Megérteni a diktatúra lényegét...

– Napokig fogva tartja az embert ez a megdöbbentően időtlen történelmi dráma, nehéz kijönni belőle. Ez jó jel?

– Azt vettem észre, hogy akik megnézték a filmet és valamit közölni szeretnének velem, először totális csöndbe burkolóznak, majd ahogy leülepszik bennük az élmény, elkezdenek keresni az üzeneteikkel. Sokakat foglalkoztat a téma, amiről korábban szinte semmit sem hallottak. Az is jellemző, hogy bizonyos jelenetek, képek beégtek a retinájukba, vissza-visszatérő módon kísértik őket. Nemcsak itthon tapasztaltam ezt, hanem külföldön is. Ennél többet egy film nem remélhet.

– De azért számított rá?

– Arra törekedtem, hogy intellektuálisan, érzelmileg, technikailag a lehető legtöbbet hozzam ki magamból. Azt persze sosem tudja előre az ember, mindez hogyan csapódik le, miként „működik” a film. De mivel kíváncsi voltam rá, tartottunk egy tesztvetítést az X, Y és Z generációból verbuvált közönségnek.

Mondhatom, bejött a papírforma: az idősebbek egy része elégtételnek tartotta a témaválasztást, másik része szerint pedig nem így történtek a dolgok. Ez utóbbiak nem hazudtolják meg magukat, nem tudnak szabadulni a pártállamban jól betanult és átörökített nézőpontjuktól. Viszont a fiataloknál nagyon-nagyon tiszta és primer terepre hullik a mag, tökéletesen és világosan értik ezt a leegyszerűsített formanyelvet és ezt a mitologikussá vált történetet.

A ve­lencei díjunkról is 35 éven aluli kritikusok döntöttek, ami ugyancsak azt igazolja – ellentétben néhány szkeptikus szakemberrel –, hogy nem feltétlenül az idősebb korosztályhoz szól a film.

– Amikor néztem a filmet, előttem fiatalok ültek, s úgy láttam, szinte sokkhatásként érték őket a látottak. Vajon mi járhatott a fejükben?

– Most már kimondom: nekik csináltam a filmet. Nehéz mit kezdeniük egy ilyen témával. Valósággal ledermednek azon, hogy a folyamatos elhallgatás és hazudozás után ennyire az arcukba van tolva egy történelmi igazság. Ez a felismerés és annak hatása nem azonnali változást eredményez bennük, hanem lassan válik a demokratikus gondolkodásuk részévé, ami remélhetőleg mások véleményének tiszteletben tartását is segíteni fogja.

– Az első nagyjátékfilmnek mindig nagy a tétje, főleg, ha valaki más területről érkezik, ahogyan ön a reklám és média világából. Elfogadták a filmes szakma nagy öregjei?

– Folyamatosan próbálnak fogást találni rajtam. De ez nem könnyű. A két velencei díj miatt a produkciót nem lehet amatőrnek nevezni, a téma hátterét bemutató háromrészes dokumentumfilm, a Túlzott igazságérzet pedig a Kádár-kori politikai pszichiátria meglétét és működését tárja fel, tehát bizonyítékul szolgál. Minden, ami eddig a filmmel kapcsolatban kifogásként felmerült, arra előzőleg számítottam. Az önvédelem része volt az is, hogy a világpremiert külföldön tartottuk.

– A világon először ön készített nagyjátékfilmet a szocializmus idején bevetett politikai pszichiátriáról. Hogyan fedezte fel a témát?

– Szerettem volna megérteni a kommunista diktatúra lényegét. Hogyan fordulhatott elő, hogy valakit a nézetei miatt tettek tönkre? Annyira fontos volt az ideológia, hogy egyetértés, illetve egyet nem értés mentén húzódtak a törésvonalak. Izgalmasnak tartottam azt a kérdést, hogy egy hatalom miként akarja gyarmatosítani a gondolkodást. Ráadásul az „egyenlőség, szabadság, testvériség” ideológiájára hivatkozva.

Csakhogy a kommunizmusban az elmélet és a gyakorlat rettentő távol esett egymástól, az egyenlőség inkább uniformizáltságot jelentett, a szabadság problematikájába pedig jobb nem is belemenni. Azért azt tegyük hozzá: az átlagember egészen mást ért kommunizmuson, mint amiről mi most beszélgetünk. Ahogy elmélyültem a korszakban, egyre jobban izgatott az elmélet és a gyakorlat világa, ami szorosan összefügg a pszichológiával és a kognitív tudományokkal.

Nem volt nehéz felismerni a hatalom erőszakos beavatkozását a pszichiátriai folyamatokba, ahol az ideológiailag nemkívánatos embereket leszedálták, őrültnek nyilvánították, s elmebetegnek bélyegezve nem volt határa a velük való kegyetlenkedésnek.

– Nem akarták lebeszélni a témáról?

– Ez senkinek sem sikerült volna. Az viszont elég beszédes, hogy korábban nem kaptam támogatást a filmre.

– Filmje 1983-ban játszódik, akkor ön nyolcéves volt. Vannak egyáltalán emlékei a Kádár-rendszerről?

– Különböző generációknak más-más a nézőpontja. Szüleim közelében sok mindent megtapasztaltam. Nyaranta forgolódtam írók között a szigligeti alkotóházban, az ellenkultúra hívei közül többen szamizdatosak voltak, apám is járt hozzájuk. Édesanyám festőművészként a szentendrei szabadelvűek köréhez tartozott. Izgatottam figyeltem őket, ha diskuráltak. Nálunk nyíltan lehetett a korszakról beszélni.

Gyerekfejjel is megértettem: ami tilos, az valami miatt fontos. Aki élt abban a korban, az humorral próbálta túlélni. A humor igenis átsegít a nehézségeken, védelmezi a lelkünket. Ez azonban nem egyenlő azzal, hogy a rendszer, aminek részesei vagyunk, humoros lenne. Nevetve nem lehet elengedni azt, ami meggyötri az embert.

Egy ilyen témával a lehető legnagyobb komolysággal kell szembenézni, mert ellenkező esetben kétségessé teszi a vele kapcsolatos viszonyunkat, azzal pedig a trauma továbbörökítését érjük el. Nem véletlen tehát, hogy az én filmemben nincs humor.

– Mi volt a célja? Valamiféle törlesztés? Tabudöntögetés? Kibeszélni a fájó múltunkat?

– Kibeszélni a múltat…, érdekes, hogy említi. Én meg azt gondolom, ha már hallgatással telt el az elmúlt 30-40 év, akkor most már csak azt tudjuk tenni, hogy a megfelelő konzekvenciákat levonva, a téma kapcsán a társadalomról, a demokráciáról, a valóságról megfogalmazunk olyan általános, örök érvényű gondolatokat, amelyek akár egy ilyen filmben is megjelenhetnek, és a fiatalok számára etikai, morális sorvezető lehet a jövőre nézve.

Arra azért nem számítok, hogy felelősségre vonnának egy érintett pszichiátert vagy megtalálnának egy régi ügynököt. Ezek messzebbre és más területekre vezetnének. Hozzáteszem: sokaknak kellemetlen a film témája, olyan momentumokat hordoz, melyeket az emberek inkább szeretnének elfelejteni. De nem gondolnám, hogy ez lenne a megoldás.

– Sikeres külföldi előélete van a filmjének, megjárta már Karlovy Varyt, Locarnót, Velencét. Megértették az ottani nézők a diktatúra lényegét?

– Nem beszélnék kategorikusan külföldről, inkább a vasfüggöny által szétválasztott területekről. Az innenső részén, ha nem is mélységében, de ismerik az emberek ezeket a történeteket, a túloldalán pedig a nyugatiak Kafka és Orwell műveire asszociálnak, melyekben olvastak ilyesfajta disztopikus hatalomról, elnyomásról, mint amilyen nálunk is létezett. A kinti vetítések során az volt az érzésem, hogy a nézőkre az újdonság erejével hatott a film, hiszen már a témája is eltér az eddig megszokottaktól, a jól körülhatárolható sémáktól, ráadásul visszatértünk az analóg technikához, 16 mm-es filmet használtunk.

Ami a tartalmi részt illeti: be kellett mutatni a politikai pszichiátria működését, de folyamatosan méricskéltünk, nehogy szájbarágóssá váljon a történet és átbillenjen ismeretterjesztő dokumentumfilmmé. Mindez meghatározta a széttöredezett, mozaikszerű történet felépítését és formanyelvét.

Így lehetett közelebb kerülni ahhoz a korszakhoz, melynek hatalmi rendszere a bonyolultsága, összetettsége és átláthatatlansága révén nehezen írható le. E miatt kellett egy olyan szimbolikus helyet találni, mint a pszichiátria, ahol tetten érhető, milyen ördögi mesterkedést folytatott a politika az emberi identitás ellen.

– Mi lesz a következő témája?

– Azt babonából nem árulom el. Legyen elég annyi, hogy az ösvény, amin haladok, tovább szélesedik. Szerencsésnek tartanám, ha a diktatúra időszakáról újabb alkotások születnének, pró és kontra nézőpontból. Tudok is ilyen törekvésről, az HBO számára készül egy magyar sorozat az underground zenei korszakról.