Az élet a maga valóságában oly szép. És oly törékeny. Frontvonal, 44 nap, Második élet – ezek a címei Móricz-Sabján Simon döbbenetes erejű képriportjainak, amelyeket a Covid-hullámok alatt a fővárosi Uzsoki Utcai Kórház intenzív osztályán készített. Felkavar és elgondolkodtat az egyén és az egészségügyi szakszemélyzet heroikus küzdelméről szóló minden egyes kocka.

Második élet

A portré nem a fényképezőgépben készül, hanem előtte és mögötte.
(Edward Steichen)

Nála vagyunk, egy budakeszi csendes utcában, egy szép polgári lakásban, egy nehéz faasztal két oldalán.
– Mi van Ricsivel?
– Grafikus. Tudod, a Covid-betegsége előtt a rendőrségnél dolgozott fegyveres biztonsági őrként. Aztán 113 nap kórház után elkezdte a második életét. Szerintem már nem megy bele kompromisszumokba. Leszerelt. Azt csinálja, amit igazán szeret.

Figyelmes. Parafa alátétre helyez egy-egy pohár vizet, halk jazz szól valahonnan a háttérből. A polcokon számtalan fotóskönyv a kortársaktól, nagy elődöktől. Ahogy beszél és beszél, sok dolgot megállapítok: az egyik legjobb fotós ma Magyarországon, mégis alázattal viseltetik a fényképezés iránt. És úgy küzdött minden egyes lépcsőfokért, mint Rocky Balboa a bokszring szorítójában, vagy mint Papp László Milánóban, nagyváltósúlyban Zbigniew Pietrzykowski ellen. Felfelé, csak fel­­felé! A legeslegjobbak közé! Még csak negyvenkét éves, de nyilván sok képalkotó példaképe.

– Kiskunhalason születtem, de ez egy furcsa történet. Heten vagyunk unokatestvérek, és majdhogy mindannyian Kiskunhalason születtünk, ugyanis a nagynéném a kórházban dolgozott szakmai igazgatóként. Bizalommal választott intézmény volt. Édesanyámék a testvéreivel: a három nővér és a két fiú odajárt szülni, illetve szülésre kísérni a feleségét, és ha megjött a baba, mindenki ment vissza Pécsre vagy Budapestre, mi az utóbbi helyre, a Tigris utcába. Hároméves koromig éltünk ott, néha kijárok oda körbenézni, de még semmi nem ugrott be, nincs emlékem. A beugrást, a furcsa érzést keresem. Ahogy az ember idősödik, visszafordul a gyökerekhez. Megvan, hogy miért foglalkozom az Alfölddel az újabb képriportjaimban. Ott születtem, és Jánoshalmán töltöttem a gyermekkorom nyarait. Szerintem az alkotó ember egy picit visszakanyarodik a múltjába. Lám, én sem vagyok kivétel.

Richárd 2021 márciusában került koronavírussal a kórházba. Fotó: Móricz-Sabján Simon

– Egyszer kaptál egy fényké­pezőt?
– Igen, és nagyon ráharaptam a dologra. Egy Smena Symbollal kezdtem. Tizenkét éves koromtól Kisgyónbányára jártam diákújságíró táborba, fotós szakágra. Gyermekkoromtól érdekelt az ember és a környezete, és hogy mindezt dokumentáljam valahogy. Operatőrnek készültem, de a Színház- és Filmművészeti Főiskolán csak há­romévente indult szak, így nem akartam éveket kihagyni, és inkább a Práter utcai szakképzőbe jelentkeztem, amely tökéletes vízválasztó. Beesnek a fényképezni szerető emberek, s vagy hobbi marad mindez, vagy nagyon komoly életút lesz belőle. Százból öt az utóbbi. Emlékszem: körbeültünk, és mindenki, mint egy jógaórán, felállt, és elmondta, hogy miért van ott. „Természetfotós szeretnék lenni”, „természetfotós szeretnék lenni”, „természetfotós szeretnék lenni” – vallották sorjában, mire én a francia filigrán alkatommal felálltam, s azt mondtam: Móricz Simon vagyok, én fotóriporter leszek.

Nem ismerem a félelmet, ha fényképezőgép van a kezemben.
(Alfred Eisenstaedt)

Mindez 2001-ben történt. Később a MÚOSZ Bálint György Újságíró Akadémia fotós szakára járt, szabadidejében a Magyar Fotográfusok Háza, a Mai Manó Ház könyvtárából nem lehetett kirobbantani. Első gyakorlati helye egy fotólabor volt, köpenyben tekercseket hívott elő gépekkel, az alapoknál kezdve, mint szakácstanoncok a krump­li­hámozást.

Állapota tovább romlott, ezért intenzív osztályra került. Fotó: Móricz-Sabján Simon

– Felütöttem az Arany oldalakat, kijegyzeteltem a szerkesztőségeket, és felhívtam mindegyiket: Üdvözlöm. Móricz Simon vagyok, és kérném a fotó rovatot. Valahol meghallgattak, valahol leráztak, ezért megfogtam a portfóliómat: műtermi világításos, árnyékjátékos, zsáner- és épületfotós anyagaimat, és bejelentés nélkül útra keltem. Volt, ahol 4-5 órát ültem, s vártam a rovatvezetőre. Azt hiszem, mindenhol értékelték, hogy bementem személyesen. A Blikknél ajánlottak a Vasárnapi Blikkhez, majd szep­tembertől ott kezdtem gyakornokoskodni, és idővel külsős lettem.

Később a Budapesti Napnál dolgozott, majd amikor Gárdi Balázs elment a Népszabadságtól az USA-ba, bejelentkezett Rédei Ferenc rovatvezetőhöz.
– Ez olyan bátorság volt, mintha a spanyol másodosztályból felhívtam volna Ancelottit a Real Madridnál, hogy próbajátékra mennék. Már a telefonálás előtt remegtem az utcán, légzőgyakorlatokat kellett végeznem, hogy bepötyögjem a billentyűket. Rédei mindenkit fogadott, így engem is. Megmutattam a képeimet, majd még négyszer visszahívott csak úgy, beszélgetni a világomról. És bekerültem egy olyan rovatba, mintha a galak­ti­ku­sok­ban játszhatnék.

Az intenzív dolgozóit megviselte a közel 90 százalékos halálozási arány. Fotó: Móricz-Sabján Simon

A Népszabadságnál 13 évig dolgozott. Mindig azt vallotta, hogy egy dolog a munka, de mellette kellenek olyan ügyek, amelyeket szisztematikusan fényképez, legyen az a „galériairányú” Sárvidék, Árnyéksáv vagy a tapolcai y házak lakóinak napjairól szóló anyag. Most a Világgazdaság munkatársa, leginkább prémium portrékat csinál.

Az egy illúzió, hogy a fényképek fényképezőgéppel készülnek. A fo­tók szemmel, szívvel és fejjel készülnek.
(Henri Cartier-Bresson)

– A Covid első hullámai rettenetesek voltak. Egy világjárvány, amely megütött minket. Négy gyermeked van, mégis bementél a kórházba, hogy az intenzív osztályon fényképezzél? Miért? Hogyan?
– Fel volt építve bennem az egész. Beütött a pandémia, és azt sem tudtuk, hogy mi van. Bezárkóztunk ide, s elhoztuk anyósomat is, mert úgy voltunk vele, hogy itt sokkal nagyobb biztonságban van, mint a Kelenhegyi úton. És nagyon sokat segített nekünk. Van kicsi kertünk levegővel, az élelmi­szer­-áruház autó­ja pedig kihozza ajtóig az élelmiszert. Alkotóként azonnal reagáltam a pandémiára, s elkezdtem fényképezni, hogy mi történik akkor, amikor négy gyermek és három felnőtt hónapokra be van zárva. Ebből lett a Karanténnapló. Szerettem vol­na a pandémia társadalmi hatásait vizsgálni az objektívemmel, ezért kijártam, és például fényképeztem a közösségi távolságtartást, autós is­tentiszteleteket, bezárt színházakat, üres reptereket. Ebből lett az Új norma időszaka anyagom. És akkor már nagyon ben­nem volt, hogy az egészségügyet nem hagyhatom ki, hiszen ez az egész egy vírus.

Ötvenkilenc napig volt ezen az osztályon, többnyire lélegeztetőgépen. Fotó: Móricz-Sabján Simon

– A milicista halálát lefényképező magyar származású Robert Capa azt mondta: Ha nem elég jók a képeid, akkor nem voltál elég közel! Viszont sok intézményben sajtóelhárítók, az újságíráshoz fikarcnyit sem értő emberek ülnek, na és itt van a személyiségi jogok kérdése is. Szóval, hogyan jutottál be egy intenzív osztályra?
– Ez egy olyan történelmi korszak, amely nem tudjuk, mikor, de egyszer véget fog érni. Nemcsak egy ország, hanem egy kórház életében is mély nyomot fog hagyni, és ezt nem lehet lezárni fotósdokumentációk nélkül. Telefonáltam, és megértették. Személyesen elmondtam a legfőbb kórházi vezetőnek, és ő is megértette, hogy mit szeretnék. Az biztosan segített, hogy én nem lapban gondolkodtam, hanem képi dokumentációt, értéket szerettem volna létrehozni.

Móricz-Sabján Simon az első hullám idején egy napot töltött az intenzíven a fényképezőgépével. Fon­­tosnak tartja, hogy abból egy fotója, majd a második hullám alatt készültekből még pár megjelent a National Geographicben. Annak az értékét Magyarországon nem kell magyarázni, nincs politikai háttér benne. Áttörést hozott, s a harmadik hullámban már korlátozás nélkül mehetett fényképezni. Mintha a munkahelyére menne. Meg kellett szoknia az egészségügyis szkafandert.

Volt életösztöne, tudatában benne volt az élni akarás. Fotó: Móricz-Sabján Simon

– Nem is laktál akkoriban otthon.
– Édesanyám orvos volt, és én tőle megtanultam a bölcs mondást: tiszteld az ellenfeledet. Azóta is észben tartom mindig, és soha senkit és semmit nem becsülök le. Tiszteljük, aki velünk szemben van, egy vírus pedig több mint ellenfél. Itthon is úgy voltunk, nem pá­ni­koltunk, nem néztük remegve, hogyan hullanak az emberek. Úgy voltunk vele, hogy lezárjuk az ajtókat, nem mászkálunk, kivárunk, s meglátjuk, hogy mi történik. Az anyaggyűjtéssel is úgy voltam, hogy az intenzív osztály legmélyebb bugyraiból inkább egy Vas utcai bérelt lakásba járok aludni. Öt héten át tettem így.

– Nehéz estéid lehettek.
– Az intenzív osztályon fekvők nagy többségével nem tudsz kommunikálni. Van, akit megnézel, megjegyzed, máskor is megismersz, s eljön egy új nap, amikor már vagy nincs ott, vagy fekete zsákban van a teste. Megtörtént, hogy láttam egy velem egykorú, háromgyermekes apát meghalni. Volt, hogy ültem az ágy szélén a Vas utcában, és sírtam.

Huszonöt kilót fogyott, de hétről hétre erősödött. Fotó: Móricz-Sabján Simon

Móricz-Sabján Simon fényképei elmondják, hogy a takarítónőtől a sebészig heroikus küzdelmet folytatott minden egészségügyi dolgozó. A Második élet főhőse, a 30 éves Mészáros Richárd a harmadik hullám alatt fertőződött meg koronavírussal a magyar fővárosban, Budapesten. 2021 márciusában otthonából mentő vitte el az Uzsoki Utcai Kórház sürgősségi betegellátó osztályára, ahonnan a gyorsan romló állapota miatt szinte azonnal a Covid-intenzívre került. Ricsi nagyon hosszú ideig, 59 napig feküdt az osztályon, szinte végig lé­le­gez­tetőgépre kötve. Ricsi fiatal és korábban egészséges volt, nem szenvedett semmilyen alapbetegségben, túlélési esélyei mégis sokáig erősen kétségesek voltak. 14 egység vért kapott, a veséje többször leállt, és a koronavírus szinte minden szervét megtámadta.

Megtörtént a csoda: 113 nap után elhagyhatta az Uzsoki Utcai Kórházat. Fotó: Móricz-Sabján Simon

Végül a Covid-bel­gyó­gyászaton töltött időt köve­tően, 113 nap után, a kórház hőseként távozott, miután az életben maradása az egész intézmény kö­zös ügye is lett.
Júliusi hazaérkezéséig 25 kilót fogyott, azóta viszont hónapról hónapra erősödik. Később már a családjával és a barátaival ünnepelhette a 31. születésnapját, életben maradása így rendkívül erős hitet adott saját magának, a környezetének, és főként az Uzsoki kórház dolgozóinak, akiket rendkívüli módon megviselt a nagyon magas, gyakran 90 százalékos halálozási arány a Covid-intenzív osztályokon.

Nem elég csak látni – érezned kell, amit lefényképezel.
(André Kertész)

Mikor Móricz-Sabján Simon ott járt, és a kamerájával rögzítette a megrendítő valóságot, a koronavírus elleni harc az Uzsokiban is kísértetiesen hasonlított a csatatéri orvoslásra: kétségbeesett páciensek, személyes kockázatokat rejtő környezet, egy láthatatlan és halálos ellenség jelenléte, extrém fizikai és mentális fáradtság és a halottak magas száma volt a jellemző. Bár Magyarországon most, 2022 októberében a járvány mérsékelten zajlik, már több mint 47 ezer áldozata van a koronavírus-járványnak a ví­­rus 2020. tavaszi megjelenése óta.
Úgy fényképezni valakit, hogy kiszolgáltatott helyzetében ő semmit nem tud a körbevevő világról – morális értelemben nem lehetett egyszerű dolog. Egyszer találkozott az intenzíven Ricsi édesapjával, tőle szerzett bátorítást a fényképezés folytatására.

Mindezen túl a barátaival megünnepelhette a 31. születésnapját. Újra él! Fotó: Móricz-Sabján Simon

– Abszolút hálás vagyok Ricsinek. Én tudom, hogy a fényképezőgép megijeszti az embereket. Azért szoktam azt csinálni, hogy először elő sem veszem, csak beszélgetek. Gondold el, hogy felkelsz egy kómából, és az utolsó emléked az, hogy mentőautó száguld veled… majd azt mondják, hogy azóta eltelt két hónap, egy szobában vagy, és csövek lógnak ki a testedből, mindenki boldog körülötted, de nem érted, hogy miért, és még megjelenik egy fotós is, aki megpróbálja elmagyarázni neked, hogy egy hónapja fényképez téged az öntudatlan állapotodban, és szeretné ezt folytatni. Hát nem tudtam, mi lesz. Mondhatta volna, hogy menjek a fenébe, de nem mondta. És én azt hittem, hogy az, hogy egy 30 éves embert így megforgat a vírus, az jobban végigfut majd a sajtóban…

Móricz-Sabján Simon fényképezést tanít. A diákokkal filmre fényképeztet, mert azt vallja, hogy minél több nehézséget tesz eléjük, annál élesebb lesz az agyuk, és annál jobban fognak tanulni.

– Az akadályok alatt olyat értek, hogy egy objektívet használhatnak kevés filmmel. Minél jobban izzadnak, annál jobban ki fog jönni a tehetségük. Kell a kényszerítő erő. Semmi mást nem kell csinálni, csak a fotográfiában helyesen gondolkodni.

Móricz-Sabján Simon. Fotó: Darnay Katalin

Ha van valami üzenetem, amit érdemes átadni egy kezdőnek, az az, hogy a fotózásban nincsenek rövidebb utak.
(Edward Weston)

 

Hozzászólások

Friss cikkek

Ázott karton
Nincs megállás
Súlyosan beteg gyerekek üzennek barátaiknak Mikulásra
A gól a labdától is függ?
Mindannyiunk életét érintő döntéseket befolyásolhat az idei népszámlálás
Ha jót adunk, jót kapunk
Cserépedények hazája
Megjelent a Szabad Föld legújabb száma
Két és fél évezred csodája: a szőnyeg
2022.12.02.
A hallgatag zseni titkai
Tücskök és hangyák
Aranyhomok Oázissal
Évforduló északon
Beszédes királyi gének
Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.