Ha kihal a nyelv, elvész a tudás

Fütyülnek, mint a madarak. A kus dili, vagyis a madárnyelv ma már csupán egyetlen kis török faluban, Kuşköyben használatos. Madárnyelvként emlegetik, ugyanis fütyülésen alapul. A Fekete-tenger térségében élő hegyvidéki törökök körülbelül 500 éve kommunikálnak így egymással a nagy távolságok miatt, hiszen míg az emberi hang szélcsendes időben kb. 500 méterig terjed, addig a hangos fütyülés akár egy kilométerre is elhallatszik. Ugyanakkor, ha még nagyobb távolságban lévőt szeretnének megszólítani, a falusiak egyszerűen láncot hoznak létre, úgy közvetítik az üzeneteket. A tipikus füttyök közé tartozik a meghívás teára, a munkához való segítségkérés, vagy születést, esküvőt, temetést adnak hírül így.

Manapság azonban a mobiltelefonok felváltották a fütyülést, így egyre kevesebb fiatal érzi szükségét annak, hogy megtanulja a madárnyelvet. Szerencsére azonban a nyelvészek még idejében felismerték a jelentőségét, 1997 óta fesztivált rendeznek a kus dili tiszteletére, a közelmúltban pedig a madárnyelv tantárgyként bekerült a helyi általános iskola tantervébe, illetve 2019-től szabadon választható kurzus a törökországi Giresun Egyetem Turisztikai Karán.

A madárnyelvet nemcsak Törökországban használják, már Hérodotosz is leír olyan etiópiai közösségeket, melyek tagjai „úgy beszéltek, mint a denevérek”, de a Kanári-szigeteken használt füttynyelvről beszámoló jelentések is több mint hatszáz évesek.

A közelmúltban dokumentált negyvenkét madárnyelv legtöbbje azt mutatja, hogy használóik meredek domborzatú vagy sűrű erdőkkel borított helyeken élnek. Közös bennük, hogy mindegyik beszélt nyelven alapul, a Kuşköyben használt változat például a szokásos török szótagokat magas hangokká alakítja. A „Van friss kenyered?” török kifejezés madárnyelven hat különálló fütty, amit a nyelvvel, a fogakkal és az ujjakkal hívnak életre a falusiak.

A gyógyítók nyelve. Nem egy nyelvész mutat rá a tényre, hogy ha egy őslakosok által használt nyelv kihal, vele együtt nagyon könnyen elvész a környezetről évszázadok alatt felhalmozott tudás is. Hiszen például számos olyan növényfaj él a bolygónkon, amely a tudomány számára még szinte ismeretlen, ám egy-egy helyi népcsoport életének szerves részeit képezi. Tökéletes példa erre a bolíviai sámánok és gyógyítók nyelve, a callahuaya, amit kevesebb, mint kétszáz férfi ismer Charazaniban, a Titicaca-tó közelében, s amelyen az ősök a több ezer gyógynövénnyel kapcsolatos információkat megőrizték és továbbadták a szertartásaik során.

A bolíviai indiánok évezredek óta élnek szimbiózisban a természettel. A gyógynövények ismerete mellett a vadméz és a lép jótékony hatását is tanulmányozták – pél­dául ez utóbbit az impotencia és a meddőség kezelésére használják –, de az oregánóval fűszerezett mate teájukba is belefőzik, amit af­ro­di­ziá­kumként fogyasztanak.

A callahuaya több bolíviai őslakos nyelv elemeit kölcsönzi, hangzása leginkább a kecsuához hasonlít. Az eredetét övező titokzatosság még inkább növeli a gyógyítók tiszteletét, s fokozza a helyiek félelemérzetét a nyelvet beszélők iránt.

Nincs írott formája. Japán második legnagyobb számú kisebbsége az ainu népcsoport, becslések szerint a létszámuk 24 ezer főre tehető. A nyelvük mára csaknem kihalt, a 2018-as felmérések szerint a Szahalin- és a Kuril-szigeteken, valamint Japán északi részén, Hokkaidó szigetén élők közül néhány ezer szigetlakó beszélte folyékonyan, míg gyerme­keik és unokáik már csak megérteni tudták, használni nem.

Az ainu ismeretlen eredetű nyelv, semmilyen genealógiai kapcsolatban nem áll a japánnal, grammatikájából hiányzik a múlt, a jelen, a jövő idő, teljes mértékben szóbeli, nincs írott formája – ami azt jelenti, hogy amikor a megmaradt néhány beszélője meghal, az ainu is örökre elvész.

A nyelv pusztulása az erőszakos asszimilációban gyökerezik. A XIX. század végétől a XX. század elejéig tartó Meidzsi-időszakban ugyanis a japánok betiltották az ainut az iskolákban és a hivatalos intézményekben, sőt a táncokat, az énekeket, valamint a hagyományos vadászatot és halászatot is erősen korlátozták. Az ainu nyelvről kevés leírás született. Az első szógyűjtemények japán szerzőktől származtak, a múlt századtól viszont már európai kutatók is megjelentek, a Dobrotvorszkij testvérek 1875-ben jelentették meg ainu–orosz szótárukat. A nyelv nemzedékről nemzedékre, szájhagyomány útján, népdalokban és elbeszélésekben él tovább, művelői ma azért küzdenek, hogy iskolát alapíthassanak, s hogy a nép hagyományos történeteit csokorba gyűjtsék.