Esztergályosként kezdte, ma az egyik legismertebb műgyűjtő, műkereskedő az Alföldön. A miskolci, egri, gyulai, debreceni régiségvásárokon a dörzsöltebb művészetkedvelők elsőként mindig őt keresik, mert tudják, ha a piac pang is, Jászai Jánosnál állandóan kincsekre bukkanhat az ember.

Kincsvadászat tokaji aszúval, téli szalámival

Pláne, ha olyan szerencséje van, mint nekünk – pár napja bepillantást nyerhettünk a nyíregyházi kincsestárba. Kutya kemény tél fogadott bennünket a városszéli portán, ám hiába hullt a dara, s fagyott keményen, maradtunk az udvaron, gyönyörködtünk a fenyőfák alatt lakmározó rigókban, verebekben, kenderikékben.

A rigók az almákon, a többiek a napraforgó­mag­vakon perlekedtek. Rejtély, hogy miért civakodtak, hiszen volt bőven eleség, házigazdánk hetente tíz kilónál is többet etet meg velük. Mert nemcsak a művészetet, de a természetet is kedveli, az ablakból órákon át képes gyönyörködni a kint viháncoló madarakban.

– Parancsoljanak! Ha lehet, ott foglaljanak helyet – mutatott a házba lépve egy dúsan aranyozott, jó kétszáz éves kanapéra.

Kezünket zsebre dugva, fejünket nyakunk közé húzva óvatosan, kicsiket lépve araszoltunk a kanapé felé, mert mindenütt hatalmas díszvázák, asz­taliórák, porcelánok, festmények, szekrények, gyertyatartók sorakoztak, még csak az hiányzott volna, hogy ledöntsünk, összetörjünk valami értékes tárgyat! Sokáig szólni se nagyon tudtunk, csak bámultunk tágra nyílt szemmel, mert ennyi kincset egy csomóban még sohasem láttunk.

Mindez azonban csak töredéke annak, ami az elmúlt majd’ fél évszázad során a kezei között megfordult. Mert mint a legtöbb gyűjtő, kereskedik is. Megfogadta egykori mestere tanácsát: „Jani, ha rajta ülsz, nem haladsz!” A mestert Asztalos Istvánnak hívták, s véletlenül ismerkedtek össze.

– Az öcsémhez jött, hogy megbeszéljék egy autó adásvételét, de csak engem talált otthon. Szóba elegyedtünk, amikor megláttam nála egy festményt. Azonnal beleszerettem a képbe. Igen ám, de nem volt pénzem. De hogy is lett volna egy fiatal esztergályosnak festményre félretett pénze?! Elment az a szórakozásra.

Nem baj, majd meghozod, mondta ekkor az autó gazdája. Jászai János azonban nem az a fajta, aki sokáig szeret tartozni, hamarosan beállított a kép árával Mádra, a híres műkereskedő házába, ahol a nyíregyházi fiatal eltátotta a száját. Álmában sem gondolta, hogy ennyi gyönyörűséget egy helyre össze lehet zsúfolni.

Kincsvadászat tokaji aszúval, téli szalámival

Jászai János régiséggyűjtő. Fotó: Németh András Péter

De ez csak neki volt újdonság, hiszen Asztalos István akkor már híres műgyűjtő volt, és felfogadta maga mellé afféle segédnek a nyírségi fiatalt. Ő lett a sofőr, s közben figyelt, tanult, fejben elraktározott minden információt. Szerencsésen megismerkedett az akkori világ krémjével. Orvosok, bírák, igazgatók voltak a partne­reik, a kapcsolatoknak később is, mikor már önállósította magát, nagy hasznát vette.

Jó, jó, de műkincs vásárlása nem filléres dolog, mindehhez honnan szerzett tőkét egy huszonéves fiatal, aki ráadásul az élet édes dolgait sem vetette meg?! Hát úgy, hogy dolgozott. Zöldségboltozott, majd takarmányboltot nyitott, kendermagot meg kukoricát termesztett – így egyre nagyobb összegeket fordíthatott a kedves tárgyak beszerzésére.

S nem csak itthon! Még a ceausescui időkben felfedezte magának Erdélyt. Kolozsvár, Nagyvárad, Zilah, Brassó, Szatmárnémeti volt a fő úti cél, meg persze Nagybánya, a magyar festőiskolák talán legismertebb városa.

S abban az időben egy-egy Ziffer Sándor- vagy Boromisza Tibor-képért nem tíz-húsz millió forintokat kértek! Igaz, mikor hazaállított egy Ziffer-képpel, s elújságolta az anyjának, hogy „mindössze” nyolcvanezer forintért vette, a mama felsikított rémületében. „Ezért a piros mázolmányért adtál majdnem százezer forintot?!”

Ziffer Sándor valóban vad színekkel festett, de azért nem annyira vadakkal, hogy ne keresett volna ötvenezer forintot rajta Jászai gazdánk. Mert megfogadva az atyai jó barát tanácsát, miután kigyönyörködte magát a képben, eladta százharmincezerért. És ezt megcsinálta más képekkel, vázákkal, órákkal, tükrökkel százszor.

– Nem volt egyszerű, mert a román fináncok hihetetlenül durvák voltak. Meg szerencsénkre hihetetlenül korruptak. Úgyhogy én tokaji aszú, téli szalámi meg drága bonbonok nélkül sohasem indultam útnak Romániába.

Kincsvadászat tokaji aszúval, téli szalámival

Jászai János a saját tárgyait is maga restaurálja. Fotó: Németh András Péter

De nemcsak az aszúk meg a bonbonok segítettek, hanem a sármos külseje is. A ma is filmszínész küllemű, kizárólag öltönyben, frissen vasalt fehér ingben mutatkozó műgyűjtőre a nők is felfigyeltek. S ma már el lehet mondani, romániai útjai során a legtöbb segítséget a szatmárnémeti határállomás román vám-parancsnokának húgától kapta.

A feltűnően csinos román hölgy évekig a tolmácsa-kísérője volt, aki természetesen nem csupán a határon történő átkelésben, de a beszerzésben is segítette. Az ő közreműködésével még a híres, nagyszebeni Brukhental Múzeum vezetőségével is összebarátkozott. De olyannyira, hogy a ritka flamand, spanyol, itáliai festményeket, bútorokat is őrző palota szaktanácsadója lett, a nagy értékű tárgyak restaurálásában vett részt.

Jászai János a saját tárgyait is maga restaurálja, már csak azért is, mert mára szinte teljesen kikoptak a jó kezű, megbízható restaurátorok. Pedig nagy szükség volna rájuk, mert ha jóval ritkábban is ugyan, mint korábban, azért manapság is fel-felbukkannak igazi kincsek. Ám a legtöbbször olyan állapotban, hogy a gazdájának fogalma sincs arról, mi is van a birtokában.

Ő is szerzett olyan fémre festett, több száz éves képet nemrég, amit a kályha előtt szikrafogónak használt a gazdája. De hogy valaki felismerje a rejtett, 150-200 éves koszréteg fedte értékeket, sok-sok év tapasztalata meg mély elméleti tudás kell. Nála is hegyekben állnak a művészettörténettel foglalkozó könyvek.

Mint mondja, az elméleti és gyakorlati felkészültség nélkül nagyot is bukhat az ember, de ha olyan családokkal kerül kapcsolatba, mint mondjuk Erdélyben a Teleki vagy Bánffy grófok, nyugodtan megbízhat bennük. Igaz, ehhez nagy szerencse is kell.

Ő például úgy került kapcsolatba az erdélyi arisztokratákkal, hogy az első kolozsvári útjainak egyikén megkérdezett egy taxist, ismer-e műkincsgyűjtő kolozsváriakat. A taxis egy Bánffy gróf volt, aki elvitte az unokanővéréhez, az meg egy Teleki grófnőhöz.

A negyvenes éveiben járó hölgy egy háromszobás panel-házban élt egy román férfival, aki nem igazán kedvelte a magyar műkincseket. Meg a pénzt is szerette, az meg mindig volt Jászai Jánosnál.

Kincsvadászat tokaji aszúval, téli szalámival

Mindez azonban csak töredéke annak, ami az elmúlt majd’ fél évszázad során a műgyűjtő kezei között megfordult. Fotó: Németh András Péter

– No, azért nem mindig – árnyalta képet. – Voltak idők, amikor heteken át zsíros kenyéren éltem, mert gyűjtöttem a forintokat valami drága tárgyra.

S még akkor se biztos, hogy megtarthatja. Őhozzá például háromszor is betörtek. Pár éve ukrán maffiózók vásárlási szándékkal kopogtattak be, s amikor beengedte őket, megkötözték, zsákot húztak a fejére, s nekiálltak kincset keresni.

De nem volt szerencséjük, még az országhatár előtt nyakon csípték őket. Manapság már ő se megy olyan gyakran kincsvadászatokra a szomszédos országokba, mint korábban, de ha megy, egy rakás kutyaeledelt mindig visz magával. Mert nem csak az éhező madarak, a kivert kutyák látványát sem bírja elviselni.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.