FÉLTIK A NYUGDÍJALAPOT az 1950–1956 között született népes Ratkó-nemzedéktől. Pedig sokan közülük egyáltalán nem kapnak nyugdíjat, mert alig volt bejelentett állásuk a rendszerváltás óta. Mások nagyon keveset, mert minimálbérre jelentették be őket.

Széles út széle - Évtizedek óta vegetálnak, még sötétebb jövő vár rájuk

– Valamit majd csak vetnek nekem is – mondja a csanyteleki közmunkások közül egy idősebb asszony, amikor kérdezem, lesz-e nyugdíja, és mennyi. A többiek cukkolják, hogy benne lesz az újságban, ezért inkább elfordul, mintha egy percet sem várhatna a virágágyás tisztítása.

Kiderül azért, hogy a 63 éves nő korábban háztartásbeli volt, amit úgy kell érteni, hogy gazdálkodtak, de őutána nem fizették a járulékokat.

Jól jellemzi a férfi-nő viszonyt, hogy ha egy vállalkozó vagy őstermelő házaspárnak csak egyik tagja után fizetnek nyugdíjjárulékot, az szinte mindig a férfi, pedig rendszerint a nő él tovább.

Az asszonyt a munkaügyi központ közvetítette ki az önkormányzathoz. Kap közmunkásbért, de az is számít, hogy nem kell havonta több mint 7 ezer forint egészségügyi járulékot befizetnie. Nyugdíja nem lesz, mert kizárt, hogy elérje a 15 év szolgálati időt, de igaza van: „vetnek neki is valamit”; az időskorúak járadékát, amelynek összege jelenleg havi 22 800 forint. Addig kell kihúznia a közmunkán, míg el nem éri az öregségi nyugdíjkorhatárt. 

A biciklijét toló Apró Imréné már nyugdíjas korú, de hiába dolgozott 25-26 évet, alig keresett. Így az öregségi nyugdíja kevesebb lenne, mint az 54 ezer forintos rokkantnyugdíja, ezért az emberséges jogszabályok szerint a magasabb összegűt folyósítják neki.

Apróné férje meghalt. A lánya is. Az unokája költözött hozzá, aki foglalkoztatást helyettesítő támogatást kap, 22 800 forintot. Kettejük jövedelméből fizetik az áramot, a vízdíjat, a tüzelőt, a tévé- és internet-előfizetést.

Az asszony gyógyszerei havi 15 ezer forintba kerülnek. Ha tehetik, elmennek napszámba, de nem nagyon hívják őket.

– A kertészetekben románok dolgoznak, régóta odajárnak, nagyon kicsi pénzért. Helybeli ott nem talál munkát – mondja Apróné, majd hozzáteszi búcsúzóul, hogy óvatosan írjak, nehogy még azt a kevés nyugdíját is elvegyék.

Mintha rímelne, pár utcával arrébb úgy fogalmaz Sárközi György: mindent lehet, csak ne bántsák az embert! Legalább élni hagyják, amíg megvan. Eredeti foglalkozása kazánkovács, de volt sofőr, az 1980-as években pótkocsis IFA-val februárban szállított árut Moszkvába.

Azután a szentesi magasépítő vállalatnál dolgozott. Romániában baleset érte, összetört a bokája. Beállt portásnak, de 62 éves korában elhajtották nyugdíjba, mert akkor éppen munkanélküliség volt. Most 90 ezer forintot kap havonta, 31 év 174 nap munkaviszony után. Gondolták, gazdálkodnak ketten, a feleségével. Beállítottak két 12 méteres fóliasátrat – ám az uniós csatlakozás közeledtével az import már a szezon elején leverte az árakat:

– Kérdezték a nepperek a szegedi nagybani piacon: na, öreg, hogy a pari? Mondtam, mennyit kérnék érte. Akkor csak álldogáljál itt, hadd puhuljon! Ezt felelték, én meg hiába szitkozódtam, kiabáltam utánuk. A termés rájuk rothadt.

Sokan féltik a nyugdíjalapot a Ratkó-nemzedéktől, az 1950–1956 között született népes évjáratoktól, amelyeknek tagjai mostanában érik el a nyugdíjkorhatárt. Csakhogy nagy részük egyáltalán nem kap nyugdíjat, mert alig volt bejelentett állása a rendszerváltozás óta. Aki kap is, sokszor nagyon keveset, mert minimálbérre jelentették be. A napszámos, közmunkás, őstermelő foglalkozások közül közmunkásnak lenni a legjobb – mert az szegényes, de biztos megélhetést és szaporodó szolgálati időt jelent. Ha emberséges az önkormányzat, délben elengedi a közmunkásokat, így délután még el tudnak menni napszámra.

Ott már bejelenteni sem kell őket.

Sok dolgos ember szegényedett el idős korára az egykori ingázó munkások, téeszdolgozók közül. Őket azzal kecsegtette a rendszerváltás, hogy kevés földből sok munkával ugyanolyan jól meg lehet majd élni, mint korábban a háztájiból. De kicsi birtokra nem volt érdemes gépesíteni, ha mégis megtették, nem hozta vissza az árát. A kertészetben is fokozatosan lemaradnak a kisebb termelők.

A birtokkoncentrációt gyorsította, hogy a géptámogatást, üvegház-támogatást mindig a nagyok, a magukat jól forgatók kapták. Az olcsó külföldi napszám leverte az itthon napszámos sorba süllyedt emberek órabérét.

– Akinek hajtott a puli, annak lett – summázza Sárközi György.

Pető Sándoréknak fóliás sátraik és mezőgazdasági boltjuk van Csanyteleken, mégis úgy érzik, csúsznak lefelé. A bolt forgalma csökken, sokan abbahagyják a kertészkedést. A termékek ára nyomott, tél elején 40 forintért lehetett eladni egy fej salátát. A fiatalok elmennek a faluból, az idősek nem tudnak vagy nem akarnak már fejleszteni. Pető Sándor szerint nem igaz, hogy az olcsó románok leszorítják a napszámot.

A jobbak közülük is elmentek Németországba, Olaszországba. A helyiek meg inkább a közmunkát választják, mert az egész évben foglalkoztat. A nagyra nőtt kertészeti vállalkozások azért találnak munkást, mert ők télen is tudnak foglalkoztatni. A törvénytisztelő kisebb termelő jár a legrosszabbul: nem tud áfát csalni, mert ahhoz, hogy a költségeit el tudja számolni, számlát kell szembeállítani 27 százalékos áfatartalommal. Petőék dísznövénnyel is foglalkoznak, de az is egyre gazdaságtalanabb: a világ minden tájáról zúdul az áru, rendszerint vám és áfa nélkül, mert akárkivel köt az Európai Unió szabadkereskedelmi egyezményt, mindig az agrártermelők érdekeit áldozza be elsőnek. Petőék személyenként és havonta 100 ezer forintot fizetnek be, Pető Sándornak ebből körülbelül 60 ezer forint havi nyugdíj néz ki.

A domaszéki Szakál István márciusban tölti be az 56. évét. Tizenöt évesen már dolgozott a téglagyárban. Munkaviszonya 38 év és 100 nap. Rokkantnyugdíjas – 48 ezer forintot kap –, mert folyton elered az orra vére.

Reggel felébred, köhög egyet, kifújja az orrát, és már folyik a vér mindkét orrlyukán.

Az orvosok nem tudnak vele mit csinálni, pedig lézerrel égették az eret, injekciókúrát, időnként nagy mennyiségű vért kap.

– Próbálkoztam mindenfélével. Először fuvarozó vállalkozó voltam, két teherautóval, de télen nem volt annyi munka, amennyiből a közterheket bírtam volna fizetni. Főállású őstermelő lettem 2007-től. Régen 4 hektár földből meg lehetett élni, beültettem fűszerpaprikával – csakhogy ma semminek nincs ára. Egyik évben hizlaltam 13 disznót, de hiába volt a szerződés, nem vették át. Már két mázsán fölüliek voltak, minden takarmányt fölzabáltak, a kánikulában vízzel kellett locsolnom őket, nehogy megfulladjanak. Van még egy ruszki traktorom, egy öreg Ladám, ezek fönntartása is pénzbe kerül.

Szakál István édesapja 1972-ben öngyilkos lett. Édesanyját ez annyira megviselte, hogy nemsokára agyvérzést kapott, ágyban fekvő beteg maradt egész életére. Ez feladta a leckét gyermekeinek, mert 2002-ben halt meg, addig gondozniuk kellett. István öccse kőművesnek tanult, igazi ezermester lett. Már több mint tíz éve Svédországban, Göteborgban él. A svédeknél nemigen van olyan, mint ő: ha festeni kell, fest; ha ajtót, ablakot kell cserélni, megcsinálja. Burkol, csempéz, térkövet rak. Még svédül is megtanult.

István a tanyájából ingyen szkájpolna vele, de az öccse az istennek sem képes megtanulni a komputer kezelését, ezért fizetni kell a drága telefonszámlát. István húga viszont vele egy tanyában lakik.

Cipőfelsőrész-készítő volt, de amikor Szegeden bezártak a cipőgyárak, beprotezsálták egy maszek húsüzembe. István azt mondja, ha nem laknának egy házban, még szűkösebben élnének, és két jövedelem akkor is több, mint egy, ha ő minimálbérért dolgozik. Hajnalban megy, este jön, mert hiába nő a kereslet, az a tulajdonosnak jó, nem a melósnak.

B. Nagy Lászlóné és Tényi Katalin a Mizse-Táp Kft. baromfitelepén dolgozik több műszakban, a lajosmizsei tanyavilágban. A minimálbérnél valamivel többet keresnek, a tulajdonos korrekt és ragaszkodik hozzájuk.

Ezt nagyon meg kell becsülni, mert itt a tanyán más munka nincs, eljárni meg 7 kilométerre van a legközelebbi buszmegálló.

B. Nagy Lászlóné már elmúlt 65 éves, de csak 12 év szolgálati ideje van, annak is nagy része az 1970-es évekből. A téesz megszűnése után gazdálkodtak, őstermelőként ők is a férje után fizették az „SZTK-t”.

A férjnek ki is számoltak 67 ezer forint nyugdíjat. Az asszonyt előbb azzal kecsegtették, hogy ha eléri a 15 éves munkaviszonyt, akkor lehet résznyugdíja. Utána meg azt mondták a hivatalban, hogy mivel a férje ilyen sok nyugdíjat kap, túl magas az egy főre eső jövedelmük, úgyhogy éljenek meg ketten a férje nyugdíjából.

– Nagyon csőbe húzták az embereket az őstermelői ígéretekkel – mondja B. Nagyné.

– Mi tartottunk anyakocát, eladtunk kismalacot, hizlaltunk sertést, volt tejelő- és hízómarhánk. Egyik a másik után veszítette el a jövedelmezőségét. Mindenhez papír, igazolás kell, minden után menni kell, haszon meg semmi. Lassan már saját szükségletre sem éri meg termelni.

– Amikor még jól ment a gazdálkodás, tudtak félretenni?

– Annyit akkor sem kerestünk, mint egy nyolcórás állással. A férjem után fizettük az SZTK-t, taníttattuk a két gyereket, annyit már nem bírtunk összehozni, hogy az én SZTK-mra is jusson.

– Miért nem fejlődött a farmjuk?

– Mert nem a kicsit, hanem a nagyot támogatták.

Pusztán a föld hasznából nem lehetett növekedni, több földet venni. De muszáj volt gazdálkodni, mert munkahely sem volt, ahová eljárhattunk volna.

Tényi Katalin 26 évet szolgált bejelentett munkahelyen, közben ő gondozta súlyos betegségében a párja édesanyját is meg a sajátját is.

– Nem házasodtunk össze, így a párom édesanyja után nem kaphattam ápolási segélyt. Az én anyám meg, mikor meghallotta, hogy akarok ilyet kérni, összeszidott: nem szégyelled magad, kislányom, segélyt kérnél arra, hogy ápolod a tulajdon anyádat! Így őrá sem kértem, elvesztek azok az évek.

Katalin azonban 2020-tól nyugdíjas lehet, ha kevés lesz is a nyugdíja. Párja három évvel követi majd. Ők a tanyájukon tartanak anyakocát, de legutóbb csak négy malac maradt életben. Már a kupecek sem nagyon vásárolják a választási malacot, ha igen, egyre olcsóbban, miközben a gyógyszer és az állatorvosi munka egyre drágább.

Az a biztos, ha valakinek bejelentett állása van.

A két asszony dolgozik hát tovább a baromfitelepen, ameddig egészséggel győzik, és a tulajdonos igényt tart rájuk. Éjjel-nappali a munka, összesen hatan vannak ott, párban váltják egymást. Munkájuk nem nehéz, és amennyire most látszik, nem is gépesíthető tovább. Élő embernek muszáj felügyelnie, nehogy leálljanak a motorok, elapadjon a víz, elfogyjon a táp.

– Amikor megváltozott a rendszer, azt hittük, jobb világ lesz – mondja B. Nagy Lászlóné. – Előtte vonták az SZTK-t, álmomban sem gondoltam volna, nemcsak, hogy nem kapok majd nyugdíjat, hanem öregségünkre még az orvosnál is fizetni kell. Ma még bírunk dolgozni, de egyik napról a másikra megtámadhat valamilyen betegség.

– Mit tudnak tenni, ha ne adja isten, így lesz?

– Fogalmam sincs. Kiülünk az útszélre és kunyerálunk.

TANÁCS ISTVÁN RIPORTJA

UJVÁRI SÁNDOR FELVÉTELEI

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.