Kenyér és tűz

– Húszéves volt, amikor Budapesten kitört a forradalom. Hogyan jutott el ez a hír Székesfehérvárra egy magafajta fiatalemberhez?

– A kommunisták elvették a szüleim pékségét, így egyszerű munkásként dagasztottam a tésztát az üzemben, állandó éjszakás műszakban. A műszak végének közeledtét az jelezte, hogy bekapcsolták a rádiót, a Kossuth hajnali fél ötkor kezdte az adást. Október 24-én azonban csak recsegő hangokat hallottunk és kopogásokat, a mellettem dolgozó pék csendre intett, majd azt mondta: „Te! Ezek lövések, puska meg géppisztolyropogás!” Megdöbbenve álltunk.

Nemsokára közleményt olvastak fel a rádióban, miszerint „fasiszta elemek” támadást indítottak a középületek meg a karhatalom ellen. Számomra ekkor indultak el az események. A székesfehérvári Városház térre mentem, ahol már hömpölygött a tömeg, a Magyar Rádiónál történt eseményekről beszélt mindenki. Délután tankok jelentek meg a téren. Később kiderült, hogy eközben a Szabó-palotánál (az akkori ÁVH-székháznál) véres sortüzet lőttek a tömegbe.

– Végül hogyan jutott el a fővárosba?

– Október 25–26-án folytatódtak a tüntetések Fehérváron, többek között azt követelték, vigyünk utánpótlást a felkelőknek Budapestre. Végül úgy sikerült lenyugtatni a tömeget, hogy megígérték, október 27-én buszok indulnak el a Velence Szálló elől Budapestre. Én aznap a hónom alá csaptam egy másfél kilós kenyeret, és a szálló elé mentem, de csak két autóbusz érkezett, majd jött az utasítás, hogy az indulásukat nem engedélyezik, körbezárták tankokkal a várost.

Másnap viszont a Fekete Sas patika előtt felfegyverzett fiatalok jelentek meg Budapestről egy vörös keresztes Csepel teherautóval. Felkéredzkedtem az autóra Budapest felé. Így jutottunk el a Tompa utca 10.-be, a felkelők egyik központjába. Az első éjszakát a pincében töltöttem huszadmagammal, kemény szénkupacokon kuporogtunk, még takarónk sem volt.

– Milyen látvány fogadta Budapesten, amikor másnap kimentek a pincéből a városba?

– Döbbenetes. A körúton megsemmisített katonai járművek, páncéltörő lövegek, golyótépett házak, kitört, bedeszkázott kirakatok látványa fogadott. Teherautókról kenyeret, krumplit osztottak. A körúti fák tövében összetákolt keresztek, virágcsokrok, mécsesek jelezték, hogy ott haltak meg a felkelők. A Kilián laktanya előtt kiégett páncélos állt, belenéztem. Fekete bábként ültek a járműben a szénné égett katonák tetemei, szörnyű kép volt. A laktanya kapujában egy farral beszorult harckocsi állt, a Práter utcai iskola előtt egy páncéltörő löveg, az oldalán Kossuth-címerrel. A Corvin köz pedig olyan volt, mint egy roncstelep.

– Hogyan kapcsolódott be a felkelők akkori tevékenységébe?

– Október 29-én este gyűlés volt a Tompa utca 10. alagsorában. Két katonatiszt és Bárány János parancsnok tartott eligazítást. Bárány dühödten vágott földhöz egy Lenin-képet, és rátaposott. „Erre a szemétre nincs szükségünk”, mondta. Elállt a lélegzetem, erre korábban még csak gondolni sem lehetett. Elmondták, hogy nemzetőrként tevékenykedünk tovább, és átköltözünk a Ráday utcai kollé­giumba.

Itt már ellátást kaptunk és ágyat, a tisztiiskolások pedig a fegyverhasználatra tanítottak bennünket. Másnap éktelen lövöldözés hallatszott a Keleti pályaudvar irányából. Estére szinte belepte a lőporfüst szaga a környéket. A Köztársaság téri ütközet zajlott néhány háztömbbel odébb. Szerencsémre engem nem küldtek oda, mert akkor már nem élnék. Aztán no­vember 4-én, a hajnali órákban ­riasztottak bennünket, hogy itt vannak az oroszok, és elfoglalták a körutat.

– Hogyan próbálták megvédeni a várost a szovjet tankoktól?

– Négy-öt fős csoportokba verődve osontunk a Bakáts téren át a körút felé. A Bakáts téri kórházon keresztül haladtunk, ahol ládákból vadonatúj AK géppisztolyokat osztottak. Innen egy körúti ház pincéjébe jutottunk, a pincék ember nagyságú nyílásokkal voltak összekötve, azokon mentünk keresztül. Az ide menekülő lakók közül többen sírtak, azt mondogatták, hogy a halálba megyünk. Az Üllői úti sarokháznál mentünk fel a pincéből az emeletre. Ahogy kinéztünk az ablakokon, láttuk, hogy a körúton a villamossínek között állnak a páncélosok, hosszú sorban, mozdulatlanul. A Corvin köz előtt állították meg az oszlopot, lángolt a kereszteződés.

Mellettem már töltötték a Molotov-koktélokat, és elkezdték kihajigálni az ablakon. Aztán tüzet nyitottunk a tankokból kimenekülő katonákra. A tankok ágyútűzzel és éktelen géppuskatűzzel válaszoltak. A földszintre, a kapubejáróhoz menekültünk, félig megsüketülten rohantam le a lépcsőn egy fiatal tisztiiskolással, aki egy összecsavart gránátköteggel dobott meg egy tankot, ami leszakította a harckocsi egyik láncát. A tank egyhelyben forgott, és szünet nélkül tüzelt, eltalálta a mellettem állókat és a kapufélfát. Csodával határos módon megmenekültem, és eljutottam a Boráros tér–Ráday utca sarokházába.

– Mekkora túlerővel kellett megküzdeniük?

– Hatalmassal. Ezért is volt elképesztő, hogy az első ellenállás hatására a szovjet tankokat vissza kellett vonni a Boráros téri hídfőre, innen lőtték a várost. A Ráday utcai ház ablakából olyan nyüzsgést láttam, akár egy hangyabolyban, páncélosok, nyitott harci járművek álltak több sorban, mellettük, közöttük a gyalogság. Az ablakból egy szovjet fegyveres katonára lőttem, aki egy bolt épületéből lépett ki. Leült a földre, megsérült. Azonnal egy sorozat fúródott a plafonba a fejem fölött. Szerencsém volt, hogy nem ágyútűz felelt. A harcok éjjel-nappal folytak, de mi sötétedéskor átjutottunk az út másik felére. A Mester utca–Liliom utca sarkán, a pincében töltöttük az éjszakát.

Másnap élelmiszert kellett volna vinnem a Tompa utcából a Mester utcai pincében elrejtőzött lakóknak, de az Angyal utcánál egy tankba ütköztem. Megállt a szívverésem, gondoltam, itt a vég. Az utcakövön egy orosz katona holtteste hevert, a tankról egy mongol képű szovjet fegyveres meredt rám, de csak a lábam elé adott le egy sorozatot, hogy forduljak vissza. A mai napig nem tudom, miért nem lőtt le. Visszaszaladtam a Mester utcai házba. Ekkor már özönlöttek a páncélosok, és a fal mellett, fedezékben a gyalogosok.

Ha tűzharcot kezdeményeztünk volna, lerombolták volna az egész környéket. Ezért inkább megvártuk az éjszakát, és visszalopóztunk a Ráday utcai kollégiumba. November 6-án ez az épület is több belövést kapott. Innen sikerült végül elmenekülnöm, majd gyalog indultam el Székesfehérvárra.

– Mikor és hol találta meg a karhatalom?

– A Palotai úti Kenyérgyárban kezdtem el dolgozni, délutános műszakban. Először 1957 márciusában kaptam idézést a Székesfehérvári Megyei Kapitányság (ÁVH) épületébe. A nyomozók már mindent tudtak rólam. Üvöltöttek, megfenyegettek, hogy összetörik a csontomat, ha nem teszek vallomást. Leírtam mindent, de e társaimat nem árultam el. Igaz, vidéki gyerekként nem is nagyon ismertem név szerint őket.

– Milyen megtorlás következett?

– Először két hétre egy alagsori fogdába kerültem. A fehérvári rabtársaim bányászok voltak. Arra tanítottak: „Öcsi, arra vigyázz, hogy még álmodban se beszélj semmit, még a családról sem, ha pedig ütnek, tedd hátra a kezedet, le ne üssék a vesédet!” Később Budapestre vittek, a főkapitányságra. Itt egy föld alatti cellába kerültem, ahova csak néhány téglányi résen át jött be némi levegő. Tíz nap alatt annyira legyöngültem, hogy egy vödör vizet sem tudtam felemelni. Miután elítéltek, Kistarcsára kerültem. Kiengedésem után rendőri felügyelet alá helyeztek, alig jutottam munkához.

– Nemrég arról nyilatkozott, hogy jóval a rendszerváltás után is kapott egy különös telefonhívást. Valójában meddig tartott a megfigyelése?

– Hivatalosan 1987-ig figyeltek engem és a családomat is. Ezért is döbbentett meg, hogy 2006-ban, 50 évvel a forradalom és 16 évvel a rendszerváltozás után, a választási kampány idején, jött egy telefonhívás. Gyurcsány Ferenc akkori miniszterelnök kampányrendezvénye közelgett Székesfehérváron. Felhívtak, hogy megkérnek, aznap még a munkahelyem felé se menjek, mert nemzetbiztonsági kockázat vagyok. Remélem, ez csak félreértés lehetett, hiszen az évfordulón engem is kitüntettek. Magam sem tudom, hogy a megfigyelésemnek mikor lett igazán vége.