Forró szívvel, hideg fejjel

Sokan házasodnak, de sokan is válnak Magyarországon. Miért csúsznak félre párkapcsolataink, hogyan lehet megreparálni, ami elromlott, s egyáltalán: kell-e mindenáron? Erről beszélgettünk Józsa Tamás klinikai szakpszichológussal, család- és párterapeutával.

Ország-világHabik Erzsébet2019. 09. 20. péntek2019. 09. 20.
Forró szívvel, hideg fejjel

Nemrég látott napvilágot a Semmelweis Egyetem kutatási eredménye, amiből kiderül, hogy a hazai felnőtt lakosság fele nem képes biztonságosan kötődni, azaz szeretetet adni és elfogadni, egymással őszintén beszélni. Akik ilyen hozadékkal vágnak bele egy párkapcsolatba, könnyen megjósolható a végkifejlet…

– Magam is tapasztalom, hogy a párok gyakran nem tudnak megfelelően kommunikálni egymással. Nem beszélgetnek, hanem csak beszélnek, olykor elbeszélnek egymás mellett. Mondok egy példát: panaszkodik a feleség a férjnek, hogy fázik, mire a férj azt találja mondani, hogy hiszen nincs is hideg, 23 fokot mutat a hőmérő.

Ez bizony nem jó válasz, mert valaki fázhat 23 fokban is. A nőnek úgy kellett volna fogalmaznia: fázom, légy szíves, hozd ide nekem a kockás plédet. Így már egyértelmű az üzenet, nem lehet félreérteni. A párterápia során először azt tanácsoljuk a hozzánk fordulóknak, hogy próbáljanak otthon sakálnyelv helyett inkább zsiráfnyelven társalogni.

Hogy beszélgetnek a zsiráfok?

– Hosszú nyakuknak köszönhetően képesek felülemelkedni a problémákon, bölcsebben szólni. Nem ragadnak le azon a szinten, ahol a sakálok tépik egymást. A sakálnyelven történő párbeszédben gyakori a másik hibáztatása, kevés benne az érzés, az érzelem. Jellemző szófordulatai: „te soha nem”, „te mindig”, „te állandóan”.

Példa erre: soha nem viszel engem színházba – veti a feleség a férje szemére, sakálnyelven, holott ez zsiráful sokkal barátságosabban hangzana: szívesen elmennék veled színházba, ha neked is lenne kedved. Ugyanarról beszélünk, csak másképpen becsomagolva. A sakálnyelvre jellemző még, hogy mindig „magamról” szól a kommunikáció: nekem mi a jó, nekem mi a rossz, én mit szeretnék – azaz a másik nem fontos.

A statisztikák szerint jellemzően a nők kezdeményezik a válást. Ma könnyebb dolguk van e tekintetben, mint volt, mondjuk, a múlt század elején, amikor otthon, eltartottként a gyerekeket nevelték és vezették a háztartást. Ha megbillen a párkapcsolat, ma már könnyebben kiugrik belőle a nő, aki magabiztosabb, felszabadultabb, munkája is van.

– Az emancipáció támogatandó, de egy nőnek nem ugyanolyannak kell lennie, mint egy férfinak, hanem ugyanolyan jogokkal rendelkezőnek. Ha egy nő férfias tulajdonságokat vesz fel, az evolúciós vagy párkapcsolati szempontból nem feltétlenül vonzó. Elképzelhető, hogy nem tud magához illő férfit választani, és egyedül marad.

Nem véletlenül alakultak ki a női, illetve a férfi szerepek. Egy 2013-ban végzett reprezentatív kutatás során azt találták, hogy a nőknek a házasságban, a párkapcsolatban az érzelmi biztonság a legfontosabb, míg a férfiak a biztos anyagi hátteret igyekeznek elsősorban megteremteni. Kétségtelen, ma sokkal könnyebb elválni, mint a nagyszüleink korában.

A tartósságról alkotott fogalmaink is megváltoztak időközben. Régen egy öltöny, egy szekrénysor évtizedekre szólt. Ma veszünk egy mosógépet – egy-két év rá a garancia –, s ha elromlik, kidobjuk, mert többe kerülne a javíttatása, mint ha újat vásárolnánk. Ugyanez vonatkozik a párkapcsolatokra is.

Sok párkapcsolati válság oka a kommunikációs problémákban keresendő...

Mi a tapasztalata: átlagosan hány év után fontolgatják a kapcsolat felbontását a párok?

– A köztudatban él a bűvös 7-es szám. Hétévente a szervezet sejtjei is megújulnak, s talán éppen ezért az emberek óhatatlanul mérleget vonnak e fordulókon. Amikor odaérnek a héthez vagy a hétnek a többszöröséhez, sokan elválnak.

A másik kritikus időszak, amikor kirepülnek a gyerekek, és a középkorú pár magára marad. Az 50-60-asok ma már egészen más körülmények között élnek, mint anyáink vagy nagyanyáink, sokan még fittek, fiatalosak, nem érzik magukat öregnek. Előttük van akár az új élet elkezdésének lehetősége is.

– Az ötödik ikszhez közeledve valóban megugrik a válások száma, de ebből a korosztályból kevesebben jönnek párterápiára, mert valószínűleg úgy érzik, hogy már késő. Én meg azt mondom, hogy soha nem késő. Amíg lélegzünk, addig lehet változni, változtatni, nem kell belenyugodni a sorsunkba.

Popper Péter mesélte, hogy felkereste egy 80 éves kliense: – Doktor úr, segítsen, mert elrontottam az életemet. – Ugyan, miért? – Mert 78 évesen elvettem Mariskát, akit nem szeretek. – Uram, ön boldog lehet, hogy csak 78 évesen rontotta el az életét! – nyugtatta meg a pszichológus az öregurat. Manapság önismereti tréningekre járnak gyerekek, felnőttek egyaránt. De az még csak félmegoldás, ha tudom magamról, milyen vagyok.

Az „öncselekvés” legalább annyira szükséges, mint az önismeret: például felismerni az automatikus viselkedési mintáinkat, netán azt, hogy soha nem magunkkal egyenrangú partnert választunk, s ezt követően változtatni mindezen. Sok ember nem is tudja, hogy kihez köti az életét, nem ismeri eléggé az illetőt. A szerelem lila köde egyszer csak elillan, azután jönnek a valós tapasztalatok, amelyek felülírják az addigi magasröptű érzelmeket.

Az egyik fél elkezd haragudni a másikra, hibáztatja, miért nem olyan, mint a szerelmük elején. A párkapcsolat akkor működhet jól, ha forró szívvel és hideg fejjel köttetik. Forró szívvel olyat válasszunk, akit szeretünk, akivel együtt tudunk élni. Azonban számos konfliktus forrása lehet, ha az egyik fél mondjuk spórolós, a másik meg gyorsan eltapsolja a fizetését, vagy ha az egyik éjszakai bagoly, a másik meg inkább nappal fürge.

Mindezt már a kapcsolat elején tisztázni kell, azaz itt lép a képbe a racionalitás. Fontos a gyerekkérdés is: ne többéves együttélés után derüljön ki, hogy a páros egyike nem vágyik babára – mert akkor már késő lehet. Gyakori válóokok ezek, s nem mondhatjuk, hogy bármelyik fél is hibás lenne. Egyszerűen nem ismerték egymást, amikor összeházasodtak, egy álomképet választottak.

Sokan azért jönnek párterápiára, mert szeretnék megelőzni a válást, holott ez nem mindig lehet a cél. Az etikus válás gyakran jobb, mint a finoman cizellált családi pokolban való élet. Előfordul, hogy az anya és az apa annyira összevesznek, hogy nem beszélnek egymással, csak a gyereken keresztül üzengetnek. Ez borzasztó rossz.

Ha együtt éltek, szerették valaha a másik embert, legyen bennük annyi tisztelet iránta, hogy ne az utolsó tányérkészletért harcoljanak a bíróságon, hanem váljanak el civilizált emberek módjára – amennyiben már elkerülhetetlen.