Sokszor egy pillanat alatt fosztották meg hazájuktól, szeretteiktől a Szovjetunióba deportált honfitársainkat. Nekik állít emléket egy kültéri kiállítás a Málenkij Robot Emlékhelyen. A tárlat éppen a nemzeti emléknapon, június 19-én nyílt meg: 30 évvel ezelőtt ekkor hagyta el hazánkat az utolsó szovjet katona.

Sorsokban elbeszélve – a deportálásoktól a szovjet csapatok kivonulásáig

Lehettek akár katonák vagy civilek, magyarok vagy svábok, keresztények vagy zsidók, férfiak vagy nők, hivatalnokok vagy zsellérek, felvidékiek vagy dunántú­liak, egészségesek vagy rokkantak, 13 éves gyermekek vagy 68 éves aggastyánok, ha kellett a szovjeteknek az elvárt fogolylétszám, akkor különbség nélkül, mindegyikükre ugyanaz a kegyetlen sors várt a Gulag és a Gupvi lélekölő táboraiban – fogalmazott a megnyitón Sölch Gellért helyettes ál­­lamtitkár.

A szenvedés azoknak a százezreknek sem ért véget, akik hosszú idő után végül hazajuthattak, hiszen elveszett családtagjaikat senki nem adhatta vissza számukra, a kommunista diktatúra pedig elnémította és megfigyelte őket.

Hogy mekkora létszámról beszélünk? Régebben 600 ezerre becsülték a korabeli Magyarországról elhurcoltak számát, ám a Bognár Zalán (a kiállítás szakmai vezetője) által vezetett legújabb kutatások szerint az egymillió fő közelebb áll a valósághoz – tudtuk meg Makra Mónika történésztől, a Gulag- és Gupvi-kutatók Nemzetközi Társaságának titkárától. Ezt igazolja az a közel 682 ezer fős online adatbázis is, amit idén február 25-én tett köz­­zé a Magyar Nemzeti Levéltár.

Miért éppen akkor? 1947. feb­ruár 25-én a kommunistákkal szembeni kiállása miatt a szovjet hatóságok letartóztatták és a Szovjetunióba vitték Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát, aki nyolc évet töltött fogságban a Gulagon – 2000 óta ez a nap a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja.

Éhínség a salasovai 6. számú lágerben

Naponta haltak meg az emberek a gyomorsavhiány okozta hasmenés következtében. Az állandó éhezéstől a mirigyek elsorvadtak, és leállt a szervezet savtermelése. (…) Szervezetünk felélte zsírtartalékát, az izmok elsorvadtak, már csak a bőr fedte a csontokat, és csak lötyögött rajtunk. A test lepusztulása aztán lelki összeomlással járt, amit erkölcsi összeomlás követett. Az ilyen csak imbolyogva járt a zónában, mint a dervisek, amiért muzulmánnak nevezték őket. A muzulmán állapot csak a temetőben ért véget.
(Ercsey Gyula: Farkasok árnyékában)

A Málenkij Robot Emlékhely bunkerépületének homlokzatán elhelyezett óriástablókon tíz áldozatról olvashatunk – úgy válogatták össze őket, hogy szerepeljenek köztük a trianoni határon túli területekről, a Felvidékről, Erdélyből, Kárpátaljáról magyarságuk miatt ártatlanul elhurcolt emberek is.

„Mindnyájan tudatában voltunk, hogy csupán véletlenül maradhatunk életben.” (Varlam Salamov, orosz író)

Mindannyian túlélték elhurcolásukat, a szovjetunióbeli kényszermunkát, ám mindannyian gyógyíthatatlan testi és lelki sebeket szenvedtek, és sajnos a fogva tartás kegyetlen körülményei miatt sokan hazatérésük után már nem élhettek sokáig…

Tífusz után jött a B-lista

Dr. Petővári Pált 85 kilósan, prémgalléros kabátban hurcolták el – 38 kilósan tért haza egy német katonakabátban.

A jogászt először 1945. január 2-án vitték el budai lakása óvóhelyéről a többi utcabeli férfival együtt. A bajai gyűjtőtábor felé menet, Sóskútról elszökött. Március elején már nem sikerült megúsznia az elhurcolást. Végül a 165-ös számú juzsai hadifogolytáborba szállították, a lágerlét alatt többnyire fakitermelésen és építkezéseken dolgozott. Az embertelen körülmények és a túlfeszített munka miatt legyengült, tífuszos lett.

A fogságáról nem nagyon beszélt, mert nem akarta szeretteit ezzel terhelni, és mert tilos is volt. Egy sorstársa, Szilárd Ferenc így emlékezett vissza: „Kiütött a tífuszjárvány. Napjában tízesével haltak az emberek. Még nyilvántartásba sem tudták venni, akik meghaltak. A csonttá aszott, sokszor még élő embereket a barakk mögé rakták sorba, amikor összegyűlt egy csomó, mint a tűzifát, éjjel szánra rakták és a tábor mellett robbantott közös sírba dobálták. A földet nem lehetett lapátolni, robbantással temették be. Így halt meg a tábor lakóinak legalább a fele.”

A betegségtől lefogyott, munkaképtelen Petővári Pál már csak teher volt a szovjet tervgazdaság számára, ezért 1946 augusztusában szabadon bocsátották a lágerből. Szerencsésen hazatért és felesége segítségével felépült, ám nem sokáig folytathatta régi hivatását: lelkész édesapja miatt klerikális reakciósnak bélyegezték meg, ezért B-listára került. Nyugdíjazásáig csak betanított munkás lehetett egy híradástechnikai gyárban…

Véget ért a megszállás

Harminc éve, 1991. június 19-én hagyta el Magyarország területét a záhony–csapi határállomáson az utolsó szovjet katona: Viktor Silov altábornagy, a Déli Hadseregcsoport parancsnoka. Ezzel véget ért az 1944–45 óta tartó megszállás. Az 1956-os forradalmat eltipró, „ideiglenesen hazánkban állomásozó” szovjet csapatok kivonása már 1958-ban szóba került, de a megvalósulásra még több mint három évtizedet várni kellett. Az Országgyűlés 2001-ben nemzeti emléknappá nyilvánította június 19-ét.

A szovjet csapatok kivonulása Magyarországról 1990. március 12-e és 1991. június 16-a között zajlott le. Összesen 100 380 szovjet állampolgár hagyta el bő két év alatt hazánkat: e létszám felét katonák tették ki, a fennmaradó hányad a tisztek családtagjaiból és polgári alkalmazottakból állt.

Emlékfoszlányok

Még 56 fokos hidegben is kihajtottak a jégre. 1949 karácsonyán azért nem mentünk dolgozni, mert mínusz 62 fokot mértek. Az őröket félóránként váltották a toronyban. (Nagy István Tárnokról)

Beértünk dél körül Tordára, ott egy láger várt. Enni csak üres káposztalevest adtak, kenyér és bármi más nélkül. Benzineshordókban főzték… Megérkeztünk Brassóba. Szörnyű szomjasak voltunk. Egy árokból ittuk a békanyálas vizet. (Mile József Kolozsvárról)

A Sorsokban elbeszélve című kiállítást a kormány támogatásával a Szabadságvédő Alapítvány készítette, és a Magyar Nemzeti Múzeum Ferencvárosi Málenkij Robot Emlékhelyén tekinthető meg július 2-ig. Fotó: Balogh Zoltán, MTI

A záhonyi átrakóállomás nem bírta volna az óriási terhelést, így a szovjetek két újabb állomást építettek, Mán­­­dokon és Tornyospálcán. A három létesítményben rakodták át a magyarországi szovjet laktanyákból érkező katonavonatok utasait és szállítmányait (35 ezer vasúti kocsinyi szállítmány!) a széles orosz/szovjet nyomtávú kocsikra. A feladatot végrehajtó katonákat a két település mellett felépített sátortáborban helyezték el.

Az átrakodás június 16-ig folyamatosan zajlott; az utolsó napon magát a két állomás felszerelését és a sátortábort bontották el, vagonírozták be és vonták ki a személyzettel együtt Magyarország területéről. A sort az altábornagy zárta…

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.