Nyíregyháza főterén régi iratokat lapozgatunk Bocskay Istvánnal. Született nyíregyházi, s eddigi hetvenöt évét is itt élte le. Mi azonban most máramarosszigeti, aknaszlatinai, temesvári okmányokat, leveleket tanulmányozunk.

„Itt is magyarok éltek...” – emlékőrzés, múltidézés Aknaszlatináról

Magyar nyelvű minden, amit hozott, de ez nem is csoda, hiszen magyar városokban születtek. Most azt kéne mondanunk, hogy a határon túl, de amikor írták, dátumozták őket, azok a városok nagyon is határon innen voltak. Sőt, Temesvár majdnem az ország közepe! Csak aztán jött Trianon, ahol tudjuk, mi történt. Levágták az ország legszebb részeit, odamaradt Sziget, Szlatina meg Temesvár is.

Bocskay István műszaki ember, a villamosság szakértője. Annak idején villanyszerelőnek tanult. Szakmunkásként az építőiparban helyezkedett el, és folyamatosan képezte magát. Előbb brigád-, majd művezető lett, utóbb pedig olyan nagy feladatok vártak rá, mint például a nyíregyházi sportcsarnok, vagy mondjuk a szabolcsi megyeszékhely legnagyobb lakótelepének, a Jósaváros villamosításának irányítása.

Megjárta Líbiát is, három évet töltött el a szaharai országban, nyugdíjba is a műszaki pályáról jött. Közben felnevelt három fiút, épített egy szép családi házat – szóval rengeteg dolga volt az életben, kevés ideje jutott a kanapén elnyúlva sok történelemkönyvet olvasgatni.

Mégis kiállna egy tudásversenyre egynéhány történelemtanárral. Pláne, ha a századforduló, a nagy háború meg Trianon lenne a téma. Pedig az iskolában ő se hallott sokat arról az időszakról, különösen Trianonról. Legfeljebb annyit, hogy elcsatoltak tőlünk a szomszédos országokhoz egy darab területet, de megérdemelten, hiszen „mi voltunk a háború kirobbantói, ráadásul az elcsatolt területeken nem is magyarok éltek”. Igen ám, de Bocskay Istvánnak sokáig élt a nagyapja és a nagyanyja, akik sokkal többet tudtak Trianonról, az országcsonkításról, mint a történelemtanárok országos egyletének teljes vezetősége.

– Még hogy Aknaszlatinán, Máramarosszigeten, Temesváron nem is magyarok éltek…!? – kérdez vissza beszélgetőtársam, és újabb papírokat, okmányokat vesz elő. – Máramarosszigeten az elcsatolás pillanatában még a tíz százalékot sem érte el a románok, vagy ahogy akkor mondták, az oláhok aránya. A Tisza másik oldalán lévő Szlatina pedig szinte teljes egészében magyar volt, s hiába telt el száz év, ott mindmáig a nyolcezer lakosnak magyar a fele.

Ott született 1882-ben az én Bocskay János nevű nagyapám. Előbb cipésznek tanult Máramarosszigeten, majd mikor feltűnt a fiatal fiú eszessége, pénzügyi iskolákba küldték. Így lett finánc, előbb a munkácsi pénzügyi igazgatóság fővigyázója, majd a temesvári igazgatósághoz helyezték. Itt ismerte meg a nagyanyámat, aki a svábok lakta Szépfaluban született.

Bocskay István a nagyszüleitől sokkal többet tudott meg Trianonról, mint a történelemkönyvekből. Fotó: Csutkai Csaba

A háború előtt házasodtak össze Fehértemplomon, a nagyapámat hamarosan behívták katonának. Kisebb-nagyobb megszakításokkal 1914-től egészen a háború végéig szolgált, aztán mikor hazatért, megkapta a felszólítást, hogy távozzon.

S nem volt apelláta, senki sem állt mellé. A szerb szomszédokkal végig barátságban éltek, de a Bánság megszállása után ők is ellenük fordultak.

– Szegény nagymamám, aki hitt az emberi jóságban, haláláig nem bírta feldolgozni ezt az árulást. Hogy pont az ő legkedvesebb szomszédjai, akiknek a gyermekeire nemegyszer ő felügyelt, forduljanak velük szembe…!

Végül Nyíregyházán kötöttek ki, de szinte mindenük odamaradt. Beszélgetőtársam újabb megsárgult, de gondosan őrzött okmányt vesz elő. „Jegyzék: Bocskay János Fehértemplomról kiutasított egyénnek a demarkációs vonalon túl magával vinni szándékozó használati ingóságokról” – olvassuk a megsárgult papírt.

Hatvanöt tétel jegyzi, hogy mit vihetnek magukkal. Többek között három bársony kisdobozt, három kis fogast, tizenöt zsebkendőt, kilenc inget, egy gyermek-kötényt, három szalmazsákot – s egy ruhaszárító kötelet.

– Ezt talán azért engedélyezték a megszállók, hogy hátha azon köti majd fel a nagyapám magát – jegyzi meg keserű humorral Bocskay István. – De ő életben akart maradni, mert ott volt a családja, és ha nehezen is, egy idő után Nyíregyházát is megszokta, bár kis híján az országnak ez a része is román fennhatóság alá került. De Szlatinát, Máramarosszigetet, nagyanyám pedig Temesvárt, Fehértemplomot meg a szülőfaluját sohasem tudta elfelejteni. Én őrzöm az emlékeiket.

S tudom, hogy nem vagyok egyedül. Honfitársaim százezrei érzik azt, amit én, amikor meghalljuk Erdély, Máramaros vagy Kárpátalja nevét.

A „Trianon 100” mellékletünk cikkeit ide kattintva érheti el.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.