Húsz éve ilyenkor, egy borongós nyári napon izgalmas kalandra vállalkoztunk. A Hoportyót nem sokan ismerik, meghódítására még kevesebben gondolnak. Nem is csoda, hiszen sűrű erdő fedi, az utak összevissza kanyarognak. Idegenvezető nélkül vágtunk neki, s végül félnapi bolyongás után egy tengerijét kapálgató öreg közreműködésével sikerült a csúcshódítás.

Évfordulós hegyhódítás az Alföldön

Húsz évvel később, 2020 augusztusában megismételtük a túrát. Ezúttal sokkal alaposabban szerveztük az utat, és mindjárt két tapasztalt hegyi vezető várt bennünket a nyírbogáti községházán. Az igazat megvallva most is, mint régen, a szomszédos Nyírgelséről akartunk indulni, de készülődésünk közben kiderült, a csúcs nem a gelsei, hanem a bogáti határban található.

Ez persze cseppet se zavart minket, hiszen mindegy, hogy Gelse vagy Bogát, itt homok borít mindent, a homokutak pedig általában jól járhatók. Ha meg nem, hát legfeljebb letesszük a kocsit, s gyalogolunk.

– Na, azt már nem! – ütött félig tréfásan, félig bosszúsan az asztalra az idősebb hegyi vezetőnk, Bilku Tibor. – Tudják, hány kilométerre van az ide? Hajaj…! Tudom, mert számtalanszor megtettem azt az utat a tanítványaimmal.

A most nyolcvanegy éves földrajztanár hatvan éve kezdte a bogáti pályafutását. Egy kiürített szemeteskosárnak köszönheti idekerülését, aminek a kezdetekben nem nagyon örült. Három évvel korábban, ifjú pedagógusként a Nyírbogáthoz közeli Aporligeten, a mai Bátorligeten kezdte az életet, de tősgyökeres nyíregyháziként vágyott vissza a városba. Meg is pályázott egy ottani állást, ám a papírjait a járási művelődési osztály vezetője az asztalfiókjába zárta, a kulcsot meg véletlenül a szemétkosárba dobta.

Bilku Tibor tanár a Nyírség legmagasabb pontján, a Hoportyón. Fotó: Ujvári Sándor

Aztán elment szabadságra. A takarítónő pedig annak rendje-módja szerint a kukába öntötte a kosár tartalmát. S mire mindez kiderült, már kezdődött az új tanév, Bilku Tibor meg Nyíregyháza helyett Nyírbogáton találta magát. De ma már áldja annak a trehány osztályvezetőnek a kezét, mert Nyírbogáton igaz otthonra lelt. Ahol nem csak az emberek lettek kedvére valók, de a környék is a rengeteg erdővel.

És ahol sok az erdő, vad is akad bőven, ennek pedig melyik vadász nem örül? Ő is vadászott évtizedeken át, de ma már pihen a puska, csak az élmények elevenek. Pláne, amikor elhagyjuk a falut, s rákanyarodunk a Hoportyó felé vezető utakra.

– Azon a kis nyiladékon lőttem életem első s egyetlen szalonkáját – mutat ki a kocsi ablakán egy komolyabb kanyar után. – Vittem haza boldogan, hogy majd a feleségem megsüti, de azt mondta, süssem meg magamnak, ha volt szívem lelőni azt a gyönyörű madarat.

A falutól másfél kilométerre lévő István-tanya felé tartunk, de még a kisebb falunak is beillő házcsoport előtt letérünk egy homokútra, hamarosan pedig megállunk egy nagy nyárfaerdőnél. Nem a nyárfák látványa állít meg bennünket, hanem a fák közt legelésző birkanyáj. Mint később kiderül, Széplaki István a juhokat terelő juhász, aki legénykorában kezdte a gazdálkodást. Kapott az apjától hetven birkát meg négy hektár földet, így kezdte az életet. És elnézően mosolyog, mikor azt kérdezem, hogy volt kitől tanulnia a mesterséget.

– Ebbe születtem – mondja a pásztoremberek szokások bőbeszédességével. De azért annyit még megtudunk tőle, hogy a négy hektáron főleg szemesterményt termeszt a jószágnak, s a száznegyven-százötvenes állatállományát már nem akarja tovább fejleszteni. Ez is ad épp elég munkát, ráadásul a gazdák se nézik jó szemmel a legelésző juhokat. Úgy kell szinte lopiban legeltetni, de azért vannak jó emberei is, akik tudják, hogy ő meg a mellettünk figyelő Bogár kutyája úgysem hagyná tilosba menni a nyájat.

Mert vannak, akik mindig maradnak…Fotó: Ujvári Sándor

A nagy nyárfás helyén meg a mögötte lévő dombokon gyönyörű szőlő termett egykor, de hogy jött a rendszerváltás, megszűntek az állami gazdaságok, szétosztották a földeket, a szőlőt meg nem volt, aki kapálja, permetezze. A tőkék lassan elvadultak, a betonoszlopok eltűntek, de a drótoknak is hasznát vették páran. A környékbeli orvvadászok azokból készítették az erős vadhurkokat.

Ezt is Bilku tanár úrtól halljuk, és egy útkereszteződésben ki kell szállnunk az autóból, mert az eddig kifogástalanul dirigáló másik útikalauzunk, Bodolai István gondterhelten ráncolja a homlokát, s azt mondja, kivágtak itt egy nagy erdőrészt, s most nem tudja, balra vagy jobbra kell-e menni. De aztán megoldja a bonyolult helyzetet. Előveszi telefonját, pittyeget rajta pár hangot, s határozottan jobbra mutat. Attól kezdve félpercenként közli, hogy négy kilométer, hogy itt balra, itt jobbra, innen három kilométer, hogy kettő, aztán azt, hogy „na, most itt nehéz szakasz jön”. Majd hamarosan felkiált.

– Túljöttünk! A hegy egy kicsivel visszább van.

Balról húsz-harminc éves akácerdő, jobbról pedig egy magas dombgerinc, rajta mellig érő, áthatolhatatlannak tűnő bozótos. De mintha valami kis vadcsapás vezetne át rajta. Azon indulunk el, és kisvártatva azt veszem észre, mindannyian szuszogunk. Mert a dombgerinc mögött még egy gerinc, és sokkal meredekebb az iméntinél. A fiatal akácsarjjal borított domboldalon egy-két zselnice- meg sajmeggyfa is próbálkozik, de az akáccal egyik se kelhet versenyre. Egyre feljebb érünk, a csúcsot azonban nem leljük. Végül aztán kalauzaink felkiáltanak:

– Megvan!

És Bodolai István már kapaszkodik is fel az egy méter magas betonkockára. Később sokkal magasabbra is felkapaszkodhat. Ha ugyanis sikerül pénzt keríteni, egy kilátót és egy kis bemutatótermet szeretnének építeni a bogátiak a hegyre.

Bodogán György nehézgépkezelő. Errefelé lassabban fordulnak a napok. Fotó: Ujvári Sándor

Mint indulásunk előtt a térség országgyűlési képviselője, Simon Miklós a nyírbogáti községházán elárulta, a hamarosan lejáró mostani ciklusban egy másik toronyra igen, de a hoportyói kilátóra nem sikerült uniós forrásokhoz jutni, a következő programban viszont újra pályázik a falu, s reménykednek, hozzájutnak az építkezéshez szükséges pénzhez.

Lesz turista is, pláne, ha megépül egy kis letérő a már meglévő pazar bicikliutakról. Később fellépünk mi is a magassági pontul szolgáló apró betonkockára. Gyönyörű a kilátás, igaz, mindenütt erdő meg erdő és lágyan hullámzó dombvonulat. Sehol senki, csak mi meg egy magányos fecske az égen. Délnek-délnyugatnak tart, hamarosan mi is arra vesszük az irányt.

Úgy, mint húsz éve, a Hoportyó megmászása után most is Fülöp és Nyírlugos környékén, Szabolcs és Hajdú megye határán akarunk szétnézni. De most céllal megyünk, húsz éve nem látott két ismerősünkkel szeretnénk találkozni. Igen ám, de csak egynek, az akkor kilencéves Kupecz Icukának a nevére emlékszünk. Őt akkor Fülöptől nyolc kilométerre, Táncsicstelep mellett, a felsőfülöpi tanyasi iskolaépület előtt vettük fel az autónkba, s vittük be a falusi élelmiszerboltba kenyérért.

Ritka szép beszédű, tündéri kislány volt, aki tanító néninek készült, és nagyon beteg volt az apukája. Szedett is neki útközben egy öl pipacsot, búzavirágot, hogy minél hamarabb meggyógyuljon. A másik ismerős, egy idősebb asszony a Nyírlugoshoz tartozó Szabadságtelepen élt, s valahonnan Boszniából keveredett a Nyírségbe még a hatvanas évek elején, és oly lelkesen mesélt Boszniáról, hogy elhittük neki, az a világ legszebb országa.

A település boltjába térünk be, hogy segítséget kérjünk. És nem is kell sokáig magyarázkodnunk. Vasvári Béláné Holota Márta az, akit keresünk. Meghalt már, de a telepen élő lánya tud majd nekünk mesélni. Ám előtte teszünk egy kanyart, elindulunk Felsőfülöpre, Kupecz Icuka után. Homokdombok ismerős sora, de húsz év nagy idő, két évtized alatt sokat változik a táj.

Különös élmény húsz éve nem látott ismerősökkel találkozni…Fotó: Ujvári Sándor

Erdőket vágnak ki, s újakat telepítenek, tanyák tűnnek el, s üres homokdombok bokrosodnak be. Rendesen eltévedünk. Felsőfülöp ugyan csak négy kilométerre van Lugostól, de már vagy másfél órája bolyongunk az erdei utakon, amikor feltűnik egy magányos, üres tanya. Az udvarán egy viharvert kereszt, rajta rozsdás bádog Jézus. Rég lakatlan lehet a porta, mert a kertet is elfoglalta már félig az erdő. Istenem, vajon ki élhette le itt az életét, tűnődünk, aztán megpróbálunk telefonálni, hogy valaki eligazítson bennünket, mert fogalmunk sincs, hol vagyunk, s hol van Felsőfülöp. De nincs térerő, néma a telefon.

Majd, amikor már majdnem feladjuk, s fordulnánk vissza Lugosnak, meglátunk egy kisebb tanyacsoportot – az egyikben laknak. Egy begipszelt kezű fiatalasszony, Szakály Katalin lép ki a házból, nyomában két kis kutya. Nincs meglepődve, mert mint később nevetve mondja, nem olyan kihalt ez a vidék, mint az idegenek hiszik. Pár éve költöztek ki a csendbe, a párja Pesten dolgozik, ő meg korábban boltos volt Szabadságtelepen. Egy ideje gombát termeszt, de most, hogy be kellett gipszelni a kezét, elég nehezen telnek a napok. Kupecz Icát meg nagyon jól ismeri, de ne itt, Felsőfülöpön keressük, bent lakik Szabadságtelepen.

– Na, ha ezt tudjuk! – kiáltunk fel, de már szívnánk is vissza a szavakat, mert ilyen vad, de gyönyörűséges nyírségi tájon, mint a lugosi és fülöpi határ, nagyon rég jártunk. Csak Vasvári Béláné Holota Márta nem tudta megszokni ezt a tájat. Az ő szíve visszavágyott Boszniá­ba. Ezt a lánya, Gajdos Mária meséli, aki egyszer, még kislánykorában elkísérte anyját a szülőhazájába. Ültek kint az udvaron, a környező völgyekben mindenütt szólt a tambura. És az anyja ránézett: – Érted most már, lányom, miért vágyom én mindig haza?

Pedig Holota Márta nem is volt bosnyák. Ukrán volt. A harmincas évek legelején vándoroltak ki a jobb élet reményében az akkor Csehszlovákiához tartozó Kárpátaljáról Boszniába. De ott sem lett jobb, Márta testvérei közül később többen is Nyugatra mentek. Márta is Ausztriába igyekezett, de valahogy Magyarországra keveredett, innen meg nem engedték tovább. Füzes­abonyban egy konyhán kapott állást, ahol összeismerkedett a nyírlugosi urával, és pár év után Lugosra, majd Szabadságtelepre költöztek. Felnevelt három gyermeket, és sohasem tanult meg igazán magyarul. Talán, ha tudat alatt is, készült mindig haza, Boszniába.

Az én egykori aranyos kis útitársam, Kupecz Ilona viszont nem készül sehová. Jól érzi magát itt, Szabadságtelepen a férjével és két gyermekével. S mikor előadjuk, hogy kik vagyunk, s miért is keressük, a meglepetéstől csodálkozva kapja két kezét az arcához, nem akar hinni a szemének, fülének.

Táncsicstelep egykori felirata. Fotó: Ujvári Sándor

– Ó, mennyit gondoltam én magukra! – mutatja boldogan az utat. – Az a cikk megvan ma is, eltette az anyukám. De most komolyan, azért jöttek, hogy megkérdezzék, mi történt azóta? Mindjárt elmesélem, csak előtte hozok egy kis üdítőt – mondja, s elviharzik innivalóért.

Aztán az udvari padra telepedve elmondja a legfontosabbakat. Van két szép gyermeke. Az első, majdnem gyermekfejjel kötött házassága nem sikerült, de a második hál’ istennek igen. A szülei sajnos már meghaltak, és tanító néni se lett, de elvégezte Debrecenben a könnyűipari szakközépiskolát, végül Szabadságtelepen lelt otthonra.

S hogy gondol-e néha a tanyára, Felsőfülöpre? Hát hogyne gondolna, feleli merengve. A gyermekkorát feledheti-e az ember? Igaz, hogy Felsőfülöp meg Táncsicstelep kicsit messze van – de szerencsére azért mégsem olyan messze, mint Bosznia.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.