Három földrészen van otthon a világban: Amerikában, Európában és Ázsiában. Erdélyből 1978-ban emigrált a tengerentúlra. A nyolcvanas években hosszabb időt töltött a „halál szigetén”, s azóta is rendszeresen visszajár az ősi közösséghez, egyedülálló kutatásokat végzett köztük, kapcsolatba került a sámánnal is. A kolozsvári származású dr. Benedek Dezső nyelvésszel és kultúrantropológussal, a Georgiai Állami Egyetem és a Babeș–Bolyai Tudományegyetem professzorával beszélgettünk.

Ha elveszik az ősi ének

– Rengeteg kalandot átélt élete so­­rán. Melyik a legemlékezetesebb?

– Nehéz lenne egyet kiválasztani. Mindjárt hetvenkét esztendős leszek, s ennyi idő alatt megannyi élményt gyűjthettem. Érdekelt például az ezoterika. Amikor a nyolcvanas években eljutottam a Tajvantól délkeletre található, akkor még érintetlen állapotban lévő Irala-szigetre, beszippantott a kőkorszaki búvár törzs misztikus életformája, a sámán gyógyító tevékenysége. Ahhoz, hogy kultúrantropológusként minden részletében megismerhessem, valamint magnóra vehessem a yamik hitvilágát és folklórját, először meg kellett tanulnom a nyelvüket.

– Érdekelne, miről diskurált a sámánnal…

– Aki egy idősebb, írástudatlan parasztasszony volt! Szerettem a közelében lenni, mégsem könnyű szavakba önteni a vele kapcsolatos élményeimet. Amikor súlyosan megbetegedtem, mint páciens mentem hozzá. Megkérdezte, van-e nekem énekem, vagyis hiszek-e valamiben, amiben soha, de soha nem kételkedtem. A szigetlakók központi mitológiájában az ősök éneke bír ilyen megkérdőjelezhetetlen erővel, aminek mai napig nagy jelentőséget tulajdonítanak, és a gyógyításban is érvényesítik. Ennek többször voltam tanúja, a sámán addig skandálta a megfelelő éneket a beteggel együtt, amíg mindketten önkívületi állapotba nem kerültek. Amikor ez az álomszerű pillanat elérkezett, létrejöhetett a beavatkozás, és a szeánsz végén a yami gyógyultan távozott. Nekem is ezt kellett volna tennem, csakhogy miután mélyen magamba néztem, be kellett vallanom, nekem nincs ilyen énekem. Hát akkor nem tud mit tenni.

– Elengedte önt betegen?

– Azt még előtte megmondta, mi a bajom. Megfogta a kisujjamat, behunyta a szemét, és sorolta, hogy egy démon került a testembe, ami a véremben él és gyorsan szaporodik. Ha bejut a szívembe, akkor meg fogok halni. A szigeten nincs esélyem másra. Végül valahogy elszállítottak a tajvani kórházba, ahol az orvosok ugyanazt mondták, mint a sámán, csak más szavakkal. Kiderült, hogy egy vörös bolha nevű élősködő okozta a bajt, aminek lárvája vérrel táplálkozik, a nyálával terjesztett kórokozó pedig végzetes lehet, kiütéses tífuszt okoz. Ezt az immunissá vált helyieken kívül más ember nem szokta túlélni, ezért is nevezik Iralát a „halál szigetének”. Én meggyógyultam, és visszamentem! Persze másodszor is belém harapott a lárva, de azt már könnyebben viseltem.

– Talált magyarázatot a sámán látnoki képességére?

– Ahogy teltek a napok, furcsábbnál furcsább dolgok történtek, melyeket semmilyen szempontból nem lehetett megmagyarázni. Egyetemi tanárként nehéz ezekről beszélnem a hallgatóknak anélkül, hogy ne mosolyogjanak meg. Már csak ezért is próbáltam válaszokat találni a szigeten történtekre, persze nem sok eredménnyel. A sámán például figyelmeztetett arra, hogy legyek óvatos a nőkkel, mert náluk pontosan előírt kritériumok szerint történik a párválasztás. Náluk ugyanis valamiért harminc százalékkal kevesebb a nő, akik árgus szemmel választanak maguknak férjet a legtökéletesebb férfiak közül. Ezt tudván szinte behúzott nyakkal közlekedtem köztük, hogy még a tekintetemet se lehessen félreérteni, cukkoltak is miatta a többiek. Félévente jutottam hozzá a tajvani egyetemre – ahol doktoráns voltam – érkező postámhoz, egy barátom „dobta le” ejtőernyővel a sziget fölé kanyarodó kisrepülőjéről.

– Kiktől kapott levelet?

– Például attól a tajvani lánytól, akitől a nemzetközi menetjegyeimet vásároltam. Akkoriban szerettem volna jobban megismerni, de még teázni sem jött el velem, utóbb meg felettébb kedves hangot ütött meg, amin igencsak elcsodálkoztam. Talán várta is a válaszom, de a mindentől elzárt törzsi világból postaszolgálatra nem volt lehetőség. Aztán eltettem a levelet, és mentem a dolgomra. Útközben megláttam a sámánasszonyt, aki kiabálva terelgette az elszabadult disznóit, felkaptam hát én is egy kórót, hogy segítsek neki. Hirtelen rám förmedt, hozzá ne nyúljak a disznóihoz, mert mocskosabb vagyok, mint ők. Mi van? – kérdeztem értetlenül.

Haragszik rám, mert hiába figyelmeztetett, hogy legyek óvatos a nőkkel, különösen a férjezettekkel. Még mindig nem értettem! Aztán beszélt valamiféle papírról, amit egy férjes asszony küldött. Próbáltam győzködni, hogy az ismerősöm nincs férjnél, de ragaszkodott az igazához. És később, amikor a tajvani kórházban ápoltak, felhívtam a lányt, s kiderült, hogy fél éve megházasodott. Igaza volt a sámánnak! Arra meg végképp nincs magyarázat, mi alapján tudhatott nagyapám haláláról, mert azt is percre pontosan megmondta. A vi­lág legvégén, ahol azt se nagyon tudták, létezik-e rajtuk kívül másik civilizáció, és időmérőt sem használtak. Feljegyeztem a nálam lévő kamera digitális kijelzőjéről a dátumot, és amikor hazajöttem a szülőföldemre, elámultam, hogy a sámán minden közlése igaz volt.

– Nem akart végleg a szigeten maradni?

– Egyszer a törzsi nagytata is megkérdezte ugyanezt. Már egy feleséget is kiszemeltek nekem. Gondolkoztam rajta, hisz tetszett a szabadság-egyenlőség elve meg a végtelenül egyszerű élet. Elvonultam pár napra egy sziklára, hogy meghozzam a döntésemet. Végül nem maradtam, mert túl sok ígéretet tettem a különböző egyetemeknek, nyelvészeknek, történészeknek, antropológusoknak, hogy megosztom velük a kutatási eredményeimet. Ha letelepedek, akkor okafogyottá vált volna a kutatás, mivelhogy az ottaniak életét élem. Egyébként a járványig minden évben visszamentem, sőt már az amerikai és a kolozsvári diákjaimat is magammal vittem.

– Nyilvánvalóan szembetűnőek a változások, olyannyira, hogy azok a bizonyos ősi énekek majdnem veszendőbe mentek. Fájdalmas látni a pusztulást?

– Nem tudom, kiknek fájdalmasabb. Ha egy ősközösségi kultúrában elveszik az ősi ének, kicsi a valószínűsége, hogy visszarendeződjön eredeti állapotába. Egy kritikus ponthoz érve pillanatok alatt kihalhat az egész, és helyébe egy más identitással járó hibrid kultúra lép. A yamiknál is végveszélybe került az ősök éneke, amikor az idősek körében katasztrofális pusztítást okozott egy kolerajárvány, az utánuk következő generáció pedig nem tudta a szöveget. Nekem viszont megvoltak a hangfelvételek, így hozzám fordultak segítségért. Háromezer szigetlakóból hatvannégyen vállalkoztak rá, hogy megtanulják az énekeket, és továbbadják a többieknek. Példás rehabilitációs munkát végeztünk, másfél év alatt sikerült újjáéleszteni a kultúrájukat.

– Úgy hallottam, tizennyolc nyelven beszél, de ha a nyelvjárásokat is hozzávesszük, akár ennek dupláját is birtokolja. Merre járt a nagyvilágban?

– Japánban is éltem hosszabb ideig, amikor felkértek az Oszaka Egyetem kultúrantropológiai tanszékének megszervezésére. Családostól költöztem oda, a gyerekeim, Anikó és Pali japán iskolába jártak. Feleségem dél-koreai, ő is oktató volt, nemrég ment nyugdíjba. Mielőtt elindultam Irala-szigetre, Kínában és Tajvanban folytattam tanulmányokat. Ennek hozományaként szerencsém volt tengerészként egy olajszállító tankhajón bejárni a vizeket Pápua Új-Guineától Brazíliáig.

– Hogyan lett tengerész?

– Bekerültem a Pennsylvaniai Egyetem doktori képzésére, ahonnan egy cserekapcsolat révén elküldtek a Tajvani Nemzeti Egyetemre kínai nyelvet tanulni. E mellé egy keleti küzdősportot és egy kulturális kurzust is kellett választani, én a taekwondo és a kínai kalligráfia mellett döntöttem. Hamar világossá vált, hogy az ecsetíráshoz kevés lesz az idő, ezért megkérdeztem, mit tanulhatnék helyette. Volt még a kínai konyha tantárgy, belekezdtem hát. Nagyon sok energiát fektettem bele, érdekelt is a szakma, de nagy csalódás lett, mert nem oklevelet adtak, hanem csak egy szimpla főzőigazolványt. Ráadásul nemzetközi ösztöndíjasként nem dolgozhattam pénzért, pedig szerettem volna egy állást. Végül találtunk egy kibúvót, ha elszegődöm egy tengerjáró hajóra, a felségvizeken túl már nem érvényes a helyiek előírása.

Másnap Jilong kikötőjében egy holland kapitány felvett a hajójára szakácsnak, tizenhét embernek főztem naponta. A le­génység gyűlölte a mirelit húsokat, friss halat meg nem engedtek fogni, merthogy öt-hat millió tonhalból egy mérgező, és ha véletlenül az bekerülne a konyhánkra, mindenki szörnyethalna. Megígértem a kapitánynak, hogy mindent előre megkóstolok, így zöld utat kaptam. Sokféle náció szolgált a hajón, igyekeztem mindenkinek a nemzeti specialitásait elkészíteni, nekik meg a saját kultúrájuk népdalaival vagy népmeséivel kellett „fizetniük” ér­tük. Rengeteg hangfelvételt készítettem, ezek alapján sok száz oldalas néprajzi gyűjteményt sikerült összeállítanom.

– Hiánypótlóak a tudományos munkái, köztük a kínai–angol szótár vagy a Föld nyelveinek és dialektusainak gyűjteménye. Mire a legbüszkébb?

– Munkásságom nagy részét az Irala-szigeten végzett kutatásaim teszik ki. Az összegzést is elvégeztem Az ősök éneke című könyvemben, ezt a világ számos egyetemén használják. Az állandó utazgatások közepette „fejben írok”, majd egy nyugodtabb időszakban leülök a komputer elé, és egy szuszra begépelem a szöveget. Most a Fülöp-szigeteki folklór legfélelmetesebb természetfeletti lénye, Aswang mitológiájával foglalkozom, amely a vámpírokhoz, úgymint Drakulához, Frankensteinhez hasonlatos szörny. Elég „vérszívós” téma, izgalmas kultúrantropológiai utazás.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.