Falusi gyökerek mentén

Kukoricaszem, nád- és gyufaszál, bádoglemez – ami a vidéki ember környezetében banális, könnyen fellelhető kellék, csupa profán anyag, az Bukta Imre műtárgypiacon rendkívül nagyra értékelt alkotásainak meghatározó alkotóeleme. A mezőszemerei képzőművész a közelmúltban a budapesti Kieselbach Galériában tartott kiállításának megnyitójára is egy marék kukoricával érkezett ahhoz a műértő közönséghez, amelynek egy része hajlandó akár borsos árat is fizetni ezekért a közhelyes anyagokból is készült műalkotásokért. Nálunk, vidéken című kiállítását mint minden idők leglátogatottabb tárlatát tartják számon, melyet magángalériában valaha szerveztek Magyarországon.

„Az anyaghasználattal való kísérletezés a saját környezetemből indult ki. Olyanokat kezdtem el használni, amik egyébként nem művészeti anyagok, azoknál sokkal egyszerűbbek. Amiket a vidéki emberek használnak. Bádoglemez, palatábla, mindaz, amit a szocializmus idején – merthogy akkor kezdtem a pályámat – a vidéki ember toldozás-foldozásra használt. Élt még akkoriban az a szokás, hogy semmit nem cserélünk, hanem megdrótozzuk, kipótoljuk. Gányolásnak mondanám én ezt. Eleinte furcsa volt egy-egy falusi kék, zöld csempét becsempészni a táblaképekbe, de ettől érdekessé vált.”

A festmények abban a mezőszemerei istállóban születnek, amelynek még tetőszerkezete sem volt, amikor Buktáék megvették, csak egy kis konty, nádból. Bukta Imre maga újította fel 18-20 évvel ezelőtt, saját kezével egészítette ki a nádtetőt. Közben mondták is a falusiak, akik még pár évtizeddel korábban az Alföldre jártak birkahodályokat nádazni: Imre, nincs cserépre pénzed? Pedig a nád már akkor is háromszor annyiba került, mint a cserép.

Az 1200 fős Mezőszemerén, ahol Bukta Imre született, és ahol (egy bő évtizedes szentendrei művészkalandot leszámítva) mind a mai napig él, nem volt még kiállítása. Nem mintha nem lehetett volna, inkább ő maga ódzkodik ettől. „Lehet, hogy túl modern vagyok a falusi emberek számára.” Akkor mégis, mit ismernek az ott élők Bukta Imréből? A régi falusiaknak Bebe Irén fia, a cigányoknak művész úr, a többi falusinak meg képviselő úr. Az, hogy már kezdő művészként Nyugat-Európában volt kiállítása, Szemerén nem sokat számított. Túl messze van az ahhoz, hogy tényező legyen. Amikor a Heves megyei kultúrházban kiállították két képét, az már ütősebb volt, azt felfogták a helyiek is.

A '70-es évek második felében sem volt könnyű kitűnni a kultúrzajból. Ki kellett valamit találni, ami megkülönböztette Bukta Imre művészetét a hagyományos romantikus tájábrázolástól, attól, ahogy a vidéket elképzelték, ahogy sokan még ma is elképzelik: lemenő nap, horizonton ballagó szekér. Sokan egész jól megéltek ebből.

„Nekem ez hamis volt. Tudtam, hogy a vidék sokkal komplexebb, a maga bajával, a maga örömével együtt.” Megszületett az agro-art, azaz a mezőgazdasági művészet irányzata, mely mind a mai napig Bukta művészi „védjegye”. A hagyományos tájábrázolás eltűnt, a táj absztrahálttá vált, egyszerre nyers és lírai.

„Az agro-art saját találmány, melynek ma sincsenek követői. De igazán nem is állja meg már a helyét ez a kifejezés. Annak idején szorosan összefüggött a termelőszövetkezetekben gyűjtött motívumok felhasználásával. Volt például egy szekértemető a Kossuth téesz udvarán, a majorságban, ahol felfedeztem a nagyapám szekerét összeomolva, amit csak azért vittek be, hogy ne legyen a parasztoké. Tartottam ott egy tárlatvezetést a teheneknek, ez azóta bekerült a művészettörténetbe, egyéb performanszaimmal, akcióimmal együtt. Mezőgazdasági terepen mozogtam otthonosan, annak ellenére, hogy a szüleim már nem parasztok voltak, hanem betanított munkások, igaz, erős paraszti gyökerekkel. Engem az iparba irányítottak, esztergályosbizonyítványt is szereztem középiskolában, Egerben. Ám a Vörös Csillag traktorgyárba már nem mentem el esztergálni, mert érettségi után rögtön belevágtam a művészetbe.” Az 1970-es évek elején, amikor pályáját kezdte, a Fényes Szelek utórengése még élt. Támogatták a tehetséges vidéki fiatalokat. Könnyen el lehetett jutni rajzokkal Nagy László költőhöz az Élet és Irodalomba. Kelet-Magyarországról jött? A következő számban meg is jelenhettek. Bukta Imrét a Fiatal Művészek Stúdiójába is felvették, diploma nélkül – ez ma már elképzelhetetlen!

Képei pallérozatlanok, sosem kíméletesek. Trendeken kívüli egyéni mitológia. Lepukkant roncsokkal és gumiabroncsokkal teli téeszudvar, hegesztett borjú, szőr, olaj, falemez – a kuszaság keveredik mesterien a precizitással. A tárlatok címei (Kibontott táj; Nálunk, vidéken) is mintha azt sugallnák: a nagyvárosban élőknek ad némi magyarázatot arra, mi is a magyar vidék, mintegy nevelve a fővárosi vagy épp nyugat-európai közönséget.

„Már az 1980-as években több nagyobb nemzetközi kiállításom volt, megjelentem külföldi biennálékon. A mezőgazdasági művészet kifejezést Nyugaton nem értették, mert el sem tudták képzelni, milyen a szovjet típusú berendezkedés. Lehetne akár őket is továbbképezni Magyarországból. Azt tapasztaltam, hogy nagyon különleges a státuszom, lejött nekik, hogy amit készítek, nagyon kortárs, s nem valamiféle bennszülött művészet. Kaptam ajánlatot például Amerikába, kértek, maradjak ott egy évre, saját szobrászműhelyem lett volna, s ígérték, befuttatnak – de nem éltem vele, mert itthon szeretek élni és dolgozni. Nem tartottam hitelesnek, hogy ott éljek. Valahogy nem érzem a bölényeket. Annyira érdekes csak, mint a Discovery Channel.”

Mint a legtöbb falut, Mezőszemerét is sújtja az elnéptelenedés. Bukta Imre még 33 fős osztályba járt az elemiben, most jó, ha összesen ötven diákja van az iskolának. Pedig a falu jól felszerelt, nemcsak kocsmába és turkálóba járhatnak a helyiek, még orvosi rendelőért sem kell máshová utazniuk! Örök kérdés: kell-e a művésznek felelősséget vállalnia a közösségéért?

„Képzőművészként is sokat foglalkoztat ez. Egyrészt, mit tudok itt tenni a kultúra területén. Szűkösek ezek a lehetőségek, de mégis próbálkozunk. Például a Civil Egyesület elnökeként takarítási akciókat tartunk, művésztelepet szervezünk nyitott napokkal, hogy az itt élők ismerjék meg a művészeket, hiszen ők is hús-vér emberek, nem pedig csak egy-egy adat a lexikonban. Az egyesület adja a március 15-i programot, mozizunk, s mi szerveztük a Büszkeségpont nevű park létesítését, ahol az általam tervezett '56-os emlékmű is áll. Amúgy meg a képviselő-testületben is támogatom ezeket a területeket: ügyelek a falu dekorálására, ha egy szép Erzsébet-szobrot rendelünk, olyan művészt bízzunk meg, aki ízléseset tud készíteni.”

Bukta Imre nemcsak mezőgazdasági módon alkot, hanem mezőgazdasági módon is él, földet művel. A helyi önkormányzatban három éve képviselő. Igyekszik ötleteket adni arra is, mivel lehetne felvirágoztatni a falut. Zseniális tervvel állt elő a turizmus fellendítéséhez. Egy olyan állatkertet álmodott meg, melyben a világ tyúkjai egyesülnének, a Föld minden részéről két tyúk és két kakas várná a látogatókat.

„A tyúkkiállítás akkor jutott eszembe, amikor Réka, a feleségem egy tyúklexikonnal állított haza. Ilyen nincs Közép-Európában, és manapság már a falusi gyerekek sem tudják, mi a kakas, mi a tyúk. A komplex turisztikai helyen hagyományos, néprajzi jellegű tyúkólakat rendeznénk be, ahol megtalálhatók lennének a Kárpát-medence tyúkféléi, például az erdélyi csórényakú vagy a ma már alig ismert, ám egykor a paraszti portákról sosem hiányzó kendermagos. És a külföldiek! A japán, indonéz hosszú farkú, metál színű gyönyörű tyúkok! Művészek által, 30 köztéri szobor formájában üregesen épített házakban laknának.”

Az alkotás kegyelmi állapot. Az időt meg kell teremteni rá.

„Nem tudok úgy alkotni, hogy egyik délelőtt festek, délután meg testületi ülésre megyek. Tömbösítem az időmet meg a teendőimet. A műteremben most nem tudok mutatni szinte semmit. Éppen halat pucoltunk, a Tisza-tóra járok halászni, keszegre, törpeharcsára, bodorkára, mikor mi van. No meg persze a Tiszára, van is oda gátengedélyünk”.

Hiszen, festménye is hirdeti: Sándor!

A Tisza nem csak a tiéd!

KÁLLAI MÁRTON FELVÉTELEI