Tovarisi, konyec! A rendszerváltás ikonikussá vált plakátjával egyetlen éjszaka ragasztották teli az országot a fiatal értelmiségiek, így hihetetlen gyorsasággal vált ismertté a vastag nyakú, tányérsapkás szovjet katonatisztet hátulról ábrázoló grafika. Alkotója, Orosz István sokoldalú képzőművész valamiféle álelővigyázatos­ságból, inkább a családja megnyugtatása miatt Utisz álnéven jegyezte a plakátot. Azóta is szívesen alkalmazza az ilyesféle rejtőzködést, sőt íróként újabb álnéven publikál. De rájöttünk egy másik csalafintaságra is.

Odüsszeusz a páternoszterben

Hadd kezdjem a „rendszerváltó plakáttal”, amely a kecskeméti származású Orosz István grafikusművész ikonikus alkotásává vált, s ha tetszik, ha nem, végigkíséri a pályáját. Szöveg nélküli változata már a nyolcvanas évek közepén megvolt. Egy lakiteleki kiállítása plakátjaként szerepelt 1985-ben. Aztán az alkotó a fő motívumát, a zsírpárnás tarkójú elvtársfejet megpróbálta felhasználni egy filmarchívumos sorozathoz, de amint a megrendelők meglátták a tervet, azonnal visszakoztak. Ez már abban az időben volt, amikor a nagymarosi vízlépcső és az erdélyi falurombolások ellen hatalmas tüntetések zajlottak Pesten, és a Kádár-ellenes fiatal értelmiségiek pártok alapításán törték a fejüket.

– Felkerestem a lakiteleki tanító-költőt, Lezsák Sándort – meséli tovább a történetet Orosz István, akinek budakeszi otthona falán is sokáig lógott a szóba hozott grafika. – Letettem elé a plakátot, amin a tiszt feje fölött ez a felirat állt: Tоварищи, adieu! (az elvtársak cirill betűkkel, a viszlát francia helyesírással). Lezsák javasolta, hogy cseréljem az agyőt konyecre, utóbbit ugyanis sokan ismerik a szovjet filmek záróinzertje révén. Titoktartást is kért, s magára vállalta a nyomtatást. Az fel sem merült, hogy az akkor még nem pártként működő Magyar Demokrata Fórum (MDF) többi vezetőjének megmutassa, hiszen a meghökkentő látvány az idő tájt még kiütötte volna náluk a biztosítékot.

A plakátot egyetlen éjszaka nyomtatták ki hatalmas példányszámban, és ugyancsak sötétedés után ragasztották vele tele az országot. Az 1990-es tavaszi parlamenti választásokon is ez lett az MDF plakátja, s éppen idén márciusban volt a Vigadóban a hónap műtárgya, a szovjet csapatok 30 évvel ezelőtti kivonulása apropójából.

Amikor annak idején megjelent a Time Magazinban, Orosz Istvánnak egy New Yorkban élő barátja azt írta, ha menekülnie kell Magyarországról, szívesen látja. Pedig az alkotó nem is a saját nevén jegyezte a művét, hanem Utisz álnéven, de jellegzetes stílusa a szakavatottak számára első látásra árulkodó volt. Mindeközben idehaza az MDF-székházban alig lehetett megfékezni a tömegével betóduló szovjet katonákat, akik azon méltatlankodtak, hogy csak két példányt adott nekik a raktáros a plakátból.

Tovarisi, konyec! – ikonikus plakát lett.

Maradjunk még a múltban. Két évvel ezelőtt valóságos kincsre találtam a Hitel című irodalmi, társadalmi és művészeti folyóiratban. Rév Júlia írásait olvasva végig az járt a fejemben, hogy találkozni akarok vele. A bevezetőből annyi derült ki róla, hogy egy vidéki város körzeti tévéstúdiójában szerkesztő-riporter volt. Az 1980-as évek végén, az 1990-es évek elején több dokumentumfilmet forgatott.

Az egyik Rákosi Mátyás hasonmásáról szólt, de soha nem került adásba, mivel a témában megszólaló legfontosabb szemtanú azt kérte, hogy csak 30 év elteltével hozzák nyilvánosságra. A visszaemlékezésekből kiderül, hogy Rákosinak legalább tíz dublőre volt, köztük egy ikerpár, akiknek állandó készenlétben kellett lenniük, hogy a pártvezér helyett bármikor „bevethessék” valamelyiküket.

Én csak irigykedtem, milyen szerencsés ez a Rév Júlia, hogy ilyen érdekes témát talált. Időközben letelt a tilalmi idő, azt tervezték, hogy 2019-ben bemutatják a filmet. Ennek előszeleként jelent meg a Hitel 2019. februári számában a vágatlan anyag lejegyzett változata. A szerző néhány hónap múlva ugyanitt közreadta egy másik dokumentumfilmje írásos verzióját is, aminek kiindulópontja a Kádár János hagyatékából előkerült titokzatos bakelitlemez.

Ez is érdekes téma, azt járja körül, mit üzenhet a Schumann-dalokat tartalmazó bakelit egyik opusza mellé kézzel odabiggyesztett N. I. monogram, amiből nem nehéz kitalálni, hogy Nagy Imre minisz­ter­elnökre utalhat, akinek kivégzése Kádárnak haláláig lelkiismeret-furdalást okozott.

Hogyan találhatnék Rév Júliára? Mert­hogy szeretnék vele beszélni, az nem volt kérdés. Talán tudna mesélni további részleteket, amelyeket megírhatnék ezeken a hasábokon. Ez volt a tervem. Az interneten szinte semmit sem találtam róla, felvettem hát a kapcsolatot a Hitel titkárságával, nekik mégiscsak tudniuk kell a szerzőik elérhetőségét, ha honoráriumot akarnak nekik utalni.

Továbbították a levelem Orosz István grafikusművész-írónak, jelezvén, ő van kapcsolatban az egyébként általa felfedezett Rév Júliával, nem mellesleg pedig maga is publikál a folyóiratban. Orosz mindjárt meg is adta Papp Endre főszerkesztőnek – és másolatban nekem is – az újságírónő e-mail-címét. Természetesen azonnal írtam neki, de választ nem kaptam. Mivel nem hagyott nyugodni a dolog, attól kezdve nem a szerkesztőséggel, hanem Orosz Istvánnal folytattam a levelezést, aki megígérte, hogy segít összehozni a találkozót, de a türelmemet kéri, mert Júlia éppen betegeskedik.

*
Aztán elszaladt az idő, más témák jöttek. Hogy őszinte legyek, Rév Júliáról letettem. Nemrég azonban újra képbe került a titokzatos hölgy, hiszen a Kossuth-díjas Orosz István Páternoszter címmel megírta nagyregényét, ami önmagában véve is különleges, hiszen képzőművészek nem gyakran rukkolnak elő hatszáz oldalas szépirodalommal.

Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy még nyomdába adás előtt olvashattam. Lebilincselően izgalmas, egy festőművész és egy újságírónő szerelméről szól, akik együtt írnak könyvet az ötvenes évekről, és egy merényletről, amit Rákosi Mátyás ellen akartak elkövetni (talán?), mindezen túl tele van a sztori kifundált abszurditásokkal vagy éppenséggel bizonyítható tényekkel.

Páternoszter – egy szovjet elvtárssal.

– A legkevésbé hihető dolgok megtörténtek, a kézenfekvőnek tűnő részleteket pedig kitaláltam – árulja el a furcsa ellentmondást a könyve apropóján újból megkeresett Orosz István, aki kisgyerekként élte meg a személyi kultusz éveit, persze nem úgy, mint értelmiségi szülei, akiknek sok szenvedést tartogatott a korszak.

– A regény egyik központi témája Rákosi elvtárs 61. születésnapjának megünneplése, amit a szervezők azzal akartak emlékezetesebbé tenni, hogy egy páternoszter fülkéiben képzőművészeti alkotásokat helyeznek el a vezér életének mozzanatai­ról, és az ünnepelt a folyosón, előttük állva azokat láthatja majd mozgásban. Ám egyszer csak más irányt vesznek az események, a hatalom attól tart, hogy ez az alkalom a pártfőnök elleni merénylet miatt szerveződik.

Nem árt gondoskodni egy Rákosi-hasonmásról. Ami egyébként nem ördögtől való gondolat, hiszen Sztálinnak is volt dublőre, aki helyettesítette, amikor egészségi állapotának romlása miatt nem tudott megjelenni a nyilvánosság előtt. Az elevátorművészet szintén szovjet találmány, még magyar alkotók is tanulmányozták a helyszínen, miként lehetséges a liftekben „haladó” módon ötvözni a technikát és a képzőművészetet.

Ahogy ezt elmondta Orosz István, s ahogy olvastam a Helikon Kiadó által gondozott Páternosztert, különös érzésem támadt. Az egyik szereplőt ugyanis Rév(!) Románnak hívják. A Rákosi-hasonmás, a Kádár-lemez históriájának elmesélése kapcsán pedig egyenesen plágiumra gondoltam, Orosz István minden további nélkül felhasználta patronáltja, a Rév Júlia hajdani dokumentumfilmjei alapján készített átiratainak legjobb részleteit, vagyis „ellopta” a riporternőtől. Sőt, „valamilyen” Júlia álnéven fel is emlegeti a vidéki szerzőt, akinek a személyi kultusz idejéről szóló páternoszteres írását nem hozta le egy vidéki lap, mert a szerzőnek vaj volt a fején.

*
Orosz István elsősorban grafikusművészként ismert, de külön életművet hozott létre animációsfilm-rendezőként, több verses-, próza- és esszékötete is megjelent már, és most itt ez a nagyregénye. Azt nem tudná megnevezni, melyik az ő igazi útja, már csak azért sem, mert néha elmosódnak a határok, vagy inkább egyik műfaj összefügg a másikkal, egymásra épülnek az ötletek.

Euripidész: Médeia. Színházplakát

Írásainak témái leginkább képzőművészeti tevékenységéből fakadnak, amit a mostani könyvével is bizonyít, hiszen olyan aprólékosan és pontosan adja elő az ötvenes évek művészvilágára jellemző részleteket, amit csak a téma szakavatott értője tud megtenni.

Olvasás közben hamar feltűnik, hogy a történetmesélő micsoda logikai bravúrokat alkalmaz, ahogyan egyik méltatója fogalmaz, elleplezi a szándékosságot és teljesen esetleges illúziót kelt. De hát Orosz István stílusára – legyen az grafika vagy írásmű – jellemző ez a kettős jelentés, nincs is olyan alkotása, amelyikben ne lenne valamiféle „csavar”. Nem véletlenül nagy kedvence a holland grafikus, Maurits Cornelis Escher, aki arról vált híressé, hogy lehetetlen építményeket ábrázolt, s a végtelent vizsgálva meghökkentő alakot öltő geometriai formákat hozott létre. Azt mondta, ha úgy tudna rajzolni, mint Leonardo da Vinci, nem lenne szüksége efféle furcsaságokra.

– Lételemem a műfajok közötti átjárás – vallja be a Nemzet Művésze. – Az utóbbi időben mintha előtérbe került volna az írás, amit azért szeretek, mert számomra több meglepetést tartogat, mint a rajzolás. A grafika a tanult szakmám, amikor belefogok egy képbe, már nagyjából látom, mi lesz az eredmény. Van persze, amikor nem térhetek ki egy grafikai feladat elől, akkor sem, ha nincs is rá igazi megbízóm.

Az egyik legutóbbi munkám, az Albert Razin udmurt filozófus emlékére rajzolt plakát épp ilyen. Ő volt az, aki 2019 szeptemberében az új orosz nyelvtörvény elleni tiltakozásaképpen felgyújtotta magát az izsevszki parlament előtt. A kilenc kitépett, felszögelt (finnugor) nyelvet ábrázoló munkáért megkaptam ugyan a grafikusok Oscarját, a Red Dot-díjat, de, ugye, elhiszi, hogy nem ezért csináltam?

*
Mielőtt történetem a végére ér, szeretném emlékeztetni az olvasót arra, hogy Orosz István a Tovarisi, konyec! plakátot Utisz álnéven jegyezte. Nem mintha félt volna a következményektől, máskor is szokása bizonyos munkáit, főleg a többjelentésű képeit így szignálni. Annak idején egyik barátja hívta fel a figyelmét arra, hogy rajta kívül léteznek nála idősebb Orosz Istvánok is a művészvilágban, legyen szíves valahogy megkülönböztetni magát tőlük.

In memoriam Albert Razin. (Az udmurt filozófus emlékére készített plakát.)

Eszébe jutott a szintén álnév mögé rejtőző ravasz homéroszi hős, Odüsszeusz,­ aki az egyszemű óriás, Polüphémosz küklopsz elleni afférja során Utisznak (görög betűkkel: OYTI) nevezte magát, ami azt jelenti: senki se. Ahogy az óriás bortól mámorosan nyugovóra tért, Odüsszeusz egy tüzes gerendával kiszúrta Polüphémosz egyetlen szemét, aki a fájdalomtól üvöltve kiáltozott segítségért. A többi küklopsz kérdezgette, hogy ki bántotta, de mivel azt válaszolta, hogy Senki, ezért a sorsára hagyták. Azt gondolták ugyanis, hogy csak tréfálkozik.

– Egyébként ne higgye, hogy egyedül vagyok az álnevemmel – folytatja Orosz István. – Kedvenc amerikai költőm, Edgar Allan Poe is élt vele. Egyszer egy vitában nagy nyilvánosság előtt súlyos plágiumvádakkal illette kortársát, a köztiszteletben álló Henry Longfellow-t. Ezután jelent meg egy New York-i lapban a titokzatos Outis (vagyis Senki) által szignált cikk, amely megvédte Longfellow-t, ráadásul Poe híres Hollója kapcsán hozott elő hasonló vádakat.

Poe persze kikérte magának, és visszatámadott. Az irodalomtörténészek „Longfellow War” néven emlegetik az elmérgesedő vitát, amelyről aztán szép lassan kiderült, hogy Poe leleménye volt az egész. Nemcsak megtámadta az egyébként általa is becsült Longfellow-t, hanem ő volt az is, aki Outis néven a védelmébe vette.

– Van olyan álneve, amit nem árul el?

– Van.

– Rév Júlia is ön lenne?

– Hogy jött rá? Gratulálok! Maga az első. Nem érdemes tovább titkolóznom.

Csönd telepszik közénk. Cikáznak a gondolataim, hát igen, beigazolódtak a sejtéseim. Persze idő kellett hozzá, mire összeálltak a mozaikkockák. Arra is gondolok, hogy Orosz Istvánt jól elkapta a gépszíj, úgyszólván mániákusan átlényegült. Rév Júliaként egy egész kötetre való anyagot hozott össze, már csak kiadót kell találni hozzá. Ami a kettejük stílusát illeti, sokban különbözik egymástól.

Orosz István képzőművész logikai bravúrokat alkalmazva szépirodalmat is ír, álnéven alkot. Fotó: Németh András Péter

Az is megesett, hogy a „hölgy” kritikát közölt a képzőművész egyik könyvéről, sőt interjút is készített vele, ezekre az interneten rá is kattinthatunk. Júliából felfedezőjének köszönhetően az évek során profi író vált, életrajza is összeállt, születési évéből kitűnik, hogy az újságírónő négy évvel korosabb nála. Aki e covidos időkben „sokat betegeskedik”. De nem beszélhetek továbbra is élő személyként arról, akiről épp az előbb derült ki az igazság.

Orosz István azzal búcsúszik:

– Büszkeséggel tölt el, hogy önt is az orránál fogva tudtam vezetni egy ideig.

Mit mondhatnék erre?
Ideje kiszállnom a páternoszterből.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.