A „vasfüggönyt is átrepülő repülőgéppel” érkezett 1964-ben az Egyesült Államokba Zsilák György, hogy zsonglőrmutatványaival elkápráztassa a publikumot. Egyszer New Yorkban odalépett hozzájuk egy kint élő magyar úr, összebarátkoztak. Az idegen később elővette a fényképezőjét, hogy megörökítse az artisták életét. Így került elő látogatásunkkor a mátyásföldi ház nappalijában az egyik szekrény fiókjából André Kertész sohasem látott fotósorozata.

Leírhatatlan pillanatok a porondon

Mátyásföldi takaros házban fogad Zsilák György magyar artistalegenda, aki sokévi kintlét után hazahozta magával az amerikai stílust. Mindenkitől ellesett egy pár trükköt, legyen az táncmozdulat, nyakkendő kibontása vagy maga az öltözködés.

Korát meghazudtoló mozgással, hivatása során évtizedeken keresztül csiszolt széles mosollyal kísér a nappaliba. A régmúltnál kezdjük, ömlik belőle a szó. Barátai azt tanácsolták, ha sokat kérdezek, kétnapi hideg élelmet hozzak magammal. Nincs rá szükség, a felesége fahéjas csigát sütött.

– A negyvenes évek végén a cirkuszos saját maga vontatta a lakókocsiját, így én gyermekként az igavonó lovakra vigyáztam. A szegény cirkusznál a ló többször fordult két falu között, hogy minden cókmókot áthúzzon. Negyvenkilencben államosítottak minket, így ötvenben már ott álltunk a Hungária körút melletti komédiás területen. Ott éltünk, s mivel a hullámvasút a közvetlen közelünkben volt, én az azon ülők jóvoltából állandó sikongatásban, jajveszékelésben nőttem fel.

– Beleszületett ebbe a világba?

– Félig. Édesapám Békéscsabáról származik, nem cirkuszos családból. A bátyja, Jancsi bácsi nagyon jó sportoló volt, így fiatalon, az 1920-as évek végén magába szippantotta a cirkusz világa. Édesapám kitanulta a szobafestő és mázoló szakmát, de neki is sokkal jobban tetszett az artistaszakma, így idővel a testvére mellé szegődött.

Felléptek különböző műsorokban, míg végül szerződtették őket a Lorch Cirkusznál, ahol apukám megismerte anyukámat, a cirkuszigazgató lányát. Egymásba szerettek, összeházasodtak, így születtem meg 1942-ben. Ez nem nagy cirkusz volt, hanem igazi kis családi vállalkozás. Járták a falvakat a „világvárosi attrakciókkal”.

Az államosítás nem tett jót a családnak, mégis rendezettebb körülmények között éltek azután. Ha Zsilák György a nagypapa cirkuszában marad, akkor az igavonó lovak legeltetése mellett sátrat épített-bontott volna. Az államosítást követően viszont szinte kötelező volt, hogy az Állami Artistaképzőbe járjanak a cirkuszosok gyerekei.

Sokan irigyeltek, hogy rengeteget utazom, pedig kevés részem volt a látványosságokból, annyira lefoglalt, hogy készüljek, gyakoroljak, koncentráljak az előadásaimra-meséli Zsilák György. Fotó: Kállai Márton

A zsonglőr szülei karikával, labdával, buzogánnyal zsonglőrködni tanították, így bekerült a Magyar Cirkusz és Varieté állományába. Azt mondja, bizonyos zsánereket – a késdobálót, a kardnyelőt, a sztepptáncost, az erőemelőt – kihúzták a listáról. Az ilyenek nem igazán tudtak érvényesülni, mert nem lehettek színes, csillogó vagy cowboyruhában, hiszen mindenki az akkori szövetkezetek ruháit hordta.

Először megütközöm ezen a kijelentésen, de Zsilák György ezt nem viccből mondja. Akár hiszem, akár nem, de az édesapját egyszer arra is megkérték, hogy egy jubileumi előadás kedvéért ne buzogányokkal zsonglőrködjön, hanem három sarlóval, a felesége pedig három kalapáccsal, és a végén úgy tegyék őket össze, hogy kijöjjön a jelkép.

Zsilák György előtt megnyíltak a keleti határok, 1962–63-tól pedig a nyugatiak is. Aztán az Egyesült Államokba került egy neves cirkuszhoz. Hamar rájött, hogy az amerikaiaknak fogalmuk sem volt Kelet-Európáról, ők pedig Amerikáról nem tudtak semmit sem.

– Amerikában beszélgettem egy artistával, akit megvicceltem azzal, hogy a repülő azért száll fel olyan meredeken, hogy a vasfüggönyt át tudja repülni. Azt sem értették, hogy én és a lengyel kollégám miért nem értjük egymást, hiszen mi mind kommunisták vagyunk.

– Azért önt is érték meglepetések?

Zsilák György elmosolyodik, körbejárja az ülőgarnitúrát. Mintha kigyúltak volna a reflektorfények. Sejtelmesen mosolyog.

– Nem voltunk felkészülve arra, ami várt minket. Amikor megláttuk a cirkuszvonatot, fel sem akartunk rá szállni. A fülkékben szinte csak az ágyak fértek el. Egy januártól decemberig tartó szezonban harmincezer kilométert megtéve negyven-ötven városban léptünk fel. 1965-ben Texasban, Houstonban voltunk, ahol megnyitották az Astrodome-ot, a világ akkor legnagyobb sportcsarnokát a világ legnagyobb műsorával, a nyitóünnepségen 42 ezer ember volt jelen.Szavakkal leírhatatlan, milyen érzés volt ekkora közönség előtt fellépni.

Az alabamai Montgomeryben elmentem a mosodába. Annyit már el tudtam olvasni, hogy white only. Akkor ebbe a gépbe fehér ruhákat lehet tenni, a másikon, amelyiken a color only olvasható, akkor ide csak a színeseket tegyem, gondoltam. Mivel nem volt egy-egy mosásra való ruhám, egy gépet akartam használni 35 centért. Ráadásul a szárítóra is rá volt írva, hogy white only. Ilyen baromságot!

Összepakoltam, majd visszamentem a vonatra, ahol németül elpanaszoltam egy osztrák srácnak, hogy milyen hülyék ezek, hogy külön gépeket használnak a ruhák mosására. Te hülye vagy? – kérdezte. – Miért? – Mert a color only azt jelenti, hogy csak színes bőrű emberek használhatják.

Ráadásul a kávéfőzés sem volt odakint egyszerű művelet. Édesanyja otthon becsomagolta neki a kotyogós kávéfőzőt és a kávét, ami hamar elfogyott, ezért elment a szupermarketbe, ahol először félreugrott az önműködő ajtótól. Végre talált egy átlátszó üveget kávéval, megvette, hazavitte a vagonlakásba. Megfőzte, kiöntötte, kétségtelenül más íze volt.

Hát, Amerikában biztosan ilyen a kávé! Amikor kinyitotta a kávéfőzőt, hogy kimossa, nem volt benne zacc. Ezek az amerikaiak ilyen kávét árulnak 1965 januárjában… Egy 22 éves fiúnak ennél nagyobb találmány nem létezett, hogy nem kell mosogatni. Három hónapig főzte így a kávét, mire valaki egyszer bement hozzá, és megkérdezte, mit csinál. Hogyhogy mit? Kávét. Akkor tudta meg, hogy mi az az instant kávé, amire csak forró vizet kell önteni.

Részlet André Kertész eredeti képéről, melyet Zsilák Györgyéknek ajándékozott. Fotó: Családi archívum

Zsilák György „Fudi” művésznévvel lépett fel, és már három éve kint volt Amerikában, amikor a Ringling Cirkuszhoz szegődött a magyar Tünde csoport. Az egyik lánynak, Zsuzsának két évig udvarolt. Aztán egy karácsonyi szabadság alkalmával itthon, 1970. január 27-én összeházasodtak, és másnap már utaztak is vissza. Már akkor duettben gyakoroltak. A Zsuzsa névből lett a Susan művésznév, mert a zs hangot külföldön nem tudták kimondani, de leírni sem.

– Bezzeg Gábor Zsazsa megtanította Amerikát, hogy a Zsazsát hogy kell, azóta megy nekik! – vélekedik.

Egy a sok elismerés közül. Fotó: Kállai Márton

A vitrinekben számtalan kitüntetés. 2001-ben az International Jugglers Associationtól (amerikai zsonglőregyesület) életműdíjat kapott, idehaza megkapta a Jászai Mari- és a Hortobágyi Károly-díjat, a feleségével közösen pedig a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjének is tulajdonosai lettek az artistapályán eltöltött aktív évekért. Aztán érte még őket kint Amerikában egy nagy meglepetés:

– Hallom, magyarok, ezzel a megszólítással lépett oda hozzánk egy úr New Yorkban. Beszélgettünk, meghívtuk a cirkuszhoz. Jöhetek máskor is? – kérdezte. Belépőt szereztünk neki a New York Madison Square Gardenbe. Az épületben lent egy vasúttársaság és egy vasútállomás kapott helyet, az ötödiktől a kilencedikig viszont cirkusz volt. Fényképezhetek? – kérdezte tőlünk. Hát persze, feleltük. Mint később kiderült, az úr André Kertész volt.

– Lehet, hogy a magukról készült kép Amerikában egy milliárdos falán van – mondom.

– Nem ott van! Itt a fiókban! – feleli Zsilák György nemes egyszerűséggel. Kotorászni kezd a fiókokban. Nem tart sokáig, nagy a rend. Előkerül egy tucat kép a színpadi fellépés előtti készülődést ábrázolva, aztán fényképek 1925-ből a párizsi tartózkodás időszakából, majd képeslapok „Gyurinak” címezve „a világ legszerényebb emberétől”.

A zsonglőrcsaládban minden a cirkuszművészetről szól… Fotó: Családi archívum

– Sokan irigyeltek, hogy rengeteget utazom, pedig kevés részem volt a látványosságokból, annyira lefoglalt, hogy készüljek, gyakoroljak, koncentráljak az előadásaimra. Nyolc-kilenc perces pergő, dinamikus műsoraim voltak, a többi cirkuszi számhoz képest sokkal több hibalehetőséggel. A trükkök beállítása sem volt egyszerű a zene taktusaira. Ráadásul Amerikában divat az, hogy egyszerre három porondon megy a műsor.

Egyszerre kell véget érnie a három produkciónak, különben az előadások megölik egymás tapsát. Két évig dolgoztunk a Bahamákon, zsonglőrként pedig 1997-ben léptem fel utoljára Kaliforniában. Utána még három évig voltam a Ringling Cirkusz műsorvezetője, aztán visszajöttem Magyarországra. Majd ismét visszahívtak, hogy tanítsam a bohócokat zsonglőrködni, mert Amerikában ismert a nevem.

– A gyermekeik?

– A lányom és a fiam is az artistaképzőben végzett. A fiú egy hajón dolgozik Korea, Kína és Japán vizein, de a koronavírus miatt hazamenekítették. A lányom most is Amerikában van a Ringling Cirkusznál, és már a fiúunokám is fizetésért dolgozik a cirkuszban. Mindenki zsonglőrködik.

Előkerülnek a régi művésztársak. Sok ismert és nem annyira ismert név. A közelmúltban hunyt el nyolcvankét évesen Tokaji Pál artistaművész, aki az Aida nevű elefántról gondoskodva állatápolóként kezdte a karrierjét. Köztudott, hogy az elefántról napi 24 órában szükséges gondoskodni.

Magyarországon Aida borotvált először cirkuszban, még az ötvenes években, az 1954-es Fel a fejjel című filmben Latabár Kálmánt is megborotválta. Tokaji Pál a kutyák és majmok idomításában is jeleskedett, artistaként világszerte szórakoztatta a publikumot. Életműve a múltba vész, alig tudni valamit róla – mondja szomorúan Zsilák György.

„Fudi” otthonában a feleségével. Fotó: Kállai Márton

Megváltozott a zsonglőrök világa is. Manapság már többet várnak el az artistáktól. Nyugaton, előadás előtt egy órával beöltözve a várócsarnokban kell lenniük, hogy fogadják a közönséget, ismerkedjenek, fotóz­kod­janak velük, autogramokat adjanak a műsorfüzetekbe. Minden szereplőnél van filctoll, ezt pedig Zsilák György azért is tudja, mert amikor ő volt a műsorvezető a Ringling Cirkusznál, a feladatai között az is szerepelt, hogy ellenőrizze, mindenkinél van-e filctoll.

– Stresszes munkakör, onnantól fogva, hogy manézsképes állapotban van-e a művész, hetente másodpercre le kellett mérni a számok időtartamát is. Előfordult az is, hogy az orosz artista megsérült, én vit­­tem a kórházba.

Aki azt hinné, elege lett belőle, az tudja meg, nyugdíjasként is túlzásba viszi, mert világszerte nézőként cirkuszelőadásokra jár. És csak mosolyog, mosolyog oly elegánsan. Széttárja a karját, ahogy mondja.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.