Negyvenöt éves pályája során egyaránt megélt magaslatokat és mélységeket is. Sokféle műfajban és szerepkörben láthattuk. Lovas színészként igazi katarzisban van része az előadásokon. Mondják rá, hogy „görög nő magyar szívvel”, bár egy időben visszavágyott ősei földjére. Nemrég egy amerikai filmsorozatban forgatott. Vagányság és őszinteség jellemzi a derűs, mosolygós Papadimitriu Athinát.

Minden ember eredendően jónak születik...

–Szárnyal?

– Igen! Állandóan nyüzsgök, ez tart életben. A tétlenség és a monotónia a halálom lenne. „Válassz olyan munkát, amit szeretsz, és egy napot sem kell dolgoznod az életedben” – én ösztönösen megfogadtam Konfuciusz bölcseletét. Számomra a színészet ilyen, azt csinálom, ami a kedvtelésem.

– Éppen negyvenöt esztendeje…

– Mennyi?! Tudom, hogy 1976-ban végeztem a Színművészetin, de nem szoktam számon tartani az évfordulókat. A 25. Színházban kezdtem a pályámat. Aztán jött a Népszínház, a Nemzeti Színház, a Rock Színház, 1996-tól pedig a Budapesti Operettszínház tagja vagyok. Annak is épp most van 25 éve.

– Ennyi idő alatt miből volt több: magaslatból vagy mélységből?

– Azt mondják, a színészet egy boldogtalan pálya. Ha nincs munka, azért stresszel az ember, ha pedig van, a megfelelési kényszer kerekedik felül. Összességében nincs panaszra okom, hiszen sokféle szerepet eljátszhattam, de azt azért mindig érzi az ember, hogy még több terhelést elbírna. De amióta a humort is tudom kezelni a színpadon, azóta mindenféle szerep megtalál, és attól kezdve nincs hiányérzetem.

– Drámai színésznőként képzelte el magát?

– Hát persze. Az alkatom, a habitusom, a hangom is ebbe az irányba vitte a rendezőket. Voltak olyan szerepek, melyek után sóvárogtam. Paul Coelho írja: „Ha akarsz valamit, az egész Mindenség összefog, hogy elérd” – és ez velem is így történt. Ilyen volt a La Mancha lovagja Aldonzája, amit 1992-ben játszottam el vendégként az Arany János Színházban – „érettebb” színésznőként, de még időben! Rettenetesen élveztem, és a közönség is rajongásig szerette, sok év múltán is emlegették nekem, azonosítottak a női karakterrel.

– Az az ideális, ha a színész eggyé válik a szerepével?

– Persze, az az ideális, de az nagyobb öröm, ha teljesen ellentétes az én lényemmel, és azzal is tudok azonosulni. Megéltem egy sűrű időszakot, mikor A néma Leventében Beatrice, a Hippolyt, a lakájban Julcsa, a palóc szobalány, a János vitézben az elején gonosz mostoha, és ugyanabban az előadásban később francia királylány lehettem – ezek aztán egymástól igencsak különböző figurák! –, és mindegyikről azt hallottam vissza, hogy mennyire testhezállóak voltak.

– Görög származását kihasználták a rendezők?

– Azt nem annyira, viszont attól, hogy a külsőm is elég mediterrán, sok cigánylányt eljátszottam, amit imádtam. Tizennégy éves koromban kezdtem Sára Sándor Feldobott kő című filmjében, aztán jött például a Sándor Mátyás tévésorozat, és egészen a mai napig alakítom a címszereplő nagynénjét a Somnakaj (Aranyom) cigány musicalben. Amikor bekerültem a főiskolára, mindenki mondogatta: ezzel a jellegzetes arccal, ami nekem van, megállás nélkül fogok filmezni. A valóság azonban más lett.

– Miért nem ön kapta meg annak idején a Nemzeti Színházban a Magyar Elektra főszerepét, holott kézenfekvő lett volna?

– Kerényi Imre rendező őszintén megmondta, hogy Szophoklész klasszikusát egy magyar szerző, Bornemisza Péter ültette át, ezért „dupla csavar” lett volna, ha én játszom. Elfogadtam az érvelését, ám ha akkor mellébeszél, máig emésztem magam azon, miért nem engem választott a szerepre, és azt gondolom, bizonyára szakmailag nem tartott megfelelőnek. De a nyíltságával megkímélt a sok tüskétől. Aztán a Mindenség megint közbeszólt, lehettem Elektra prózában és zenében is.

– Szereti, ha a szemébe mondják az igazságot?

– Nincs annál rosszabb, mint félreérteni valakit. Ez a hétköznapi életre is vonatkozik. Nem szabad magunkban hordozni a kételyeket. Mindennek utána kell menni.

– Még olyan áron is, hogy önre haragszik meg az, akit szembesít a hibájával?

– Engem a jó szándék vezérel. Ha látom rajta, hogy zavarja, addig nem nyugszom, amíg nem tisztázzuk a helyzetet. Azt is elfogadom, ha nem nekem van igazam. Kihúzzuk a dolog méregfogát, és mosolyogva megyünk tovább. Alapvetően azt gondolom, minden ember eredendően jónak születik.

– Mintha lenne önben egy nagy adag idealizmus, az élet meg közben osztogatja a pofonokat. Nem adja fel?

– Már hogy adnám fel! Kétszer jártam Amerikában. Először hét éve, mások unszolására, mert magamtól nem mentem volna, egyszerűen hidegen hagyott. Amikor hazajöttem, évekig nem tértem magamhoz. Idén tavasszal filmforgatásra hívtak, ami önmagában is óriási élmény volt, de mivel titoktartás kötelez, sokat nem beszélhetek róla. Bármerre vitt az utam, lépten-nyomon mosolyogtak rám. Ettől jobb lett a napom, és önkéntelenül átragasztottam másokra. Itthon meg? Az embereket nyomasztják a bajaik, frusztráltak, nyűgösek. Nem a problémára találnak megoldást, hanem fordítva. A munkahelyi légkör is sokkal oldottabb odakinn.

– A filmforgatáson is?

– Egy hangos szót nem hallottam. Mindenki boldog volt, hogy a produkció részese lehetett. Senkiről nem feltételezték, hogy hátráltatni akarja a forgatást, hiszen szó nélkül segítettek, akinek kellett. Ha úgy vesszük, nekem nem volt könnyű magyarországi görögként angolul játszani, de megbirkóztam a feladattal. Éreztem a bizalmukat, folyamatosan dicsértek, így eszembe sem jutott, hogy elronthatom a szövegem.

Bordán Irén jelenléte is biztonságot adott. Egyébként egymástól függetlenül választottak ki bennünket a szerepekre, rám már régen lecsaptak, amikor megtudtam, hogy Irént is leszerződtették a sorozatba. Osztálytársak voltunk a főiskolán 1972-től 1976-ig. És képzelje, a repülőnk járatszáma is 1972 volt. Ezt mindketten égi jelnek tekintettük. Nagyon elégedettek voltak velünk, és mivel sorozatról van szó, elképzelhető, hogy lesz folytatása a kapcsolatunknak.

– Addig itthon remekel a Budapesti Operettszínházban és a Nemzeti Lovas Színházban. Más élmény lovas színésznőnek lenni?

– Úristen, amikor bejön az a rengeteg ló, micsoda energia árad belőlük! – csodálkozott egy ismerősöm, aki még csak lovagolni sem tud. Én meg ott ülök a ló hátán, mondom a szövegemet és énekelek! Ez a KATARZIS – csupa nagybetűvel. Amit ma sokszor hiányolok az előadásokból. Amikor lóra pattanok, mintha csak vérátömlesztést kapnék. Ameddig csak lehet, szeretném ezt újra és újra megtapasztalni.

– Hogyan jött a ló az életébe?

– Oroszlánnak, vagyis Pintér Tamásnak köszönhetem, ő tanított bennünket a főiskolán lovagolni, ami kötelező volt. Estem-keltem. Mai napig fülemben cseng a mondása: bármi történik, soha nem a lovak a hibásak, hanem az emberek. A Lovas Színházban jól kiképzett és értékes andalúz lovakkal dolgozunk. Velünk próbálnak, velünk tanulnak. Újabban szabad idomítás is zajlik. Egy a lényeg: mi tanuljuk meg az ő viselkedésüket, a reakcióikat, nem pedig fordítva.

– Lóháton színészkedni is természetes ön­nek, vagy szokott izgulni?

– Van egy kis izgalom bennem, de ha odafigyelek és nem csinálok hülyeséget, akkor nagy baj nem történhet. Váratlan szituációk persze adódhatnak, ez azonban kivédhető. Meg kell tanulni úgy létezni a lovon, hogy bármilyen helyzetben rajta maradjon az ember.

– Nem irigylik a lovas katarzisért?

– Akkor is létezik irigység, ha nincs mire. Jó lenne már erről (is) leszokni. Ezt addig fogom mondogatni, amíg le nem tesznek a földbe. Az irigység nem önmagunk mérgezésére való, sokkal inkább motiválnia kell bennünket arra, hogy elérjük azt, amit másokban csodálunk. Amikor annak idején terhesen láttam a nádszálkarcsú modelleket a tévében, és irigykedtem, hogy soha többé nem leszek ilyen, az arra ösztökélt, hogy minden áldott nap kőkeményen tornázzam. Tizenöt évig csináltam, akkor is, ha éjfélkor értem haza.

– Régóta vidéken él…

– Semmi pénzért nem költöznék vissza a fővárosba, pedig szerettem ott lakni. A Benczúr utcában nőttem fel, amit mi, gyerekek csak Hancúr utcának hívtunk. Tahitótfaluban együtt lélegzem a természettel, fával fűtök, a vizet kútról hordom. Nyáron lekvárt főzök, paradicsomot teszek el, sajtot készítek. Van egy lovam, három kutyám, egy macskám.

Ezt a természetimádatot még a felmenőimtől örököltem, sokat jártam ki hozzájuk Görögországba és Egyiptomba. Máig hiányoznak! De nemcsak ők, hanem a tenger is. És az a mentalitás, a jókedv, a mosoly, ami az ottani embereket jellemzi. Mennyire találó, amit a mosolyról írt valaki: „Semmibe sem kerül, de sokat ad. Gazdagabbá teszi azokat, akik kapják, és mégsem juttatja koldusbotra azokat, akik adják.”

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.