KOSSUTH-DÍJAT KAPOTT nemzeti ünnepünkön Szigethy Gábor színháztörténész, rendező, író, irodalomtörténész, szerkesztő – a reformkori és a huszadik századi magyar irodalomtól, történelemtől a színháztörténetig számos témakört felölelő gazdag publicisztikai életműve, a Gondolkodó magyarok című művelődéstörténeti könyvsorozata, valamint szerteágazó kultúraszervező tevékenysége elismeréséül.

Ezeréves utazásaim

– Irigylésre méltóan változatos a munkássága. Mindegyik külön-külön is elismerésre érett.

– Ne túlozzon. A kívülálló számára szimpatikus lehet, ha valaki sok mindennel foglalkozik, de azt nehéz eldönteni, hogy azok közül melyik mennyire helyénvaló. Amit én a saját munkáimból maradandónak, értéknek tartok, az az 1980-as években készült Gondolkodó magyarok sorozat, ami ötvenhat kötetet tartalmaz Szent Istvántól Babits Mihályig. Úgy érzem, a rövid esszék, írások által sikerült átfogó képet adni a magyar szellemtörténetről, a kötetek pontosan tükrözik egy-egy kor problémáját, mindazonáltal érzékelhető bennük a jelenünk is, visszaköszönnek az egykori politikai-társadalmi-szellemi-művészeti élet kérdései. Azóta több mint harminc év telt el, és elődeink művei ma is aktuálisak.

– Minden kötet átment a cenzúrán?

– Cs. Szabó László Roosevelt-tanulmánya kiütötte a biztosítékot. A Népszabadságban megírták, Cs. Szabó londoni emigrációjában azt ír, amit akar, de egy Magyarországon élő szerkesztőnek – nevezetesen nekem – észre kellett volna vennie, hogy az író bizonyos mondatai a szocializmus ellen szólnak. Moszkváig gyűrűzött az ügy, veszélybe került a sorozat léte. Most már bevallhatom: direkt hagytam benne azokat a sorokat. Egyébként inkább az volt a jellemző, hogy egyik-másik kötet gondolatai befészkelték magukat a közgondolkodásba, például Apáczai Csere János Az iskolák fölöttébb szükséges voltáról… című munkájából sokáig idéztek a megfelelő fórumokon.

– Ma másfajta sorozatot állítana össze?

– Ilyet sorozatot az ember csak egyszer tud létrehozni. Önként vállalt rabszolgamunka volt, nyitástól zárásig a könyvtárban ültem. Izgalmas időszakot éltem, kedvemre olvashattam ezeréves gondolkodókat, összegzésként pedig a kötetekhez írott előszavakból kiadtam az Ezeréves utazásom című könyvemet.

– Mindig is szerkesztő, író akart lenni?

– Középiskolás koromban színházi rendezőnek készültem. Az Apáczai Csere János Gimnáziumba jártam, harmincfős osztályunkból mindenki diplomás értelmiségi lett. Én voltam az egyetlen, aki érettségi után nem jelentkeztem egyetemre. Elmentem a Vígszínházba díszítőmunkásnak, hogy testközelből ismerkedhessem a szakmával. Mindenre kapható voltam. Besegítettem a súgónak, a kellékesnek, az öltöztetőnőnek, az ügyelőnek, statisztáltam is, később kisegítő színpadmester, dramaturg lettem. Nem vettek fel a Színművészeti Főiskola rendezői szakára, amit akkor rendkívül igazságtalannak tartottam. Major Tamásnak azonban igaza volt, azért nem lettem volna jó rendező, mert hiányzik belőlem az a fajta erőszakosság, eltökéltség, ami ehhez a mesterséghez szükséges. A sors azonban úgy hozta, hogy jóval később Veszprémben és Győrben éveken át dolgozhattam rendezőként. Alapvetően azonban tanítani szerettem, az ELTE-n, Veszprémben, a Színművészetin, a Pázmányon.

– Régen ideje jó részét a nézőtéren töltötte. Ma is szenvedélyes színházba járó?

– Az az igazság, amit ma színháznak neveznek, annak kilencven százaléka teljesen érdektelen számomra. Nem akarok rendezői önmegvalósulásokat látni. A színészek panaszkodnak, hogy világítási felületté váltak. Nekem érzelem, történet, katarzis kell.

– Önnek még volt szerencséje a Vígszínházban az 1960-as évek elején díszítőmunkásként csodálni a színészóriásokat, köztük Ruttkai Évát, akinek lánya, Gábor Júlia később a felesége lett…

– Találkoztunk a színház folyosóján, de Juli akkor még csak hétéves volt. A mi útjaink később kereszteződtek, nem a színházban, hanem az egyetemen. Reformkori magyar irodalomtörténetet tanítottam, Juli pedig a hallgatóm volt. Kölcsey Ferenc Parainesise hozott össze bennünket. Tanítványaim többsége nem tudott mit kezdeni a nyelvújító költő intelmeivel, Juli pedig könnyes szemmel olvasta. Nem véletlen, hogy otthonunkban két Kölcsey-kép is látható, az egyik az én szobámban, a másik pedig a feleségem szobája falán. Ez a kapocs erősnek bizonyult, hiszen már negyvenötödik éve élünk együtt.

– Kevesen mondhatják el, hogy olyan közel kerültek Latinovits Zoltánhoz és Ruttkai Évához, mint ön. Kiváltságos helyzetben volt?

– Azután, hogy Julival 1974-ben összekerültünk, tíz éven át Ruttkai Éva környezetében éltem. Édesanyámnak, testvéremnek, barátomnak tartottam, soha sem tekintettem anyósnak. Latinovits Zoltán 1976-ban halt meg. Mi hárman, Éva, Juli és én nagyon sok időt töltöttünk együtt. Éva rám bízta Zoltán hagyatékát, köztük kéziratait, fotóit, és miután alapvetően színháztörténész vagyok, örömmel vállaltam a feladatot. Ruttkai Éva szeretett volna egy Latinovits-múzeumot, de a hatalom nem engedte. Évekkel később sikerült létrehoznunk a Ruttkai Éva-emlékszobát, ami tizenöt évig sikeresen működött, erőnk fogytán kénytelenek voltunk bezárni.

– Mindent feldolgoztak már?

– Rengeteg munka van még hátra. Természetesen mi könnyen tudunk tájékozódni a gyűjteményben, de kutatókönyvtárnak vagy közgyűjteménynek csak akkor érdemes átadnunk, ha az mások számára is használható és kutatható lesz. Hogy érthető legyen, mondok egy példát. Dajka Margit 1986-ban bekövetkezett halála után végrendelete alapján hozzám került hagyatékának egy része. Kiválogattam a színházi előadásokról készült fényképeket, és mert úgy gondoltam, hogy jobb helyen lesznek az Országos Széchényi Könyvtárban, átadtam nekik egy dobozban. Később, 1998-ban könyvet írtam Margitkáról, és szerettem volna elkérni a tizenkét éve biztonságos helyre „menekített” képeket, de nem adták ide. Arra hivatkoztak, hogy „zárolt” anyagnak minősül. Nem hittem a fülemnek! Mint kiderült, hozzá sem nyúltak a dobozhoz, az feldolgozatlanul hevert a polcon. Ugyanez történne a Latinovits- és a Ruttkai-hagyatékkal, ha most átadnánk. Feldolgozatlanul sem a kutatók, sem a történészek, sem az utókor számára nem jelentenek értéket.

– Őriznek valamiféle titkot is róluk?

– Igen, de az még ránk se tartozik. Latinovits Zoltán levelei Ruttkai Évához a magánéletük része volt. Megsemmisíteni nem szabad, viszont ezek valóban zárolt anyagként kezelendők, ha majd egyszer kiadjuk a kezünkből. Ahogyan feleségem tette édesapja, Gábor Miklós személyes naplóival: ott vannak az Országos Széchényi Könyvtárban, de csak harminc év múlva lesznek olvashatók. Akkor már nem lehet politikai vagy személyes sértődés a tartalmukból.

– Hogyan lehetséges, hogy Márai Sándor és Mezei Mária levelezése mégis nyilvánosságra került?

– Mezei Mária hagyatékát rám hagyta a férje, tehát az abban foglaltak szerzői joga tisztázott. Ha a színésznő kapott valakitől egy levelet, az az ő tulajdonát képezte, illetve most már az enyémet. Márai esetében bonyolultabb a helyzet, hiszen elég sok örököse van. Nem is engedték azt a bizonyos levelet közölni, de a tartalmát természetesen elmesélem abban a könyvemben, amelyet az író és a színésznő között az 1940-es évek elején szövődő rövid, a világ elől eltitkolt szerelmük történetéről írtam. Ha úgy tetszik, én egy dokumentumok alapján elképzelt valóságot álmodtam újra.

– Mostanában mi foglalkoztatja?

– Egyre inkább az írás. És a kultúraszervezés. Győrben nyolc évig vezettem értelmiségi szalont, a Budai Várban pedig már tizenharmadik esztendeje, minden hónap utolsó keddjén működik a Márai Szalon, ahol a legkülönfélébb foglalkozású vendégekkel beszélgetek. Hetvenhat évesen aktív epizódszínész lettem, fogadott fiam, Szőcs Artur rendezésében Csehov két egyfelvonásos vígjátékában szerepelek az Aranytíz Kultúrház színpadán. És még ki tudja, mi következik!

– Azt hallottam, volt növendékei olykor felhívják, milyen bort válasszanak vacsorájuk mellé. Ért a borokhoz is?

– Borakadémikus vagyok, de ezzel még nem formálok jogot arra, hogy értenék is a borokhoz. Azt viszont életem során magam is csodálattal fedeztem fel, hogy ez a nemes ital – amit én sosem neveznék alkoholnak – az Ószövetségtől kezdve a kortárs irodalommal bezárólag milyen sok alkotót ihletett meg. A Márai Szalonban a program végén mindig kézbe veszünk egy pohár bort és úgy beszélgetünk. Bevallom őszintén, esténként idehaza is megiszom egy-két pohárral; ez hozzátartozik a kulturált élethez és az egészséghez.

KÁLLAI MÁRTON FELVÉTELE

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.