Fiume a fókuszban

- A nagyapa sakk-készlete kapott helyet az irodában, édesapjának ajánlotta első kötetét. Van családi vonatkozása a Fiuméról szóló mű születésének is?

- Tulajdonképpen nincs. Ugyanakkor édesapám lett volna az első és legfontosabb kritikusom, és talán ő lett volna a legbüszkébb a kötetre – amelynek írása közben vesztettük el -, ezért úgy éreztem, hogy emlékének kell ajánlanom.

- Hogyan dőlt el, hogy könyvet írjon? Mi jellemezte a forrásgyűjtést?

- A könyvet azért írtam, mert néhány éve, az egykori Magyar Tengermellékre készülve nem találtam a közelmúltban kiadott, használható olvasmányt, amelyik Fiume magyar vonatkozásait, történelmi múltját korrektül közelítette volna.

Eleinte csak egy hézagpótló tanulmányra gondoltam és Demeter László történésszel a háromszéki Tortoma Kiadó vezetőjével arról beszélgettem két évvel ezelőtt, hogy ez az írás Laci barátom nevével is fémjelezhető Kelet Kapuja c. történelmi folyóiratba jelenne meg. Ő javasolta, hogy legyen inkább ebből a tanulmányból könyv, mert szívesen kiadná, én pedig addig töprengtem ezen, s végül annyi anyag halmozódott fel, hogy beleegyeztem. A horvát nyelvű részleteket magam fordítottam, kutatási anyag pedig bőven volt. Ugyanakkor nem akartam mindenben objektívnek látszani. A jogtörténeti rész tényanyaga nem vitatható, de mint szerző, nem szerettem volna olyan “független” jogtudósnak tűnni, akinek nincs személyes véleménye.

- A “Fiume – egy közép-európai város és kikötő a hatalmi érdekek metszéspontjában” nem kimondott útikönyv, hiszen annál jóval részletesebb, tudományosabb, jogtörténeti vonatkozásában egyedülálló. Ön milyen célközönségnek szánta a kötetet?

- Három olvasói típust képzeltem el: az egyik, aki remélhetőleg a 106 darabos képanyagot (a képaláírások információival) fogja szeretni – nem véletlenül kaptak helyet a könyvben a korabeli fiumei képeslapok; a másik, aki a város történetére kíváncsi, ő történeti munkaként fogja elolvasni, illetve lesz olyan, inkább szakmai érdeklődő, aki a város jogrendszerben elfoglalt helyére kíváncsi. Azért látogattam el néhány elfelejtett helyszínre személyesen, hogy az aktuális állapotokat, a mai emlékeket megmutathassam.

-Korábban mikor és merre járt a dél-európai városokban?

-Bejártam már a Balkánt a görög szigetekig, vagy az olasz csizmát, de a könyv bűvkörében maradva, fiatalon megfordultam Fiuméban, Abbáziában, Zenggben, Crkvenicában és Isztria is sorra került. És az ember egyetemista korában bizony sok mindenre fogékony... Sajnálatos tapasztalatokkal is gazdagodik az utazó – és bár napjainkban talán mást várna -, idén pl. Európa egyik kulturális fővárosa Fiume, és a városvezetés hat nyelvű ismertető táblákkal mutatja be a város történetét, látványosságait, de magyar nyelvű szöveg nem készült erre az alkalomra.

- A kötet – ahogy ezt írja is – a Magyar Királysághoz tartozó Fiume városával foglalkozik. Mennyi múlott azon, hogy Fiume – mely 1779-től a trianoni békekötésig, három nagyobb időszakban, Magyarországhoz tartozott?

- Fiume sosem lett volna olyan, amilyenné vált, hogyha nem csatolják Magyarországhoz. A látványos fejlődés elsősorban a 19. század hetvenes éveitől jellemző rá, de ha a város Ausztria része maradt volna, nyilvánvalóan nem fejlesztették volna egyáltalán, hisz’ nekik ott volt az elegáns, prosperáló Trieszt – az osztrákok ezt szépítgették, Fiumét pedig odaadták a magyaroknak.

Ennek a döntésnek a fiumeiek örültek, ők is fontosnak érezték hogy egy mezőgazdasági ország, amelynek szüksége kikötőre, kereskedelemre – igényt tart rájuk, így a hazai kezdeményezésű ipari, gazdasági fejlesztések el is indultak, már amennyire a monarchián belül ez lehetséges volt.

Aztán a horvátok ezt egyre kevésbé hagyták szó nélkül – hiszen már Fiume 1779-től alakult közjogi helyzete sem tetszett nekik, és egyáltalán, Fiumét Horvátország részének tekintették. Az, hogy Fiume kin keresztül és hogyan tartozik a Szent Koronához: ez ellentmondásosan szerepelt már Mária Terézia 1776-os adományozó rendeletének szövegében is, és a horvátok a ‘79-es korrekció után is ragaszkodtak a maguk álláspontjához. Érdekes – és ezt megírtam a könyvben is -, hogy a jogtörténészek sosem foglalkoztak különösebben Fiuméval és a már említett jogi anomáliával, pedig sok feltáratlan dolog tartozik ide.

- Mi állt az olaszok és a horvátok Fiume-igénye mögött?

- Fontos stratégiai szempont volt, hogy ki szerzi meg a dalmát tengerpartot. A magyarok és az osztrákok ekkor már nem voltak tényezők az I. világháború utáni rendezésben.

Az olaszok mindig is beltengerként szerették volna az Adriát, élt is sok olasz a környező városokban, és tudták, hogyha létrejön egy erős Jugoszlávia, akkor elvesztik ennek a lehetőséget.

Ami a horvátokat illeti: egykori kiváltságaikat határőrként kapták, hiszen még a töröktől is ők védték a dél-nyugati határvidéket és mindig keményen ragaszkodtak ahhoz, amit megszereztek. A Monarchia idején az olasz fronton nagyon sok horvát alakulat is vitézül harcolt, – ők is pontosan tudták hogyha az olaszok áttörnek, mindent megszereznek, ami kell nekik.

Horvátországot területi értelemben egyébként nem úgy kell elképzelni, mint amilyen ma – valaha csupán egy pici államocska volt, se Zágráb, se a mai dalmát, vagy a szlavón területek nem tartoztak anno hozzá -, igaz aztán szépen terjeszkedett tovább. A Habsburg politika e törekvéseket – kiválóan felhasználva a magyar királyságtól való függetlenedési vágyukat – többször felkarolta, gondoljunk csak 1848-ra... aztán persze amikor már nem volt rájuk szüksége a magyarok megregulázása érdekében, akkor villámgyorsan elrejtette a “horvát kártyát.” De a 19-20. századi ellentétek ellenére is úgy vélem a 816 éves – egy államkeretben történt és nagyrészt konfliktusmentes –, együttélés, mind a magyar, mind a horvát nemzet számára inkább pozitívan, mint negatívan értékelendő.

- Mi lehet számunkra a város sorsának tanulsága?

- Fiume osztja a többi, hazánktól elszakított terület sorsát. Annak okán, hogy közé ékelődött egy állam, és hogy először Olaszország szerezte meg, a visszaigénylés nem lehetett reális, ellentétben mondjuk a jóval esélyesebb Nagyváraddal vagy Kassával. A tanulság: jobban kell vigyáznunk az értékeinkre, nem bízhatjuk a szerencsére a sorsunkat.

- Mennyiben érzi jogosnak, ha napjaink jogász-írói között tartjuk immár Önt is számon?

- Köszönöm, bár ez talán túlzás. Láthatjuk a kultúrtörténeti vonatkozásokból, hogy mennyire mélyen benne volt a nemzet vérkeringésében a kikötőváros, nagyszerű íróink nem tudták és valószínűleg nem is akarták megkerülni műveikben Fiumét. Úgy érzem azonban, hogy jómagam nem szakadtam el teljesen a szakmámtól és nem léptem a szépirodalom területére ezzel a kötettel, bár néha – egy szakmai könyvnél megszokottakkal ellentétben -, líraibban fogalmaztam. Az igazi jogász-író számomra például Kötter Tamás, aki gyakorló ügyvédként valóban irodalommal örvendezteti meg az olvasót, és érdekességként elmondhatom, hogy egyik egyetemi-tanszéki kollégám, Kapa Mátyás is kiváló történelmi kalandregényeket ír.

- Milyen volt a könyv fogadtatása? Tervezi a folytatást?

- Több barátinak is nevezhető kritika megjelent róla, vettem részt konferencián is a témában. Jó érzés elmondani, hogy például Kanadában, a torontói magyar könyvesboltban is kapható. 1200 példány készült a könyvből idén nyáron, de arra számítok, hogy lesz egy második nyomás is. Ötleteim pedig bőven vannak fejben, amelyeket egyszer majd megírok, ha jut rá idő.

Dr. Juhász Imre alkotmánybíró, egyetemi docens (1963). 2013-ban választotta az Országgyűlés az Alkotmánybíróság tagjává. Az 1990-es évek első felében – délvidéki és erdélyi menekültek jogi képviseletének ellátásával – vett részt jogvédő programokban. 2006-ban a brutális rendőri fellépést kivizsgáló Civil Jogász Bizottság tagja volt, majd 2008-tól a Független Rendészeti Panasztestület tagja,illetve második elnöke. 2008-ban, majd 2012-ben adott be egy-egy petíciót az EU parlamentjéhez a felvidéki magyarság jogfosztását kimondó Benes-dekrétumok hatályon kívül helyezéséért.