Női szerepek az átkosban a traktoroslánytól a képviselőnőig

– Ugye, nem régóta vár rám?! Salgótarjánból érkeztem, hadd meséljem el, miért jártam ott. Anyai ágon idős rokonom a Don-kanyarban harcolt, négy év hadifogság után tért haza. Évtizedekig magába fojtotta a történteket; deszkán aludt, és bizonyos ételeket nem evett meg, de nem beszélt a családnak. Aztán 1991-ben egy nap eljött hozzánk – 16 éves voltam akkor –, és eleinte összefüggéstelenül elkezdett beszélni arról, hogy mit élt át. Ez az erős férfi zokogott. Részben ennek az élménynek a hatására lettem történész, ez a beszélgetés egy életre szóló programot jelölt ki számomra. Ma azért jártam Salgótarjánban, hogy meghallgassam a rokonom háromórás interjúját, amit a múzeum számára adott.

– Milyen életre szóló programra talált?

– A rendszerváltoztatás után végre lehetett olyan történelmi tabu témákról beszélni, amikről korábban nem, ilyen a málenkij robot, a hadifogság, a kitelepítés, a kommunizmus építése, a szex és kábítószer a szocializmusban. Mégis, az 1945 utáni időszakra vonatkozó egyéni és kollektív emlékezet elfojtásokkal terhelt. Nem csak a nagyobb léptékű viták, például az 1956-ot értelmező, újra és újra kirobbanó összeütközések mutatják ezt, hanem az is, hogy az emberek nagy része nem tud mit kezdeni a szocialista időszakra vonatkozó emlékeivel, pláne, ha van politikai kötődésük is. Holott a jelenben csak akkor érezhetjük jól magunkat, ha tisztában vagyunk a múltunkkal is, ha a fájdalmakat kibeszéljük, feldolgozzuk.

Az egyetemen, magyar–történelem szakon két évfolyamtársammal, Horváth Sándorral és Majtényi Györggyel elhatároztuk, hogy kutatni fogjuk ezt az időszakot. A fiúk inkább a levéltárakat bújták, én viszont szerettem beszélgetni is az emberekkel a sorsukról. A történelemkönyvekben nem feltétlenül szereplő, apró részletek érdekeltek mindig. Például az, hogyan éltek az élmunkásnők.

– Szívesen elmesélték önnek?

– Mondhatni, az utolsó pillanatban készültek ezek az életút-interjúk a már meglehetősen idős, visszahúzódó emberekkel, akik nehezen nyíltak meg, mert máshogyan szocializálódtak. Az adattárból volt egy listám a sztahanovistákról, a telefonkönyvben kerestem ki a neveket. Az első, aki felvette a telefont, a Budapesti Harisnyagyár állami díjas Felszabadulás brigádjának vezetője volt. Mária sokáig nem engedett be a lakásába; akkoriban a Vígszínházban dolgozott büfésként, oda mentem beszélgetni. Lassan kinyíltak más ajtók is, de a bizalmat csak sokszori találkozással, türelemmel lehet elnyerni.

– Az emberek azért is beszéltek nehezen a múltról, mert nem bíztak a rendszerváltásban?

– Ki-ki másként viszonyult hozzá. Akinek a szocialista időszak felemelkedést hozott, az keserűen élte meg a rendszerváltást. Akit üldöztek, akinek elvették a vagyonát, az értelemszerűen üdvözölte a vörös világ végét. A gyári munkások többsége csalódott, a harisnyagyár privatizációját, majd bezárását sokan egyéni tragédiának élték meg.

– Történészként tudatosan kutatja a női sorsokat?

– Kutatás közben magam is megéltem a női sorsfordulókat: elvégeztem az egyetemet, férjhez mentem, gyermekem született – valószínűleg ezért is érdekelnek jobban a női történetek. A nők nagyobb utat jártak meg a múlt században, mint a férfiak. 1945 után – legalábbis a propaganda szerint – a nők számára elérkezett a nagy lehetőségek kora. A sztahanovista jó káderekből akár gyárigazgató, majd könnyűipari miniszter is lehetett – ahogy ez megtörtént a szövőnő Nagy Józsefnéval. Igaz, hogy 1950-re az ipari termelésben dolgozók harmada nő volt, de az élmunkás-kitüntetéseknek mindössze 20 százalékát kapták ők.

– Mi az oka annak, hogy a sztahanovisták között döntően fiatal nőket találunk?

– Ők talán nyitottabbak voltak arra, hogy kitüntetésük alkalmával politikai hitvallást is tegyenek a rendszer mellett. Az országos munkaverseny beindítását a Magyar Kommunista Párt és a Szaktanács szimbolikus dátumhoz, az 1848-as forradalom centenáriumához kötötte. A Weiss Manfréd Művekben ünnepi nagygyűlést szerveztek, itt szólalt fel Ambrus Teréz „kerékpárgyári rohammunkásnő” is, aki pár nap múlva „170 százalékos teljesítményéért” az elsők között kapta meg a legmagasabb állami kitüntetést, a Kossuth-díjat.

– Megváltozott ettől az élete?

– Nem. A komoly kitüntetés csak keveseknek biztosított hirtelen státusbeli emelkedést.Ambrus Terézt kézről kézre adták az újságírók, de népszerűsége csupán néhány hétig tartott. Az első Kossuth-díj kiosztásának 30. évfordulóján, 1978-ban a Nők Lapja cikket közölt Ki emlékszik Ambrus Terézre? címmel. Az újságíró három egykori díjazott alakját is felidézte: Kovács Margit szobrászét, Öveges József fizikusét és a kitüntetéskor „tojásdad arcú, sötét hajú, pajkos szemű fiatal lány” rohammunkásnőét. Az első két Kossuth-díjat az eltelt három évtized igazolta, míg Terézről az egykori gyárában sem tudott senki semmit…

– A Kádár-korszak milyen változást hozott a nőknek?

– Az interjúalanyaim gyakran állították szembe a Kádár-rendszert a Rákosi-érával. Ebben az ellentétpárban a Rákosi-korszak képviselte a túlkapások világát, a Kádár-korszak pedig a nyugodt, lassú gyarapodást. Míg az ötvenes évek első felében egyes embereket emeltek ki, addig 1956 után a szocialista brigád-mozgalom jegyében a kollektív teljesítményeket értékelték. Jelszavuk jól tükrözi a célokat: szocialista módon dolgozni, tanulni, élni.A csúcspontja 1978-ra tehető, ekkor az állami szektorban 113 680, a mezőgazdasági termelőszövetkezetekben 13 600, az ipari szövetkezetekben 7700 szocialista brigád működött.

– Köztük a már emlegetett harisnyagyári Felszabadulás brigád, róluk szól a Puszi Kádár Jánosnak című könyve.

– 1999 és 2004 között több alkalommal beszélgettem a brigád tagjaival, munkatársaikkal, főnökeikkel, közeli és távolabbi családtagjaikkal. A brigádvezető levelezett Kádár Jánossal, a főtitkár meghívta őket a Jászai Mari téri Fehér Házba, majd 1968. október 24-én ő maga látogatott el a gyárba (Kádár ekkor szerepelt először a nyilvánosság előtt a csehszlovákiai magyar katonai bevonulás után).

A brigád tagjai úgy tartották, hogy azért kapták meg 1970-ben az Állami Díjat (1985-ig 44 kollektíva részesült benne), mert személyes kapcsolatban álltak a politikussal, dacára annak, hogy a gyár ellenezte a levelezést. Kádár afféle igazságos Mátyás királyként jelent meg az elbeszéléseikben.

– Ők tudtak élni a kitüntetett figyelemmel?

– Ők sem. Ezekben a munkáscsaládokban nem volt meg az a kulturális tőke, ami a felemelkedéshez kellett volna, egy magas állami elismerés miatt nem érezték úgy, hogy tanulni szeretnének vagy többet elérni az életükben. Továbbra is a régi helyükön dolgoztak, csak a munkatársak néztek irigykedve rájuk, nem utolsósorban a kitüntetéssel személyenként járó 20 ezer forint miatt. Teréz például kérvényt írt a könnyűipari miniszternek, hogy kitüntetett munkásnőként ne kelljen öt évet várakoznia a Trabant-kiutalásra, és mielőbb átvehesse az autót a Merkúr-telepen – '71-ben a gyári újság fényképes riportot közölt Terézről és az új autójáról. Évente ezzel szállította a szovjet katonákat az óbudai laktanyából a november 7-i gyári ünnepségre. A szovjet– magyar barátság mellett erősen motiválta tettét a katonáktól kéz alatt vásárolt olcsó benzin is…

– A Felszabadulás brigád tagjai beléptek a pártba?

– Tízből nyolcan. Az egyik legnehezebb feladat volt mindenkor arról meséltetni az interjúalanyaimat, hogyan élték meg a párttagságukat. Olyannyira tabunak számított, hogy először nemegyszer le is tagadták, a levéltári iratokkal kellett szembesítenem őket. Ugyanis a rendszerváltás után a közbeszédben a párttagság szimbolizálja az állampárttal kötött mindennapos kompromisszumokat. Volt, aki meggyőződésből lépett be a pártba, és volt, aki önvédelmi reflexből vagy a remélt előnyök miatt, mondjuk lakáskiutaláskor. A munkásőrséget és az ügynökmúltat ennél is jobban szégyellték az emberek, mint amiről jobb lenne hallgatni.

– Jobb lenne hallgatni?

– Nem. Az elhallgatás, a nehéz titkok, az elfojtott fájdalmak ugyanúgy tönkretehetnek családokat és barátságokat, ahogy – sajnos láttunk erre példákat – az igazság is képes feldúlni a kapcsolatokat. Egyszer egy bácsi nagyon kérte, hogy készítsek vele interjút. Azt akarta elmesélni, hogy ügynök volt. Nem bírta tovább hurcolni a nehéz titkot. Nem az elmondottak ráztak meg engem, hanem a bátorsága. Nemegyszer óriási erő kell szembenézni a múlt démonaival.