Már akkor azt várták sokan, hogy megnyitják a két falu közt a határt, és Magyarország felől jön majd a segítség, de erről szó sem lehetett.

Határnyitásra várva

A hírek szerint új átkelő nyílik Magyarország és Ukrajna határán: Nagyhódos és Nagypalád között létesülne, ha igaz, még talán ebben az évben. A magyarországi oldalon minden adott, hiszen tartottuk a szavunkat: egy korábbi megállapodás értelmében megteremtettük a határállomás infrastruktúráját, az ukrán fél azonban a füle botját sem mozdította az ügy sikeréért. Igaz, őket nem nagyon izgatja, hiszen Nagypalád környékén nem él egyetlen ukrán sem, az a vidék színmagyar.

Fertősalmás, Tiszabökény, Farkasfalva, Ti­va­darfalva, Csetfalva, Batár, Ti­sza­péterfalva – nemhogy ukrán, de ruszin se igen akad arrafelé.

Miért, a ruszin nem ukrán? – kaphatja fel a fejét az olvasó, akit évtizedek óta félretájékoztat a magyar sajtó. Állandóan az ukránokat emlegetik, ha a Kárpátaljáról adnak hírt, holott oda csak a második világháborút követően kezdtek ukránok beköltözni. A magyarok mellett a ruszinok éltek ott már öt-hatszáz évvel ezelőtt is, az első világháború előtt pedig ők adták a terület lakosságának háromnegyedét. Főleg a hegyvidéket, de például Munkács és Ilosva környékén a síkvidéket is belakták.

A Tisza menti síkság azonban magyar ma is. Oda nyitna a tervezett határállomás is kaput. Hatalmas segítséget jelentene ez az aprócska Kis- és Nagyhódosnak meg a többi erdőháti falunak, de igazi támogatásra Nagypalád és a kicsit távolabbi, a Tisza mentén sorjázó falvak szorulnának.

A két falu között három kilométernyi lehet a távolság, a Túr levágott holtmedre a határ. Hódos felől jól kiépített kövesút vezet, Palád felől viszont a szokásos ukrán műutak egyike. Három éve barangoltam ott utoljára. Péterfalva felől mentünk, hollandiai néprajztudós barátom lépten-nyomon megállt fényképezni. Mert olyan kövesutat ő még nem látott, pedig bekóborolta a fél világot: kilencven százalékát lavór nagyságú-mélységű gödrök borították.

Húsz éve – mikor először jártam ott – se volt sokkal jobb a helyzet, de akkor legalább volt magyarázat a galád körülményekre. 2001 tavaszán a Tisza és a Túr nem csak a magyarországi falvakat öntötte el, hanem Nagypaládot is, és vontatottan haladt a helyreállítás. Építőanyag híján még fél évvel később is befejezetlenül álltak a házak, az emberek nem tudták, mit hoz majd rájuk a tél.

Már akkor azt várták sokan, hogy megnyitják a két falu közt a határt, és Magyarország felől jön majd a segítség, de erről szó sem lehetett. Pedig valóban érkezhetett volna, hiszen olyan paládi ember ma sincs, akinek ne lennének rokonai ideát, Kis- vagy Nagyhódoson.

Az akkor nyolcvankét éves Oroszi Józsefnek is errefelé élt több unokatestvére, türelmetlenül várta a határnyitást. Kijevben nem igazán akceptálták az öreg magyar kívánságát, de Jóska bátyánk azért kivitt bennünket kétszer is a határra, ahová elhallatszott a hódosi harangszó.

Hozott magával egy drótvágót, hogy ő bizony átvágja a határt, de csak álltunk a szögesdrót keleti oldalán, s hallgattuk a nagyhódosi meg a kishódosi református templom harangjait.

A tornyokat ugyan nem láttuk, eltakarták őket a Holt-Túr partján növő fák, de elég volt a hangjuk is, épp a delet húzták. Kicsit messzebb a paládiak is szóltak. Köztük a nagypaládi is, mert hiába volt Ukrajnában már délután egy óra, a nagypaládiak, mint mindig, 2001 őszén is a magyar idők szerint éltek. A tervezett határátlépő ehhez is nagy segítséget nyújtana nekik.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.