Mozsár, tarack és társai

Bizonyítottan a 100 éves háború leghíresebb ütközetében, Crécynél 1346. augusztus 26-án vetettek be először ágyúkat, ahol a háromszoros túlerőben lévő francia lovagok katasztrofális vereséget szenvedtek a 16 éves Eduárd walesi herceg vezette angolok ellen. Míg előbbiek 10 ezer katonát veszítettek, addig utóbbiak csupán százat. Az angol diadalt a hosszú íjak kiváló használata mellett az ágyúk bevetése hozta meg.

Nem oly divat már

Hazánkban az egész Közép-Európát meghódoltató Nagy Lajoshoz fűződnek az első olyan írásos emlékek, amelyek szerint a király tűzfegyvereket alkalmazott. A crécyi csatával egy évben Zára ostromához vetett be mozsarakat, ágyúkat, majd 1358-ban Raguzában is lejegyezték a tűzfegyverek használatát, ahogy San Lorenzo 1378-as ostroma alkalmával is.

„Uram király, Zsigmond király / Nem oly divat már ma / Nyillal lőni, mint felséged / Fiatal korába” – mondja Rozgonyiné Arany János balladájában Nagy Lajos vejének, Luxemburgi Zsigmondnak, hiszen 1428-ban ágyúkkal lövette Zsigmond király a Duna-parti Galambóc várát, amelyik az előző évben került török kézre.

„Szól az ágyu –szokatlanul / Durva ozmán fülnek” – írta meg a költő, ahogy a török krónikák is beszámoltak a rettenetes magyar ágyúkról. Jóllehet ebben az időben óránként alig adott le néhány lövést egy ágyú, mégis félelmetesen hatott az újszerűsége.

Az utántöltés lassúsága komoly tényező volt – egy ideig hátsó töltéssel is próbálkoztak, csakhogy ez túlzott veszélyeket eredményezett –, ezért inkább csak várostromnál vetették be az ágyúkat, amint azt a leírt esetek is igazolják. A világtörténelemben is híres példa Konstantinápoly 1453-as ostroma.

A törökök hétszeres emberfölénye még nem jelentett semmit – Bizánc falai már kalandozó őseink korában is bevehetetlenek voltak –, azonban a technikai fölény döntőnek bizonyult. A tízezer fős janicsárhadtest már kézi lőfegyverrel rendelkezett, és egy Orbán nevű ágyúöntő mester (akiről néhány hete emlékeztünk meg ugyanezeken a hasábokon) munkájának köszönhetően komoly károkat okoztak a várfalakban.

Az Antikrisztus ágyúszekere

A gyorsan fejlődő török tüzérség mellett meg kell említeni a cseh huszitákat is, akik Jan Giskra vezetésével egy ideig a Felvidéket is uralták. A velük való küzdelem során a Hunyadiak átvették tőlük az ágyúkra és szekérvárakra épülő harcmodort.

Így történt meg, hogy Mátyás király az óriási „Elefánttal” vonult be Bécsbe, amit az osztrák polgárok az „Antikrisztus ágyúszekerének” neveztek. Ezzel egy időben pedig szintén említésre méltó az ágyúk hajón való bevetése, ami hatalmas segítséget nyújtott az európai hódítóknak Amerika elfoglalásában.

A XV. századra kialakult a három lövegalaptípus: a mozsár, a tarack és az ágyú. A mozsarak rövid csővel, viszont széles tűznyílással rendelkeztek, a kilőtt kőgolyók röppályája rövid és igen nagy repeszhatású volt, főleg gyalogoshadtestek és várak ellen vetették be. A tarack hosszabb csővel, de kisebb űrmértékkel rendelkezett, vasgolyót vagy egyszerre több követ, kartácsot lőttek ki belőle. Többnyire a várfalakon, bástyákon alkalmazták, hogy megbontsák vele az ostromlókat.

A mo­zsárnál és a taracknál is nagyobb méretű volt az ágyú, amely alacsony röppályán messzire kirepítette lövedékét. Bár szállításához kocsira volt szükség, de ezt már nemcsak várostromok alkalmával, hanem nyílt ütközetekkor is be lehetett vetni, hogy segítse a gyalogoshadtesteket.

Kétségtelen hátrányt jelentett a középkori ágyúk nehézkes mobilitása, ami miatt könnyen el is lehetett veszíteni őket egy-egy roham során. Ezért szorította ki egy időben a muskéta, ami valójában nem volt más, mint egy kicsinyített ágyú. Súlya, szintén nehézkes kezelése és pontatlansága miatt – 20-30 méteren belül ért csak célt – nem aratott hosszú távon sikert.

A nehéz kezelhetőség és a sérülékenység miatt a kora újkorban megfigyelhető az a folyamat, hogy egyre csökkentették az ágyúk méreteit: amíg a középkor nagy ágyúihoz akár 2-300 ember és több tucat ökör is elkélt, addig Napóleon idején már 5 katona is elbánt egy ágyúval.

Bem apó és a matek

A tűzfegyverek alkalmazása a napóleoni háborúk utolsó ütközetében látványos előrelépést tett. A kovás muskéta felváltotta a kanócos puskát, ami azt jelentette, hogy ezzel a kézi lőfegyverrel már 50 méter távolságban is hatékonyan lehetett lőni, a kovás muskéta a waterlooi csatában 47 ezer ember életét oltotta ki. A csatateret napok óta komoly esőzés áztatta, a felvonuló francia haderő kitűnő célpont volt az őket váró angoloknak.

Óriási hibát vétettek azzal, hogy tüzérségi fedezet nélkül indultak meg, emellett a sűrű hadoszlopok is csak az angol tüzéreknek kedveztek. Hiába képezett fölényt alapvetően a franciák tűzereje, az említett nedves talajon alig bírták mozgatni ágyúikat, az ágyúgolyók, amelyek száraz idő esetén az ellenségig „pattogtak”, ezúttal sokszor elvesztek a sárban.

„Nem tudom, hogy azért, mert egyszer csak feltűntünk az orruk előtt, vagy azért, mert iszonyatos golyózáport zúdítottunk rájuk, de a soha még kudarcot nem valló Gárda hirtelen megtorpant” – emlékezett vissza az egyik angol katona. A hadtörténészek az utóbbi állítás mellett szálltak síkra, a kézi lőfegyverek által kibocsátott óriási tűz összeroppantotta Napóleon hadait.

Szintén a XIX. század hajnalán vetettek be kezdetleges rakétafegyvereket, a röppentyűket. Nagy mozgékonyságuk, a kibocsátott fény és hang akár egy lovasrohamot is megakadályozhatott, ugyanakkor igen nehezen lehetett szabályozni röppályájukat.

Az 1848–49-es szabadságharcban kulcsszerepet játszottak a röppentyűk, a lengyel Bem apó – kiszámíthatatlan hadmozdulatai mellett – óriási sikert aratott azzal, hogy kitűnő matematikatudása révén viszonylag pontosan ki tudta számolni a lövedékek ívét.