A Kolozsváron alapított Hitel folyóiratban jelentkezett a trianoni diktátum után Magyarországtól elszakadt magyar értelmiségi generáció. Az erdélyi közéletet formáló lap szellemi örökségét kívánja visszahozni a köztudatba dr. Szász István Tas, a magyar örökség díjas Hitel leányfalui emlékmúzeumának alapítója. Élettörténete és történelmi családja históriája regénybe illő.

Nemzedékek kincsei láthatók a leányfalui Hitel Múzeumban

Szász István Tas nyugdíjba menetele előtt Leányfalun háziorvosként tevékenykedett. Életútját végigkísérte a Hitel szellemisége, hiszen a kolozsvári szülői házában működött a szerkesztőség. Gyermekként szülei révén az erdélyi magyar értelmiség számos jeles szereplőjével találkozott, többek között Kós Károllyal és Szabó T. Attilával. Változatos életútja végén itt, a Makovecz Imre által tervezett otthonában 2010-ben nyitotta meg a Romániából kimentett családi emlékekből kialakított Hitel Múzeumot. A leányfalui múzeumba iskolások, pedagóguscsoportok, gyakran történészek, irodalmárok jelentkeznek be.

A Pusztakamarásról szétszóródó Szász család története a Bem-honvéd dédapjával kezdődött, aki hat fiúgyermeket és egy leányt nevelt fel. Dédapja virágoztatta fel a Kemény család ottani, majdnem ötezer holdas birtokát, s így került oda Kemény Zsigmond is, akit dédanyja a haláláig ápolt, majd ő gondozta a hagyatékot. Az anyai ág Madách Imrével, Balassi Bálinttal is rokonságot ápol, míg a felesége Wass Alberttel egy vérvonalból származik. Édesapja dr. Szövérdi Szász István gazdamérnök, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület utolsó ügyvezető alelnöke, a Bolyai Egyetem egyik alapító tanára volt, édesanyja Hort Idy, a Trianon utáni kolozsvári magyar színház egykori jeles művésznője – említi a múzeumalapító, miközben fényképeket is mutat. Aztán jöttek a második világháborút követő romániai rettenetek. Államosították a családi birtokukat, a csengőfrász éveiben úgy feküdtek le minden este, hogy a megpakolt hátizsákok ki voltak készítve. Szerencsére nem vitték el őket kényszerlakhelyre, mert apja egyetemi tanár volt, és a visszakapott birtokrészt felajánlotta az államnak. Szász István Tas kitűnő érettségivel bekerült a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemre, ám ötödéves korában, 1959-ben, amikor bűnösöket kellett találni, „elvtelen szolidaritásra” és az 1956-os magatartására hivatkozva kirúgták.

– Vissza akartam kerülni az egyetemre, ezért – hogy igazoljak a káderosztály felé – dacból a máramarosi Borsabányán ólombányába mentem dolgozni. Kitűnő egyszerű máramarosi román emberekkel találkoztam. Kisdoktornak hívtak, megtanítottak kompresszort kezelni, puliszkát főzni, én pedig cserében orvosi tanácsokkal láttam el a sorstársaimat. Aztán Aranyosgyéresen és Kolozsváron dolgozva kitanultam az ólomkeretes ablakok készítését. Szabad lángon olvasztottuk az ólmot, a pákát szalmiákba mártva forrasztottuk a cinrudacsokkal, és ez a légcsövet bizony életre szólóan megviselte. Végül élmunkásként visszakerülhettem az egyetemre.

Szász István Tas, Hitel Múzeum, Erdély, értékmentés,

Dr. Szász István Tas, a múzeum alapítója.
Fotó: Németh András Péter

Szász István Tas 1962-ben elvégezte az egyetemet. Magyarként nagyon nehéz körzetekbe került, például a Zilah környéki Kusajba, ahol földutakon ökörfogattal lehetett közlekedni, s ahol évente százhúsz szülést vezetett le. Állami támogatás nélkül falusi minikórházat hozott létre, majd a Maros mentén, Tompaházán és Csombordon dolgozott. Sok nehézség, küzdelem és szakmai vizsgák sora után Kolozsváron lett pszichiáter. De hamar megszüntették az állását, és Kolozsborsára, a bűnöző elmebetegek intézetébe helyezték ki, ahol viszont politikai pszichiátriai munkát akartak végeztetni vele. Hiába szemelték ki igazgatónak, beadta az áttelepülési kérelmét. Ehhez magyarországi befogadóra volt szüksége, erre egy jó barát, Benedek Tibor professzor vállalkozott.

– Elkezdődött a cirkusz. Sokszor álltunk sorba a hivatalos papírokért, mindig közölték, hogy a nyomtatvány elfogyott. 1976 novemberében, amikor anyám úgy döntött, hogy mindent feláldozva velünk jön, megkaptuk a papírokat, mert a román államnak a házunkra fájt a foga. Végül a következő évben, nyár végén – protekcióval – Bukarestben a magyar nagykövetségen tizenhét nap hosszabbítást kaptunk az akkor lejárt befogadásunkra. Ennyi időnk maradt arra, hogy mindent felszámoljunk. Szász István Tas szülei, amikor a háború utáni nyomorúságban mindenki mindent pénzzé tett – mert egy antik szekrényért adtak pár kiló lisztet, egy óráért egy oldal szalonnát –, a Hitel-relikviákat pluszmunkák vállalásával próbáltak megtartani. Anyja a becsempészett Burda divatlapot kézzel sokszorosította, akvarellel színezte, azt egy ügynök felvásárolta tőle, majd magának nagy hasznot csinálva terítette. Továbbá egy gyermekkori társasjátékot gyártott le sorozatban, mézes tésztákat szállított a maszek cukrászdáknak. A hatalmas megőrzött értéktárat, antik órákat, festményeket, kerámiákat, bútorokat, könyveket már 1976-ban Szász István Tas baráti családoknál Kolozsváron, Nagyváradon és Marosvásárhelyen helyezte el.

– Szépanyám kályhája – mutat a leányfalui hallban egy szürkéskék kandallóra. – Ezt is szétszedtük és széthordtuk, az ősi bokályokat egy nagyváradi pincében rejtettük el. Ma már képtelenségnek tűnik, de a kommunista párttól és a néptanácstól engedélyt kellett beszereznie arról, hogy a házukat elvegyék. Majd mindenféle igazolást, még a kéményseprőktől is, hogy nincs tartozásuk, csak ezt követően kapták kézhez az útlevelet, így 1977. augusztus 17-én, délben lépték át a román–magyar határt. Egyébként a Szász családban hagyomány volt, hogy bárki, aki kikerült tanulni vagy dolgozni Erdélyből, visszament utána. Szász István Tas mindig úgy érezte, hogy ha át is jött, kötelessége innen Magyarországról is szülőföldjét, az erdélyi magyarságot szolgálnia.

– Örökre hálás vagyok azért Makovecz Imre barátomnak, hogy megépíthettem egykori kolozsvári házunk belső mását. Nem egyszerűen azért, mert megtervezte a házat, hanem azért a biztatásért, amit adott. Az elrejtett gyűjtemény darabjait folyamatosan csempésztem át Erdélyből, például a Hitel szerkesztőségének bútorait szétszedve, deszkák közé rejtve, így Kós Károly, Dsida Jenő, Kemény János, Tamási Áron székét. Amikor Trianon után a Kornisok a szentbenedeki kastély berendezését felszámolták, szüleim megvették Apafi, Bocskai, Báthory István és II. Rákóczi György portréját. Ezeket strandmatracba csavarva egy Lada tetején hozták át barátaim Magyarországra, még a diktatúra éveiben. A megmentett törzsanyagon túl a Hitel-korszakkal kapcsolatban Szász István Tas komoly kutatómunkába kezdett. Az utóbbi harminc esztendőben bekapcsolódott a Magyar Orvosi Kamara munkájába, s közben 2004-től az Alapellátó Orvosok Országos Szövetségének is elnöke lett. Öt egészségpolitikai lapnál (Alapellátási Hírlevél, Alapellátás, Orvosi Tükör, Látlelet, Szabaduló Szakorvos) dolgozott főszerkesztőként.

– A gyógyszergyári támogatásokból sok kolléga beutazta a világot Riótól Baliig. Én viszont utazás helyett mindig azt kértem a képviselőiktől, hogy vagy adjanak műszert, vagy finanszírozzák az orvostovábbképzést. Így tizenöt év alatt a Magyar Orvosi Kamara területi vezetőjeként 428 orvostovábbképző est szervezője voltam. 1962 óta minden adventkor küld a barátainak egy irodalmi igénnyel megírt levelet. Ezekből született egy kis kötet, az első megjelent könyve. – Rábeszéltek, hogy Magyarországra visszahonosodott erdélyiként írjam meg életem és a családom történetét. Komoly forrásanyag alapján készült el a románok, majd az erdélyi szászok igaz története, és a románok autonómiafóbiájának történeti gyökereiről is írtam tanulmányt. Huszonvalahány könyvet követően 2018-ban megjelent a kolozsvári Hitel folyóirat 1935-től 1944-ig tartó tíz évfolyamának napjaink olvasatában elmagyarázott, teljes feldolgozása is egy 927 oldalas nagy kötetben.

Leányfalu, Hitel Múzeum, Erdély, értékmentés, Szász István Tas,

A leányfalui Hitel Múzeum gyűjteménye.
Fotó: Németh András Péter

A leányfalui ház szobáiban könyvek hatalmas regimentje a polcokon névrendben, erdélyi és anyaországi irodalom, történelem, művészet, néprajz. Harminckét éve rendezi meg az Erdélyi Művészek Leányfalun kiállítássorozatát és irodalmi estjét a településen. Megcsörren a telefon. Egy nászútról hazaérő unoka hívja, újra Európában vannak, gépük leszállt Londonban. – Remélem, hogy a nyolc unokám között lesz olyan, aki gondját viseli a múzeumi anyagnak. Aki olyan anyagi helyzetbe kerül, hogy fenn tudja tartani, és megengedheti magának, hogy itt élve időnként fogadja az érdeklődő csoportokat. Ahogy én is teszem.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.