Nem mindennapi terv megvalósítását fontolgatja egy fiatal nyíregyházi vállalkozókból álló csapat: a koronavírus lecsengése után maguk ácsolta tutajjal akarnak leereszkedni a Tiszán. A forrás közeléből, Kőrösmezőről indulnának, és Tokajnál szállnának partra. A résztvevők azt remélik, sikerül majd feltérképezniük: lehet-e a vízen fát importálniuk a Kárpátokból?

Hagyományos vízi közlekedés, avagy mit tudtak a huculok?

Lehet, bizony! – mondanák rá a Tisza mentén a régi, nagy idejű emberek, akik közül talán még ma is akadnak olyanok, akik emlékeznek azokra az időkre, amikor vízen hozták a rengeteg fát a hegyekből.

A múlt század harmincas éveinek végén, negyvenes éveinek elején történt mindez, amikor Kárpátalja visszatért az anyaországhoz, és a tutajozás nagymesterei, a ruszinok újból gyakorolhatták az évszázados hagyományokkal rendelkező mesterségüket.

A megfelelő utak kiépülte előtt a Tisza mindig is fontos közlekedési folyosó volt a Kárpát-medencében, az északkeleti Kárpátok javai nagyon sokáig csak e vízi úton juthattak el az Alföldig. A tutaj, vagy ahogyan régiesen nevezték, a láp elbírt sok mindent, sót, fát, gyümölcsöt.

De a vasút megjelenéséig főleg sót, amit Máramarosban, közvetlenül a Tisza menti Aknasz­latinán és a kicsit távolabbi Rónaszéken, Aknasugatagon bányásztak, aztán ötven-hatvan kilós tömbökben juttattak el az Alföldre, a tiszaújlaki, tokaji, szolnoki, szegedi elosztókba.

Igen ám, de Tokajnál, Szolnoknál a Tisza már-már dunányi, a hegyvidéken, a forrásvidéken viszont kicsike! El nem tudja képzelni az ember, hogyan lehetett azon leereszteni egy négy-ötszáz négyzetméteres tutajt, ami ráadásul még meg is volt pakolva sóval, fával, miegyébbel.

Hogy ezt megértsük, bizony el kell mennünk majdnem a Tisza forrásáig. Kőrösmezőnél fel kell fogadnunk egy terepjárót, de nem ám valami luxuskocsit, hanem egy régi, szovjet gyártmányú, szívós teherautót, amire felszereltek egy félbevágott autóbuszt. Így már neki lehet vágni az útnak: egy idő után elfogy az aszfalt, majd a murvás út, s onnan már csak jószerivel a folyómederben lehet menni.

Vadregényes a táj! Igaz, a vad szirtekből nem sokat látunk, mert az utat és a medret borító hatalmas köveket bámulja az ember, de egy idő után kiszélesedik a völgy, és lenyűgözően szép helyre érünk.

Hatalmas fenyőfák között öreg, többszintes faépület, mellette pedig az addig nyolc-tíz méter széles, de itt tóvá szélesedő Tisza – Apsinec a hely neve. Kiderült, hogy a sofőrünk nagyapja valamikor itt, a híres ap­si­neci gátnál szolgált főgátőrként.

– Bíró Gyula, a nagyapám itt is lakott, kicsi koromban gyakran megfordultam nála – mutatott körbe Frind Gyula. – Én sajnos már nem láthattam, de nagyapám elbeszéléséből tudom, innen indultak a tutajok Magyarország felé. Nem ilyen, a mostanihoz hasonló kis vízen persze ahhoz fel kellett duzzasztani a Tiszát; erre szolgált a gát.

Amikor összegyűlt annyi víz, hogy elbírta a parton már összekötözött bokrokat, felhúzták a tiltókat, a kizúduló ár pedig felkapta a fenyőszálakat.

A bokrok öt-tíz szálból álló minitutajok voltak, melyekből majd csak valahol ötven kilométerrel lejjebb, Nagybocskó, Máramarossziget táján állították össze a rendes, nagy tutajokat. Itt már a hegyekből jövő oldalpatakok egészen komoly folyóvá növelik a Tiszát, nyugodtan rábízhattak egy négy-ötszáz fenyőszálból álló tutajt is.

Azok szélessége általában a meder szélességétől függött. Az összekötött szálfák számát azok vastagsága is befolyásolta. A szakirodalom szerint az alap a nagytutaj, melynek szélessége minimum 12 láb, azaz mintegy három és fél méter, ezt nevezték fertálytutajnak, amelyből négy tett ki egy egész tutajt.

Volt a tutaj-, más néven lápbíró, volt a kormányos, és volt két segéd, de azok is értettek szinte mindenhez. Fotó: Fortepan

A folyók felső szakaszán többnyire ilyeneket eresztettek, de Mezővárinál, a Borzsa-torok alatt ezekből is összekötöttek hármat-négyet, s úgy mentek Tokaj, Szolnok felé.

Nagybocskóig, a felső szakaszon a fertálytutajokat általában két ember hozta, de amikor már összekötözték azokat, minimum négy ember szolgált rajta. Volt a tutaj-, más néven lápbíró, volt a kormányos, és volt két segéd, de azok is értettek szinte mindenhez.

Kellett is a szakértelem meg a nyolc szem, különösen a felső szakaszon, ahol rendkívül változékony a meder. Kanyar kanyar hátán, itt egy nagy langó, visszaforgó, amott egy régi malomcölöp, mögötte pedig hosszú gázló, ahol arasznyi csupán a víz. Ha ott megfeneklik a tutaj, várhatnak hetekig a nagy vízre, vagy szét kell bontani a tutajt, s majd lejjebb újjáépíteni. Ha pedig partnak vagy hídlábnak ütköznek, a kárt a tutajosoknak kellett állniuk.

Jelentkező azonban mindig akadt szép számmal. A nagy hegyek borította Felső-Tisza vidékén ugyanis kevés a szántó, a föld nem képes eltartani annyi embert, mint mondjuk az Alföldön.

De a ruszinoknak, s főleg a tőlünk legtávolabbi csoportjuknak, a huculoknak mindig is az erdő volt a legfőbb megélhetési forrásuk; amit a fáról tudni lehet, ők mindent tudtak róla. A faúsztatáshoz, a tutajkészítéshez is ők értettek a legjobban.

Ráadásul, ellentétben a többi szomszédos néppel, ők mindig is barátságban éltek a magyarokkal – az alföldi magyarság is szívesen fogadta őket.

Puliszka sajttal felhizlalva

Babus Jolán, Bereg híres néprajztudósa írja, hogy „Lónyánál a Tiszán lábó alakjában úsztatják a fenyőszálakat a ruszinok. Nyári napokon, sőt heteken keresztül úsznak a falu mellett a tutajok, mindig három-négy egymás végtében. A ruszinoknak csak a kormányzásra van gondjuk, ami egy hatalmas lapáttal történik.

Mindig a törő part mentén járnak, mert ott van a víznek legerősebb sodra. A révben megálltak fenyőfát meg zsindelyt árulni”, s általában ott is éjszakáztak. Lefele menet elég szegényes volt a vacsora, majdnem mindig puliszka, kivételes alkalomkor egy kis szalonnával, sajttal felhizlalva.

Máramarosba az 1800-as évek végén ért a vasút, attól kezdve a sót vonatok szállították az ország belsejébe, a hucul tutajosok azonban nem maradtak szállítmány nélkül. Vitték a tömérdek gyümölcsöt a gyümölcsben szegény Alföldre, vitték a faszenet, a malomkövet, s persze a rengeteg fát, amiből sok-sok magyarországi település gazdagodott.

A máramarosi fa egyik legnagyobb haszonélvezője a távoli Szeged volt, ahol arra alapozva a történelmi Magyarország legfejlettebb fűrész- és hajóépítő üzemei működtek.

„1892-ben Szegedre részint a Tiszán Máramarosból, részint a Maroson Erdélyből mintegy 200 000 m³ fenyőszálfa érkezett… Ugyancsak vízi úton érkezett Szegedre az év folyamán 100 000 m³ kemény szálfa, tölgy- és kőrisfa rönkökben” – olvashatjuk a szegedi kereskedelmi és iparkamarai kerület 1892. évi jelentésében.

A fenyőszálakból a szegedi fűrésztelepek és zsindelyvágók 150 ezer m³-t dolgoztak fel, a többit továbbszállították vidékre. És azt is hozzáteszik, hogy a tutajeresztést csupán a Tisza és a Maros tartós, nagy áradása, illetve apadása vagy járványos megbetegedések hátráltatták, mint például 1893–94-ben, amikor a kolera miatt a tutajozás hónapokig tiltva volt.

Gyergyószentmiklósi tűzoltók háromezer pillepalackokból készült tutajon haladnak a Tiszán, a szegedi partok közelében – a közel nyolcszáz kilométeres úttal a környezetszennyezés veszélyeire hívták fel a figyelmet. Fotó: Rosta Tibor, MTI

A tutajozás méreteire, egyben a faipar növekedésére is jellemző, hogy az 1890-es években is négy gőzfűrésztelep működött a városban, 1906-ban pedig már hét komoly fűrészüzem dolgozta fel a folyón leúsztatott szálfákat.

A trianoni országcsonkítás azon­ban teljesen ellehetetlenítette a tutajozást. Kárpátalja 1938-as visszatértekor ugyan néhány évig folytatódhatott a hagyomány, a szovjet megszállás után viszont szóba sem jöhetett.

Most azonban, hogy Ukrajna is az unióba ácsingózik, talán ismét megjelenhetnek a Tiszán a kárpátaljai tutajok.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.