Mi kerül a haza oltárára?

A történész Zichy Mihály édesapja, gróf Zichy Péter jogot tanult, az elődök nyomdokain  haladva  politikusi  pályára készült.  1943-ban  még  úgy  volt, hogy  a  svájci  diplomataképzőben folytatja  tanulmányait.  A  háború után azonban épp csak be tudta fejezni a pesti jogot, és – több próbálkozás után – már csak díszlettologatónak volt jó a Kisszínházba. Nekiment hát a határnak, de nem volt szerencséje. Rossz helyen próbálkozott. Az osztrák csendőrség elfogta, mert Burgenland szovjet megszállás alatt volt, s a magyar menekülteket fejpénzért, 100 schillingért adták ki az NKVD-nek. Zichy Pétert és társait visszavitték  Szombathelyre.  Akkor kezdődött csak igazán a kálváriája, amely egészen a recski tábor felszámolásáig tartott. Aki viszont megjárta és túlélte a munkatábort, annak ez a történet soha nem ért véget. Zichy Péter, amíg élt, minden évben visszajárt a recski emlékünnepségekre.

– Apám aztán kitanulta a villanyszerelést, végül az Államvasutaktól ment nyugdíjba. Jómagam 1959-ben születtem Nagyvázsonyban. Három éves voltam, amikor megszűnt apám rendőri felügyelete, Pestre jöhettünk. A  Terézvárosba,  majd  1964-ben Rákosligetre  költöztünk,  oda,  ahol most is élünk. Iskoláztatásom a Zichy névvel érdekesen alakult. Az apám utáni nemzedéket ebből a társadalmi rétegből, akik itthon maradtak, felsőoktatásban tanulni nem nagyon engedték. Pannonhalmára jártam, történelem szakon szerettem volna továbbtanulni, de nem volt lehetséges, csak a Könnyűipari Műszaki Főiskolára vettek fel. Ütköztek az ellenségek és a támogatók a háttérben, de végül csak felvettek, és én lediplomáztam. Két évig dolgoztam a magyar iparban. 1983-ban kerültem az Országos  Széchényi  Könyvtárba, onnan mehettem egyetemre. Munka mellett, egyéni levelezőként végeztem el a történelem szakot, majd később doktoráltam.
Legendák minden családban keringenek. A Zichy család eredetéről is sokféle történet járja. Egyes feltevések  szerint  Zics  települést  a Zichyekről nevezték el, de az is lehet, hogy fordítva történt. Más forrásokból az derül ki, eredetileg Járaiak a család ősei. Egy másik magyarázat arra utal, hogy a Zichyek őse vezette át Magort és Hunort a Meótiszon, vagyis az Azovi-tengeren (a családi címerben szarvasagancs szerepel).

– Hogy pontosan mi történt, nem tudom, nem voltam ott. De ez a történet mégis tükröz valamit a múltból. A kaukázusi eredetet, illetve a Meótisz-verziót  valószínűsíti  egy XVIII.  századi  térkép  is,  amelyik Bíborbanszületett  Konstantinra  hivatkozik.  Ezen  egy  Azovi-tenger melletti  részt  Zicsiának  neveznek. Aztán szó van még Tétény vezérről, aki  Árpád  unokatestvére  volt,  és megszállta Erdélyt, ahol Jára található. Ami biztos, az a XIII. század végéről származó írásos bizonyíték a Szajki ágtól való leszármazásról, ezt kell elfogadni.

A Zichyek családfája esetenként még magának a történésznek is bonyolult.  A  birtokosztás  idején,  a török idők végén a nemesi ág kapta a  régi  birtokokat  Somogy  és  Zala megyében, az újonnan szerzett birtokok,  Győr,  Veszprém,  Pozsony  és Komárom megyében a grófi ágnak jutott. A nógrádi zsélyi birtok volt a szeniorátusi  (az  idősebb  jogán  az öröklésre), amit a család egésze birtokolt,  azonban  a  haszonélvezet mindig  a  legidősebb  férfit  illette. A  szeniorátusi  alapítványnak  sok mindent köszönhetett a család, így például a szegényebb rokonok tanulmányait  ebből  támogatták.  Zichy István is így tanulhatott tovább, aki később a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója lett, s ő dolgozta ki a magyar őstörténet-kutatásban a komplex módszert, amelyet aztán később László Gyula is átvett.

A családból nemcsak politikusok, jelentős  közéleti  személyiségek  kerültek ki. Feltűnően sok a művész, világutazó, tudós, megannyi érdekes karakter. Egy távolabbi rokon, a tágabb család talán leghíresebb tagja, a grafikus Mihály a XIX. században az orosz cári család udvari festője volt.  Az  idehaza  elsősorban  Az ember tragédiája illusztrációiról híres képzőművész  itthon  nem  találta  a helyét, külföldre távozott. Szentpétervárott halt meg 1906-ban.

Gróf Zichy József nemcsak korának jelentős politikusa – országgyűlési  képviselő,  az első  fiumei kormányzó – volt, de híres világutazó. Öccsével,  Ágosttal  az  Osztrák–Magyar Monarchia félhivatalos követeiként bejárták a Távol-Keletet. Ázsiai útinaplójának utolsó bejegyzésében így  összegzi  utazásuk  tanulságait: „…»Tengerre, Magyar!«, tekintsd meg a távoli országokat, népeket, tanulj tőlük jót, hasznosat; okulj hibáikon, gyönyörködjél a Teremtő nagyszerű műveiben.”

– A sort folytathatnám egyenes felmenőmmel,  Zichy  Gézával,  aki nemcsak zongoraművész volt, zenedarabokat is írt. Nem tudom, mennyire függ össze ezzel a ténnyel, de mind a hat gyerekem kapcsolatban van a zenével. Dédapámra valóban fel lehet nézni. Zichy János alapította meg az országos iskolaszanatórium-hálózatot. Apám elmesélte, milyen volt vele kis unokaként, kézen fogva végigmenni az Andrássy úton. Mindenki megszólította dédapámat, elmondták neki ügyes-bajos dolgaikat, ő pedig segített, akinek csak tudott. Nem volt fennhéjázóan gazdag, nem kérkedett, inkább adott. A mai KDNP elődjének tekinthető keresztényszociális mozgalom alapító tagja volt. Korábban az I. világháború végéig kétszer volt kultuszminiszter.

Ha a mai viszonyokat látná, nem biztos, hogy mindenért lelkesedne. Valószínűsítem az erős kritikát. A kiválasztódás annak idején rátermettség alapján történt. A magyar arisztokrácia a középkor évszázadaiban, de sok esetben később is elsősorban katonai arisztokrácia volt, ez szolgált a szelekció alapjául. Az ország védelménél – Muhinál, Mohácsnál, Nándorfehérvárnál stb. – egyaránt ott voltak. Egy valódi elittel szemben mindig az a mérce, és így kell feltenni a kérdést minden korban – ma is! – a vagyont és hatalmat birtoklók felé: készek-e a kor követelményeiből  fakadó  áldozatra, melyre a magyar múltban oly sok szép  példa  van?  Csak  hogy  egyet említsünk:  feláldoznák-e  birtokaik egyévi jövedelmét, és letennék-e a haza oltárán, mint annak idején tette gróf Széchenyi István? Magyarországon – jobban, mint más országokban – a polgári réteg jelentős része a nemességből származik, a nemesi értékrendet erősen adoptálta a magyar polgár.

Mindkét réteg szempontjából nagyon fontos lett volna a tényleges kárpótlás. Ennek nem az egykor elvett vagyonok – természetesen csak egy  részének,  hiszen  a  nagybirtok túlsúlya nyomasztó volt – tárgy szerinti visszaadását, hanem elsősorban a  „helyzetbe  hozást”  kellett  volna jelentenie, hogy a diktatúra évtizedei alatt kialakult állapotokhoz képest az egész magyar társadalom szempontjából kedvező átalakulásra legalább esély legyen. Azonban a tényleges kárpótlás nemcsak a főnemesség, de a  polgárság  esetében  sem  történt meg. Vélelmezhetőleg fontos szempont volt, hogy ne álljon fel olyan réteg, amely kitermelne magából egy kis  létszámú,  de  valódi  elitet,  s  a pénz és a hatalom mindenkori birtokosainak  pozícióját  esetleg  veszélyeztetné  vagy  kérdőjeleket  tenne mellé.

– A kárpótlásnak tehát nem elsősorban  azt  kellett  volna  céloznia, hogy az eredeti birtokokat visszaadják – egyébként az sem történt meg. Az érték ugyanis nem az anyagiakban van, hanem a fejekben, a szívekben. Erkölcsi szempontból eredményeket felmutatni anyagi eszközök nélkül: így mindenki csupán a maga szűk körében tudja a legtöbbet tenni egy  olyan  társadalomban,  ahol  az igazi érték, a jövőbe vetett remény alig  pislákol,  ahol  az  anyagiasság minden  más  szempontot  elsöpörni látszik. De ez sem kevés, s ha ez a lehetőség és a feladat, meg kell tenni. Édesapám már nyugdíjas volt, amikor jött ez a kárpótlásnak nevezett valami. Tudja, mi volt az első dolga? A pénz egy részét arra költötte, hogy az egykor a családi birtokhoz tartozó nagyvázsonyi,  pusztulásnak  indult késő gót, úgynevezett alsó templom tetejét abból a kevésből rendbe hozassa.