Két neves zeneszerzőnk, Lehár Ferenc halálának és Kálmán Imre születésének évfordulóján, október 24-én ünnepeljük a magyar operett napját. Vásári Mónika, az Operettszínház Bársony Rózsi-gyűrűs és Szeleczky-díjas művésznője nem tart attól, hogy a musicalek „megfojtják” az operettet.

Kilépni a komfortzónából

– Az alma nem esett messze a fájától: azt hallottam, hogy ön a II. világháború előtti időszak egyik legnagyobb primadonnájának, Fedák Sárinak a távoli rokona.

– A hír igaz, Fedák Sári a nagypapám unokatestvére volt. Sokáig nem foglalkoztam a gyökereimmel, csak mostanában kezdenek jobban izgatni a párhuzamok. Például mindkettőnket gyakran megtaláltak a nadrágszerepek a színpadon: Fedák saját maga tervezte jelmezben, bő szárú gatyában, fején árvalányhajas kalapban játszotta Kukorica Jancsit, én pedig húsz évig alakítottam Mária főhadnagyot.

Extravagáns lénye mindenkit megbotránkoztatott, mégis imádták, ő volt a Fehér Hollók első női tagja; az akkoriban csak férfi művészeket tagjai közé fogadó egyletben első alkalommal Fedák is férfiruhában jelent meg. Mégis, 1955-ben az egykor ünnepelt sztár temetéséhez szükséges összeget közadakozásból gyűjtötték össze…

Ha majd később több időm lesz, felgöngyölítem a családi emlékeket abból a történelmi korból, amikor a politika felemelt vagy letaszított valakit.

– Ha már a történelem szóba került: a rendszerváltás 30. évfordulóját ünnepeljük idén; tudni lehet, hogy ez alkalomból az Operettszínház egy formabontó előadás bemutatójára készül. Meséljen a Párizsi randevúról!

– Buch Tibor színművész kollégámmal egy időutazáson kalauzoljuk végig a nézőket. A történet a szürke szocialista nyolcvanas évek Magyarországán kezdődik, amikor hőseink a határok megnyílásakor összegyűjtött pénzükkel Párizs felé vették az irányt.

Elmentek a legendás mulatóba, a Vörös Malomba, andalogtak a Szajna-parton, majd amikor hazajöttek, összeházasodtak. Mindez 1989-ben történt, a jelenben éppen a 30. házassági évfordulójukat ünneplik, és ennek a kalandnak az emlékét elevenítik fel.

A Volt egyszer egy Moulin Rouge alcímet viselő előadás stílszerűen a Kálmán Imre Teátrumban, vagyis a hajdani pesti Moulin Rouge-ban kap helyet, első alkalommal november 8-án. Az artistaprodukciókkal, vérpezsdítő táncokkal és fantasztikus slágerekkel gazdagított show mellett mesterszakácsok négyfogásos vacsoráját is élvezheti a nagyérdemű.

– Merész vállalkozás! A dinner theatre, azaz a vacsoraszínház nálunk még kevésbé elterjedt műfaj.

– Igaz, ezért szép kihívás népszerűsíteni a minőségi szórakoztatás és a gasztronómia találkozását. Egyébként az első hivatalos vacsoraszínházi létesítményt 1953-ban nyitották meg az Amerikai Egyesült Államokban, a Virginia állambeli Richmondban. 1976-ban már 147 ilyen intézmény működött szerte az országban, és sok hollywoodi sztár, sorozatszínész lépett fel, többek között Burt Reynolds színházában is.

Némi visszaesést követően, az ezredforduló után új lendületet kapott a műfaj, modern létesítmények épültek és nyíltak meg. A Párizsi randevú rendezője Richter József Kossuth-díjas artistaművész, a Magyar Nemzeti Cirkusz alapítója, aki harminc évvel ezelőtt Münchenben találkozott először ezzel a műfajjal, és azonnal felkeltette az érdeklődését; meghívására most neves külföldi cirkuszművészek érkeznek hozzánk.

– Mennyire idegen ez a terep önnek?

– Szerencsés vagyok, pályakezdőként már találkoztam ezzel a világgal, amikor a Cirkuszhercegnő című operettben játszott szerepem miatt megtanultam gömbön járni és széket ugrani is.

Ugyanakkor óriási kaland most azokat a slágereket énekelnem, az ikonikus popdaloktól a sanzonokig, amelyekre egykor én is táncoltam és buliztam. Ez az előadás a fiatalságomat idézi meg, amikor párt választottam, férjhez mentem, két fiú gyermeket szültem, elindultam a színészpályán…

– A műfajkavalkád sem rémíti meg?!

– Nem. Sőt, kifejezetten élvezem, ha olykor kiléphetek a komfortzónámból, még mindig hajt a kíváncsiság. De értem a kérdését, én is látom, hogy számos kollégám csak komikaként vagy karakterszínészként érzi jól magát, abból nemigen lehet kilendíteni.

Én hála istennek egyik szereptípusba sem kényelmesedhettem bele. Amikor elvégeztem a Színművészeti Főiskola operett–musical szakát, az Operettszínház szerződtetett le, ahol akkoriban indultak a nagy német, svájci turnék; szubrettből hiány volt Oszvald Marika mellett, így rögtön szabad utat kaptam, miközben a vidéki színházak meghívtak primadonnának.

Aztán később a nagy musicalek (Miss Saigon, Hegedűs a háztetőn, A muzsika hangja, West Side Story) rendezői is megtaláltak. Negyven év körül a szubrett- és primadonnaszerepek egyszerűen kimennek alólunk, én akkor a próza felé fordultam, néhány évadot a Turay Ida és a Spirit Színházban játszottam.

Mostanában inkább a musical felé billen a mérleg nyelve, de remélem, „visszatalálok” az operetthez, amikor kellőképpen beleöregszem bizonyos szerepekbe, lehetek mondjuk a Csárdáskirálynő fiatal Sylviája és Stazija után az egy generációval idősebb Cecília hercegnő vagy a Luxemburg grófjában Madame Fleury.

– Színésznőtől ritka, hogy ilyen kedélyesen beszél az öregedésről!

– Tudni kell változni az idő múlásával, egy színésznőnek pláne! Ezen persze sokat kell dolgozni, főleg belül. Azt látom magam körül az élet minden területén, hogy az embereket az egójuk hajtja, az önmegvalósítás a cél. Sokan képtelenek nagyban, egészben, közösségben gondolkodni.

Én szeretek olyan megszállott társulathoz tartozni, mint az Operettszínházé: ahol lobogó tüzű fiatalokkal találkozom, és megbecsülik az idősebb, tapasztalt kollégákat is. Ez együtt adja a színház lüktetését. Számomra a színház nem csak szórakoztatás – egyben tanítás, példamutatás, kulcs bizonyos élethelyzetek megoldásához.

színház, zene, művészet,

Vásári Mónika színésznő. Fotó: Kállai Márton

A világ egyik legismertebb operettje a Csárdáskirálynő. Valahol olvastam egyszer: statisztikusok szerint nincs egyetlen olyan perc sem, hogy a Földön valahol – színpadon, filmen, tévében vagy rádióban – fel ne csendülne valamelyik népszerű melódiája: A lyányok, a lyányok, a lyányok angyalok, a Jaj, cica, eszem azt a csöpp kis szád, a Te rongyos élet vagy a Hajmási Péter, Hajmási Pál…

– Cseppet sem lep meg! Amikor Kálmán Imre remekművét 1915-ben bemutatták Bécsben, egy korabeli kritikus azt írta: „Az egész világ két dologtól visszhangos: az ágyúdörgéstől és a Csárdáskirálynő sikerétől.”

Tessék rá büszkének lenni, hogy Magyarországot operett-nagyhatalomként tisztelik a nagyvilágban, köszönhetően Kálmánon kívül Lehár Ferencnek, Huszka Jenőnek, Jacobi Viktornak és a többi nagyszerű szerzőnknek.

Él ebben az országban egy réteg, amelyik nagyon szereti a zenés színházat. Nézze meg a fővárosi és a vidéki színházak repertoárját: telt házzal játszanak operettet, musicalt egyaránt.

– Nem tart attól, hogy a divatba jött musicalek „megfojtják” az operettet?

– Szerintem a musical diadalmenete nem lesz olyan tartós, mint amilyen az operetté. Egyébként pedig egyik sem veszélyes a másikra. Az operett elsősorban a középkorúakat és az idősebbeket vonzza, míg a musicalek inkább a fiatalabb korosztály temperamentumához, ízlésvilágához állnak közelebb.

De látom, hogy a fiatalok egy része idővel „kinövi” a pörgős hangzást, és „beleöregszik” a lágyabb operettbe vagy az operába, balettbe, klasszikus zenébe. Ha a színészvilágban nagyobb átjárhatóság lenne a műfajok között, biztosan több fiatal váltana jegyet operettre a musicalsztárok neve láttán.

– Az idén először Dévai Nagy Kamilla előadóművész, Topolcsányi Laura író és ön vehette át a Szeleczky Zita-díjat. Miért kapta a szellemi hagyaték ápolásáért járó elismerést?

– A Turay Ida Színházban, Laura Csillagok között című drámájában Szeleczky Zitát alakítottam. Ez a földöntúli emlékjáték Szeleczky, Karády Katalin és Gobbi Hilda képzeletbeli beszélgetése, egymással és a saját lelkiismeretükkel. Három különféle művészsors, de mindhármuk életét megtépte a történelem.

Mi volt Szeleczky bűne? A náci csürhétől pont úgy féltette hazánkat, mint a kommunista hordáktól. Magyar verseket szavalt a II. világháborúba menő kiskatonáknak, emiatt 1945 után a kommunista diktatúra koholt vádja, nevezetesen háborús uszítás miatt száműzetésbe kényszerült. Az ítéletet a Legfelsőbb Bíróság 1993-ban megsemmisítette, de a művésznő teljes rehabilitációja a közbeszédben a mai napig nem történt meg.

Idehaza méltatlanul kevesen tudnak az emigrációban végzett magyarságmentő missziójáról: az Argentínai Magyar Színház megalapításáról, az 1956-ban hazánk érdekében az argentin elnöknél folytatott lobbitevékenységéről vagy a közbenjárásáról Jimmy Carter amerikai elnöknél, hogy a Szent Korona visszakerüljön Magyarországra. Az adósai vagyunk.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.