Az országhatáron túli magyarok közül a kárpátaljaiak helyzete a legnehezebb. A magyar állam lehetőségei szerint igyekszik segíteni az ott élők sorsán, melynek eredményeként egyre többen tesznek le arról, hogy elhagyják a szülőföldet.

Megmenteni ami még a miénk

Reggel fél hat van, az országúton egyre nagyobb a forgalom. A 41-es főúton autózom Kárpátalja felé, amikor Nyíregyháza határában leint egy stoppos. Középkorú férfi megtömött hátizsákkal, szemmel láthatóan nem turista. Egy nagy szatyrot is szorongat, tele kőművesszerszámokkal. Lekéshette a munkásbuszt, gondolom, fékezek hát, felveszem. Szó sincs azonban késésről meg munkásbuszról.

Beregszászra, Kárpátaljára tart ő is, de nincs pénze iránytaxira, amely a kárpátaljaiakat hordja a nyíregyházi vasútállomásra. Mondom neki, hogy félúton ki kell szállnia, mert Tiszabecs felé kanyarodom, de megfelel neki így is, bízik benne, majd csak felveszi valaki. Az a félút is jó hosszú, van ideje elmesélni a magyarországi, illetve ausztriai kalandját. Nemrég úgy gondolta, megpróbálja ő is a külföldi munkát, mert állandóan azt hallja, hogy milyen jól keresnek kint Magyarban meg Németben az építőmunkások.

Ő is kőműves, Isten tudja hány házat falazott fel Beregszász és Munkács környékén. Hozzácsapódott egy pesti brigádhoz, és hamarosan Bécsben találta magát. Ezerötszáz eurót, kosztot-kvártélyt ígértek. Egy gyártelepet kellett bontaniuk, napi tíz órát dolgoztak. Az első hetekben nem is volt gond, megkapták a pénzt. A második hónapban viszont a magyar vállalkozó csak hinodált, hogy majd a jövő héten, aztán megint a jövő héten…

Így ment ez öt héten át, s amikor végeztek a bontással, a munkások fellázadtak. De lázadhattak, a vállalkozó eltűnt, ők meg ott maradtak szállás, étel, de legfőképp pénz nélkül, mert közben az addig keresett forintokat hazaküldözgették. Szétszéledt a brigád. Volt, aki maradt idegenben, a legtöbben elindultak haza. Mint az útitársam is, akinek annyi pénze maradt csupán, hogy Nyíregyházáig elvonatozzon, de ott már ki kellett állnia stoppolni.

– Mit szól majd a család, amikor hazaállít? – kérdem tőle búcsúzóul, mire széttárja a karját.

– Örülnek, hogy épségben hazaértem. Aztán majd csak fordul a világ, szükség lesz az én vakolókanalamra is. Bár, ahogy Ukrajna, az a szétlopott szénakazal most áll…

*

Ukrajna, Tisza, gazdálkodás,

Tiszapéterfalva felé, a lyukakkal teli úton… Fotó: Bielik István

Az átkelés a magyar–ukrán határon szerencse dolga. Van, amikor órákat rostokol az ember, s van, amikor még az ukránok hepciáskodása ellenére is szűk félóra. Ezúttal szerencsénk van, csupán egy fekete ruhás ukrán fináncféle kötözködik kicsit az autónkban talált távcső miatt, de aztán legyint, menjünk a pokolba. Örömmel, morogjuk, s fordulunk Tiszapéterfalva felé, de azzal nem gondoltunk, hogy az az út tényleg mintha a pokolba vezetne.

Pedig nemzetközi főút, Romániát köti össze Ukrajnával. Még valamikor a sztálini időkben épülhetett, mert olyan széles, hogy egy hadosztály tank is vígan elférne rajta. De nem is ez a baj, hanem az, akkora lyukak éktelenkednek rajta, hogy egy koca is belefialhatna. Az utat szegélyező két diófasor viszont gyönyörű, s a mögötte húzódó szántóföldek is rendesen műveltek. Pont úgy, mint Magyarországon.

De ezen nincs is mit csodálkozni, hiszen Tiszaújlak, Tiszapéterfalva környékén pontosan olyan magyarok élnek, mint a határ másik oldalán. Akik ráadásul nemcsak szomszédok, de gyakran rokonok is. A vágyaik hasonlóak. Békességben, s lehetőleg jólétben élni.

– Nálunk sajnos még mindig hiányzik az az egy krajcár, amiről Móricz is írt a híres novellájában. Az ukrán gazdaság romokban, így aztán sokan másutt igye keznek előteremteni azt a jelképes egy krajcárt – fogad bennünket Péterfalván Virág László, a Kárpátaljai Magyar Vállalkozók Szövetségének (KMVSZ) elnöke. A csaknem 2300 tagot számláló szövetség huszonegy éve alakult, elsődleges célja a tagok munkájának segítése.

Kárpátalja, Tisza, gazdálkodás,

Virág László szerint a romokból kell építkezni. Fotó: Bielik István

Az elnök szerint az első időkben rengeteg akadállyal kellett szembenézniük, de az elmúlt nyolc évben nagyon sokat javult a térség magyar vállalkozóinak a helyzete. A magyar kormánytól évről évre komoly segítség érkezik. A KMVSZ tagságának több mint kétharmadát kitevő mezőgazdasági vállalkozók például vetőmagot, műtrágyát kaptak. Volt, aki egy, de volt, aki ötven zsákkal.

Az utóbbiak, a nagy területen gazdálkodók viszont vállalták, hogy tíz mázsa kukorica árának megfelelő összeget visszajuttatnak a szövetséghez, amely az így kapott pénzből fizette ki a vámot és az áfát. – A vetést, a betakarítást még meg is tudják oldani a gazdák – folytatja Virág László –, de a kisebbek a szárítást és a tárolást már nemigen. Épp ezért most azon dolgozunk, hogy négy helyen terményszárítókat, raktárakat építsünk. Így nem lesznek kiszolgáltatva a termesztők a felvásárlóknak, biztonságosan adhatják majd el a terményüket.

Kárpátalján fut egy másik program is: az Egán Ede program keretében turizmus-, mezőgazdaság-, illetve vállalkozásfejlesztésre lehetett, s lehet pályázni. Az eltelt három évben 4500 nyertes pályázót támogattak, akiknek több mint kilencven százaléka frissen bejegyzett vállalkozó volt. Az első évben a legtöbb pályázat a turizmus, a vendégfogadás területéről érkezett, aztán rákapcsoltak a mezőgazdászok is, akik főleg gépbeszerzéshez, fóliás kertészkedéshez kértek, s kaptak támogatást.

De ne higgyük, hogy az első köröket fütyülve-danolva tették meg traktorjaikon a nyertesek. Az ukrán állam ugyanis mélységes gyanakvással figyeli az Egán Ede-programot, egyenesen szeparatizmussal vádolják azokat, akik egyáltalán élni mernek a program nyújtotta lehetőségekkel.

A főutcán lakó Nagy Barnának és a feleségének, Ritának nincs mitől tartania, de amúgy sem azok a félős fajták. Régtől fogva saját lábukon állnak. Igaz, kicsiben csinálnak mindent, de azt felsőfokon. Virág László irányított hozzájuk bennünket, mondván, ha első osztályú sajtot akarunk kóstolni vagy gyönyörű tiszaháti szőttest látni, akkor oda menjünk.

Ukrajna, Tisza, gazdálkodás,

Nagy Barna a kertben. Fotó: Bielik István

A sajtból ugyan épp kifogytak, de kóstolhattunk helyette mindenféle gyümölcsöt, s gyönyörködhettünk egy olyan szép kertben, amilyen ma már a Tiszaháton is kuriózum. De kezdjük azért a sajttal, amit már vagy harminc éve készítenek! Nem kell hozzá sok, csak kellő türelem, figyelem, és egy jó tehén, lehetőleg kárpáti borzderes. Ez a kis szürkésbarna jószág igénytelensége és jó tejelőképessége miatt valamikor általánosan elterjedt volt Kárpátalján, de aztán az új, divatos fajták mára majdnem teljesen kiszorították.

Nagy Barna is egy kisebb vagyont adott érte, de megérte. S nemcsak azért, mert naponta huszonöt liter tejet is megad. Remek anya, eddig tíz bikaborjút ellett. Természetesen a házigazda unokáinak is ő az első számú kedvenc. Ám hamarosan vetélytársai akadnak, Rita asszony ugyanis befogadott két kecskét, mert állítólag a kecskesajt még a tehénsajtnál is finomabb. De nemcsak kecskékkel gyarapodott a család.

A ház asszonya egy komplett méhészöltözetet is beszerzett nemrég. A kert végében van húsz méhkaptárjuk is, a dongók gondozásába is be akar kapcsolódni. Már amikor nem csattogtatja az esztovátát, amin most is félbehagyva áll egy jó darab vászon. De hamarosan be kell fejezni, mert napokon belül indul a Pál István Szalonna vezette nemzetközi népzene- és tánctábor a faluban, ahol Rita hímzést tanít a fiataloknak.

Ukrajna, Tisza, gazdálkodás,

Nagy Rita, kezében a friss sajttal. Fotó: Bielik István

Barnának is ezer a dolga. Nem soroljuk fel mindet, helyette teszünk egy sétát a nagy kertben, s kóstolgatjuk a barackot, a körtét, az almát. Fiatal, vagy inkább úgy mondanám, fiatal középkorú a fák zöme, de majd’ mindegyik ősöreg fajta, házigazdánk oltotta mindet.

A körte például aratási, a Tisza vagy a Batár hazai oldalán, Uszkában, Magosligeten árpával érőnek is mondják, az alma pedig igazi csörgő alma, amit a nagyapja öreg kertjéből hozott vesszővel oltott. A százéves somfát nem kellett oltani, azt még valamelyik dédapja ültette, s terem rendületlenül.

– Sokan panaszkodnak, de mi azt mondjuk, Ukrajna élhető ország – mondják búcsúzóul. – Pláne, ha van egy kis segítség. De a legfontosabb azért mégis az: segíts magadon, s az Isten is megsegít.

Ukrajna, Tisza, gazdálkodás,

Nagy Barna és felesége pincéjében is jártunk. Fotó: Bielik István

Tiszapéterfalva, a vele teljesen egybeépült Tiszafarkasfalvával, Tiszabökénnyel és Tivadarfalvával együtt népes település, de az az ember érzése, hogy gyermekeken meg nőkön kívül itt nem is lakik senki. Egy teljes napon át kószáltunk a négy településen, de egyetlenegy húsz-harminc éves férfival sem találkoztunk.

– Nagyon kevés a munkahely – magyarázza Tóth Bálint polgármester –, kénytelenek sokan máshol pénzforrás után nézni. Szerencsére itt közel a határ, de aki jóval bentebb lakik Kárpátalján, az előbb-utóbb megunja az ingázást, s elköltözik családostul. Az itteni fizetéseket nem is érdemes összevetni a magyarországiakkal. Ha például a magyar kormány nem támogatná anyagilag is az itteni pedagógusokat, orvosokat, s más egészségügyi dolgozókat, alighanem összeomlana a rendszer.

Az állami szférában hihetetlenül kevés a fizetés, egy kezdő tanár például 45-50 ezer forintot kap kézhez, miközben nálunk csupán a cigi, a vodka meg a benzin olcsóbb, mint Magyarországon.

Ez meg is látszik Kárpátalján. Végig a Tisza vonalán alig találni olyan házat, ami mondjuk az elmúlt tíz-tizenöt évben épült. Péterfalván is a kolhozidőkben épült a legtöbb ház, a híres elnök, Bíró Andor idejében. Ez a rendkívüli adottsággal megáldott tiszaháti parasztivadék egészen a szovjet kommunista párt központi bizottsági tagságáig vitte, ami sok-sok pénzt is hozott a négy falunak.

Vidámparktól kezdve sportcsarnokon át csárdáig rengeteg minden épült, és ami igazán figyelemre méltó: a mező sem volt elhanyagolva. A kolhozvilágból még
egy pazar képtárat is örökölt a település. Az egykori földművelési államtitkár, György Endre antik villájában több mint háromszáz festmény tekinthető meg ma is, többségük élvonalbeli kárpátaljai piktorok alkotásai.

Ukrajna, Tisza, gazdálkodás,

Bucsela Levente felesége, Enikő. Náluk az élet újra és újra virágba borul. Fotó: Bielik István

Piktorok vásznára kívánkozik az a tömérdek virág is, ami Bucsela Levente és felesége, Enikő tiszaújlaki kertjében pompázik. Enikő virágboltot vezet a település főutcáján, Levente meg a termesztésben és a nagybani eladásban vesz részt – már ha nem éppen vakol, mint most is, hogy rájuk nyitjuk az ajtót. A férj évekig belsőépítészként dolgozott Budapesten, Enikő pedig a gödöllői agráregyetemre járt, de amikor végzett, s összeházasodtak, hazatértek a férj szülői házába, és nekiálltak virágozni.

– Az egyetem mellett egy virágkertészetben is dolgoztam, ott lestem el a szakmát – mesél a kezdetekről a ma már két gyermekkel is büszkélkedő anyuka, aki a virágozás mellett két járás falugazdászi teendőit is ellátja.

– Szerencsés időben léptünk, s hamarosan a boltot is meg tudtuk nyitni. Szerénytelenség nélkül mondhatjuk, alig győzzük az igényeket kielégíteni. Mi viszont jöhettünk volna szerencsésebb időben is, mert a virágkertészetben a nyár dereka csendes időszak, a fóliasátrakban pedig olyan meleg van, hogy azt csak a kertész meg az épp nyíló virágok bírják.

Le is megyünk a kert végére, a mezőre, ahol újabb fóliasátor, s valamivel kisebb hőség vár ránk. Nem messze tőlünk haragoszöld fasor, mögötte folyik a Tisza. Gondolom, munka után vendéglátóinknak is első a tiszai fürdőzés, de kiábrándítanak. Innen már határfolyó a Tisza, ahonnan a helybéliek ki vannak tiltva. Természetesen mi is. De sebaj, akkor megfürdünk majd a Batárban, lelkesedünk, miközben áthajtunk a rozsdamarta Tisza-hídon.

Ukrajna, Tisza, gazdálkodás,

Szürkemarhacsorda, terelőkutyával. Fotó: Bielik István

Azt mesélik, vagy húsz éve le akarták már festeni, fel is állványozták, de amikor a festők felmásztak, azonnal le is jöttek. Ők nem merik leszedni a rozsdát, mert az tartja össze a hidat! Ellenben a Batár folyócska hídja szilárdan áll a Batár nevű falu alatt, ahol nagyot fékezünk, mert egy pompás szürkemarhacsorda kél át előttünk két rendes pásztorkutya meg egy rendes csordás kíséretében.

– Dankai Pisti – fog velünk kezet a korábban Magyarországon is éveken át pásztorkodó csordás, s kiderül, éppen azt a csordát vigyázza, amelyiknek a gazdájához igyekszünk. Tüzes Pál ma már ezer hektárnál is nagyobb területen gazdálkodik, és Franciaországtól Kínáig terjedő üzleti körrel rendelkezik.

Ukrajna, Tisza,gazdálkodás,

Tüzes Pál-féle finomságok. Fotó: Bielik István

Az ugocsai földek mellett a távoli Lemberg környékén is bérel területeket, ahol biogazdaságokat üzemeltet, az általa megtermelt árpát például Ausztriában, a hajdinát Franciaországban, a rozsot Hollandiában értékesíti. S közben ezerféle lekvárt, szörpöt, kolbászt, szalámit is készít, a pálinkáiról nem is beszélve. De azért a szíve közepe mégis a mangalica, de főként a magyar szürke.

Ukrajna, Tisza, gazdálkodás,

Tüzes Pál. Fotó: Bielik István

Pár éve éhenhalás fenyegetett egy Beregszász környéki gulyát, s amikor ez a tudomására jutott, nyomban megvásárolt hetven, csonttá soványodott jószágot. A gazdaság batári bemutatóházában kolbászt csipegetve arról faggatom, hogy mi haszna volt az üzletből, mire szigorúan rám néz.

– Hagytam volna elpusztulni őket? Úgy is annyi érték ment már tönkre itt Kárpátalján. Miért ne igyekeznénk menteni azt, ami még a miénk?

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.