Szárazföldön a szellemhajó

Végre kisütött a nap, így könnyebben elviselhető a mínusz négy fok. Bár egész nap a vízparton ácsorogni nem a legkellemesebb dolog, főleg úgy, hogy egy idő után engedni kezd a megdermedt föld, és a terület csúszós sártengerré változik. Ilyen „apróságokkal” persze nem foglalkoznak a Szőke Tisza vízből való kiemelését végző szakemberek. Hónapok óta erre a pillanatra vártak.

A terep előkészítését tavaly októberben kezdték. A Tápéi-öbölben látványos földmunkával építették ki azt a kétszáz méternyi rámpát, ahol két nagy teherbírású, elektromos motorral hajtott csörlővel most partra húzhatják a láthatóan megviselt állapotban lévő hajóroncsot, hogy nyolcméternyi szintkülönbséget leküzdve átmenetileg szárazdokkba helyezhessék.

Csütörtök reggel a hatalmas vasszerkezet nagyobb része még a vízben pihen. A hajótest kivontatott szakasza alatt az egyenletes alátámasztás érdekében négy óriásballon puffad, ezek segítségével görgetik a monstrumot. Az acélsodronyos, felfújható gumiballonok tíz méter hosszúak, másfél méter átmérőjűek, egyenként akár nyolcvan tonnát is elbírnak.

A kínaiak kifejezetten erre a célra gyártottak belőle tizenötöt, hazánkban itt alkalmazzák először kiemelésre. Mindezeket Heizler Tamás, a KÉSZ Csoporthoz tartozó MaHard Vízépítő Kft. ügyvezetője sorolja, aki bevitt bennünket a munkaterületre, ahová a biztonsági őrök hívatlan látogatókat nem engednek be, sajtósokat is csak rövidebb időre.

Amúgy tényleg sok a veszélyforrás, félre is kell állnunk, mert egy markológép közelít felénk, hozza a következő ballont. Testközelből figyelhetjük az eseményeket: az eszközt a többitől négy-öt méterre helyezik a hajótest alá, majd egy átfűző kötél segítségével áthúzzák a másik oldalra. Amikor ezzel megvannak, leveszik a ballonról a behúzószemet és légtömlővel felfújják. A művelet ideális esetben hat percig tart, de akadhatnak gondok is.

– Előfordul, hogy az iszapos réteg miatt nehezebben gördülnek a ballonok, ilyenkor összetorlódhatnak, ki kell venni közülük egyet, ha pedig több elemre van szükség, akkor újabbakat teszünk be. A mentés során végig ellenőrizzük a levegőnyomást – magyarázza kísérőnk, aki csapatával a tragikus balesetben elsüllyedt Hableány roncsainak kiemelésében is helytállt.

Türelemjáték az egész. Kitartóan várakozunk, mire végre megindul a hajó. Alig lehet észrevenni, úgy halad előre. Azt mondják, óránként 16–18 métert tesz meg – ha nem jön közbe váratlan malőr. Ezért is izgalmas egy ilyen mentőakció. Mivel a Szőke Tisza rozsdás maradványainak kiemelésére nincs B terv, a harmincfőnyi csapat nem számolhat mással, mint hogy minden az eredeti elképzelések szerint zajlik. Majd látni fogjuk, mégsem így lesz.

Magyarország legnagyobb, lapátkerekes folyami gőzhajóját Széchenyi István típustervei alapján építették meg 1917-ben a Ganz és Társa Danubius Hajógyár újpesti üzemében. A 77 méter hosszú, 15 méter széles, 1,5 méter merülésű, kétkéményes gőzkazánnal működtetett konstrukció IV. Károly néven szelte a Duna habjait. A hajót többször átkeresztelték: 1919-ben Sas, 1930-ban Szent Imre, 1950-ben Felszabadulás lett.

Az 1938-ban Budapesten megrendezett Eucharisztikus Világkongresszus hajós körmenetén körbehordozták a fedélzetén jól láthatóan elhelyezett Szent Jobbot. Ez volt a gőzös utolsó parádés megjelenése, hiszen a második világháború idején, 1944-ben a teljes flottával együtt Ausztriába hurcolták a németek. Csak 1947-ben térhetett vissza Magyarországra, akkor a Magyar–Szovjet Hajózási Rt. tulajdonába került.

A Felszabadulást 1958-ban felújították, 1976-ig sétahajóként üzemelt. Miután kivonták a forgalomból, két évig a budapesti rakparton horgonyzott, étterem és szórakozóhely lett belőle. Hasonló szerepkör várt rá Szegeden is, ahová 1978-ban szállították. És mivel az ottani, leselejtezett elődjét Szőke Tiszának hívták, szinte magától értetődött, hogy a következőnek is ugyanez legyen a neve.

Az ország egyik legfényűzőbb hajójának tündöklése 2000-ben ért véget. Egyre pusztuló állapota miatt el kellett szállítani a tápéi kikötőbe, majd megindult a harc a tulajdonlásáért – miközben a hajó 2012-ben elsüllyedt.

Most, hogy újra reflektorfénybe került, a legnagyobb közösségi portálon egymást érik a nosztalgikus bejegyzések. Sokan felidézik a Szőke Tiszához kapcsolódó élményeiket, emlékeiket, fotókat töltenek fel. A Mentsük meg a Szőke Tiszát elnevezésű csoportban találunk rá Markóczy Zoltánra, aki egyik posztjában arra utal, hogy korábban neki is volt szerepe a leszedált gőzhajó megmentéséhez.

Mindjárt megkapja a szót, előbb azonban idézzük fel az egykori királyi utasszállító kálváriájának kezdetét. Szeged városa 2000-ben 100 forintért (áfával 125 forintért) eladta a hajó tulajdonjogát a Tiszayacht Kft.-nek, azzal a feltétellel, hogy teljes körű felújítást végeznek rajta.

Ezt azonban nem teljesítették, inkább megszabadultak tőle, így a Szőke Tisza többszöri adásvétel után 2010-ben a Szeviép Zrt.-nél kötött ki, melynek egyik leányvállalata egy pályázaton 556 millió forintot nyert a gőzös rekonstrukciójára. Csakhogy nem tudták hozzátenni a 120 milliós önrészt. Innentől Markóczy úr folytatja:

– A cég 2012. február 20-án csődöt jelentett, hat nap múlva pedig a hajó vízbetörés miatt elsüllyedt. A hajót elárverezték, az eseményen a Szőke Tisza Gőzös Technikatörténeti és Járművédő Egyesület nevében licitáltunk, de nem volt elegendő pénzünk. A kikiáltási ár 7,5 millió forint volt, végül 4,8 millióért kelt el.

Próbáltunk egyezkedni az új tulajdonossal, hogy újítsuk fel és üzemeltessük együtt a hajót, ám ez sem sikerült. A gőzös sorsa végleg megpecsételődött, elkezdték lebontani, és amit lehetett, vasáruként értékesítettek belőle. Tettünk egy kísérletet arra is, hogy a szegediek, ha azt akarják, hogy helyben maradjon a hajó, dobják össze a hiányzó önrészt a pályázathoz, de ebből sem lett semmi.

Közben hallottuk, hogy a tulajdonos el akarja adni a kifosztott hajót, méghozzá 60 millióért, de ebbe nem mentünk bele, mert már teljesen le volt bontva a fedélzete. Aztán megkezdődött a végső pusztulás! A hajó annak köszönheti az elsüllyedését, hogy két kajütablakot nem fedtek be, és a víz lassan elárasztotta a belsejét.

Volt egy tervünk a mentésre: a hódmezővásárhelyi utászszázad lényegében ugyanazzal a technikával, amit most alkalmaznak, egyben kiemeli a hajót a partra. A legmagasabb fórumokon is áldásukat adták az akcióra, csak a telefonhívásunkra vártak, ám a tulajdonossal nem sikerült megegyezni.

Szegedi városvédőként a Szőke Tisza megmenté­séért szervezett kezdeményezés élére állt vitéz Szilágyi Árpád József, aki 1981-ben a Csongrád Megyei Vendéglátó Vállalat műszaki osztályának munkatársaként személyesen irányította az étteremként és szórakozóhelyként működő állóhajó belső tereinek felújítását. Sajnos nem tudunk vele találkozni, mert tavaly de­cemberben 83 évesen elhunyt.

Viszont fiával, Szilágyi Árpád Leventével kimegyünk a Tápéi-öbölbe, látni szeretné a hajóroncs kiemelését.

– Sajnálom, hogy édesapám nem érte meg ezt a napot, bár még életében elkezdődtek a mentés előkészületei, és novemberben a helyszínen megnézhette a hajót is – mondja a régiségkereskedőként dolgozó férfi. – De itt a bizonyíték: soha nem szabad feladni a reményt!

Más kérdés, hogy húsz évvel ezelőtt mennyivel kevesebb veszteséggel és kevesebb pénzből meg lehetett volna valósítani a mentést. Nekem is sokat jelent a Szőke Tisza, gyerekkoromban gyakorta megfordultam ott a szüleimmel. Emlékszem, kiültünk a teraszra, ettük a sütit vagy nyaltuk a fagyit, és néztük a folyóparton zajló karneváli felvonulást.

Apám a felújítás utáni átadásra is magával vitt. Hagyatékában sok értékes dokumentum van, köztük az eredeti hajónapló.

A hajó kiemelése időközben nem várt fordulatot vesz.

– Mi történt? – loholunk Heizler Tamás után.

– Leeresztett egy ballon – feleli lakonikus nyugalommal. Nem sokkal később megint látni valami problémát: a hajótest a menetirány szerinti bal oldalára kezd dőlni, de senki nem pánikol. Jöhetnek a csodaballonok, azokkal egyenlítik ki a tekintélyes hosszúságú vasszerkezetet.

Mindenki tudja: a kiemelés folyamata kockázatos, mindazonáltal a lehetőségekhez képest egyben szeretnék megmenteni ezt az ipartörténeti emléket.

A csapat túlórázik, de így sem hozhatják be a lemaradást. Eredetileg péntek délre tervezték, hogy a 300 tonnás roncsot a sólyapályán „átbillentik” vízszintesbe, de ez tolódni fog. Aztán pénteken is muszáj leállniuk: félúton járva két ballon túl közel került egymáshoz, az egyiket ki kell húzni. Délben a csörlők áthelyezése miatt kényszerülnek megszakítani a vontatást, átszerelik a két kilométernyi kötélzetet.

Már látni a munka végét, amikor szombaton fél egy körül a nagy megterhelésben eltörik az egyik csörlő tengelye. A vasárnapnak mindenki úgy indul neki, hogy ötvenméternyire a céltól már nem történhet baj, ám egyszer csak megint dőlni kezd a hajó. Ebben a helyzetben az a legjobb megoldás, ha egyenként leeresztik a ballonokat és pár méterrel odébb rakják, úgyhogy neki is kezdenek.

– Mennyire rúgnak a költségek? – fordulunk kérdésünkkel Portás Csabához, a Hajózásért Alapítvány kuratóriumi tagjához, aki 2000 óta követi a védett műszaki emlékként nyilvántartott legendás gőzösünk pusztulásának históriáját.

A 2012-es árverésen ő is alulmaradt ajánlatával, viszont 2016-ban a felszámolás során 1000 forintért (plusz áfa) sikerült megszereznie a hajómaradványt, amit 2017 decemberében ingyen átadott a Szőke Tisza megmentésére szerveződő alapítványnak, amelyet Heizler Tamással, illetve Varga Mihállyal, a KÉSZ Csoport alapítójával hárman hoztak létre.

– Ezt az akciót az építőipari vállalat mellett egy magánszemély támogatja – közli velünk a hajózási szakember. – Semmilyen pályázati összeg vagy közpénz nincs benne. Bár még nincs meg a végső összesítés, de annyi bizonyos, a terep előkészítése több tízmillió forintot jelent.

Az igencsak viharvert hajó felújítása pedig kétmilliárdos nagyságrendű lehet. Ehhez egyelőre csak az elszántság van meg. Ha sikerülne pénzt szereznünk, néhány év alatt elvégeznénk a szükséges munkálatokat, de azzal tisztában vagyunk, hogy a ráfordított költségek soha nem térülnek meg.

Hajózási emlékhelyet lehetne kialakítani Szegeden, de igazából azt szeretném, ha a Szőke Tisza nosztalgiagőzösként Budapest–Visegrád–Esztergom hajózási útvonalon közlekedne. És én lennék a kapitány!

„Egy ócskavasért ekkora felhajtás?” – próbálja túlharsogni a fejünk fölött átrepülő drón hangját a bámészkodók egyike a hajóroncs kiemelésének utolsó pillanataiban.

Az ilyen beszólásokkal nem tud mit kezdeni Portás Csaba, de Heizler Tamás sem, érzelmileg mindketten túlontúl kötődnek a hullámsírból kimenekített szellemhajóhoz.

Amit pedig most a Tápéi-öbölben elszántan dolgozó csapattal együtt véghez vittek, igazi bravúr. Hónapokon át azon dolgoztak, hogy sikerüljön a partra szállítás. És megcsinálták! Révbe ért a Szőke Tisza! Hétfőn kitűzik rá a magyar zászlót, mellé a KÉSZ Csoport lobogóját. Azután folytatódnak a hétköznapok, kicsit nehezebb lesz. Amíg nem jön egy újabb kihívás.

– Hol van most? – hívjuk Heizler Tamást, hogy gratuláljunk neki a nem mindennapi teljesítményhez.

– Itt ülök a töltésen. Egyedül vagyok. Nézem a hajót. Szép.

Érződik a hangján, hogy elérzékenyült. Ha akarná, sem tudná tagadni.