Szíven talált emberek : a bakonybéli monostor szerzetesei

Tökéletes hely. Ez a mondat motoszkál bennem, miközben a kacskaringós úton közeledünk Bakonybélhez, az 1200 lelkes bakonyi faluhoz. Szinte minden fából és lankából a nyugalom árad, az embert húzza magával a csend. A Szent Mauríciusz-monostor ott virít a település közepén, nem messze a sörözőtől, a polgármesteri hivataltól és a Mini-ABC-től. A monostoré az elsőbbség, ezer éve uralja a teret, túlélve a történelem viharait, fittyet hányva a földi hívságokra.

– Még el kell intéznem pár dolgot, addig nézelődjenek a boltban – mondja Izsák atya, a bencés monostor gazdasági vezetője, majd a számítógép elé ül, mi pedig végigpásztázzuk az ízlésesen kialakított ajándékbolt polcait. Különböző ízű apátsági sörök, medvehagymás püré, gyógynövényes mézek és csokik, lekvárok, natúr kozmetikumok, szörpök és kiváló borok kaphatók.

– Az alapanyagokat mi termesztjük – töri meg a csendet pár perc múlva az atya. – A II. világháború előtt több ezer hektárnyi területe volt a monostornak, most alig öt. Ebből négy hektár az őspark, a többin vannak az épületeink, a gyümölcsös és a gyógynövényes kertünk, ami minősített biogazdálkodás. A szörpöket, a teákat és a lekvárokat helyben készítjük, a többi terméket kisvállalkozások adják, de a szükséges gyógynövényeket mi biztosítjuk.

A sör eredeti receptúrája sajnos a török időkben eltűnt, újakat alkottunk. Négyféle készül belőle egy győrzámolyi üzemben. A borhoz annyi közünk van, hogy egy Arad melletti borász azon a területen termeli a szőlőt, amelyet még I. István és Gizella adományozott a monostornak.

A bakonybéli monostor története ezer évre nyúlik vissza. A béli völgyben Szent István alapított szerzetesi közösséget 1018-ban. A Bajorországból érkező Szent Günter remeteközösséget hívott életre, a szerzetesek mindennapjait az imádság és a munka, a magány és a találkozások ritmusa alakította. A török kor lezárt egy korszakot, a szerzetesek a többször kifosztott monostort 1534 körül hagyták el. Újraalapítás, majd a feloszlatás időszaka következett, mígnem I. Ferenc császár 1802-ben a Benedek-rendi szerzetesekre gimnáziumi, oktatói munkát bízott, hogy formálják a jövő ifjúságát.

A II. világháború utáni pártállami idők a szerzetesrendek feloszlatását hozta magával, a történelem során a szerzeteseknek harmadszor kellett elhagyniuk a monostort. Az üresen álló épületbe pár nappal később apácákat internáltak, akik a szociális otthonnak nevezett intézményben éltek a rendszerváltásig. A szerzetesek 1998-ban térhettek vissza az épületbe.

– A melléképületeket kaptuk meg, hat szerzetes pedig vállalta, hogy Pannonhalmáról idejön, és újra működésbe hozza a monostort. Közülük már csak egy van itt. Érthető, hiszen Pannonhalmán egy stabilan működő rendszerben éltek, amihez csupán alkalmazkodni kellett, itt pedig egy törékeny, kísérleti kezdeménnyel találkoztak. Ami tele van kihívással, és amihez sok mindent hozzá lehet tenni. Engem éppen ez vonzott – meséli Izsák atya, aki 23 évesen, 2001-ben jött ide.

Kamaszként találkozott először a hittel, felső tagozatos volt, amikor barátaival elment a komlói plébániára, magával ragadta a közösség, ami hiteles értékek köré szerveződött. Hamarosan megkeresztelkedett, ezután egyenes út vezetett az egyházi gimnáziumba. Motoszkált benne a gondolat, mi lenne, ha egy életre elköteleződne Istennek, de tizenévesen nehezen tudatosul az emberben, mit is jelent ez igazán.

– Voltak párkapcsolataim, de mindig felmerült bennem, elegendő-e számomra az az élet, amit egy másik emberrel osztok meg. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem angol–történelem szakára mentem, majd kaptam egy kétéves római ösztöndíjat. Itt olyan szellemi találkozásokban volt részem, amikről korábban álmodni sem mertem. Eredeti egyházi szövegekhez jutottam hozzá, és olyan helyekre utazhattam, ahol Szent Benedek élt.

Belépésem után itthon 2003-ban megszűnt a szociális otthon, a teljes terület és épületegyüttes a bencéseké lett. A következő évek gazdasági szempontból meglehetősen átgondolatlanok voltak, négy év múlva fenntarthatatlan lett a monostor működése, de kaptunk még egy esélyt. Ketten maradtunk a monostorban, és Pannonhalmáról eljött Ábel atya, a jelenlegi vezetőnk.

Világi tréner és gazdasági szakemberek segítették újraépíteni az alapokat, a gyorsan változó világ kihívásainak megfelelően. El kellett érnünk, hogy önfenntartóak legyünk. Foglalkozunk vendégfogadással, termékeinket meg lehet venni a webáruházban is, kóstolókat és múzeumpedagógiai foglalkozásokat tartunk, és van egy magas színvonalú, interaktív kiállításunk. Fent vagyunk a Facebookon és az Instragamon, videókat, zenéket töltünk fel a YouTube-ra, tavaly adventkor nemcsak klasszikus zeneműveket, hanem Pink Floydot és heavy metalt is.

Van olyan testvérünk, aki elutasítja az internetet és a mobiltelefont, de nem is kell mindannyiunknak ezekkel foglalkozni. Nehéz egy ősi életformát fenntartani, hiszen a mi életünk alapvetően az elmélyülésről, a csendről, az imádságról és a munkáról szól. Meg kell tanulni összeegyeztetni a két világot. A Szent Mauríciusz-monostorban jelenleg nyolcan élnek, öt örök és két ideiglenes fogadalmas szerzetes, valamint egy növendék.

Hazai és világviszonylatban is az erős középmezőnyben vannak ezzel a létszámmal, hiszen akad olyan rend, amelyben csak egy-két szerzetes vagy nővér él. Negyvenéves korig nyitva áll az ajtó a férfiak előtt, az egyetlen feltétel, hogy valóban Istent keresik-e, és hajlandók-e lemondani a világi életről. Még érettségi sem kell, szakmunkások is jöhetnek, de nem könnyű az életre szóló elköteleződés. A csaknem öt évig tartó szerzetesi képzés személyes és egyénre szabott, az elmúlt 11 évben negyvenen fordultak meg a monostorban azzal a szándékkal, hogy itt szeretnének élni. Közülük öten tettek fogadalmat.

A mindennapoknak kötött rendjük van, a testvérek reggel fél 6-kor gyülekeznek a könyvtárban, felolvasnak a Szentírásból, majd háromnegyed óra meditáció következik. Fél hétkor már a templomban vannak, a 40 perces zsoltározásra bárki betérhet. Megreggeliznek, megbeszélik a napi munkát, mindenki megy a dolgára, majd délben ismét imádságra gyűlnek, amit 30 perc meditáció követ. Megebédelnek, délután ötig mindenki dolgozik, utána közös zsolozsma, vacsora és szabadidő. Fél kilenckor napzáró imádságot tartanak, majd következik a nagy szilencium, az éjszakai pihenés.

Mindenkinek más-más feladata van. Izsák atya ma az ajándékboltban időzik, Máté, Illés és Giacomo testvér levendulát szüretel. Errefelé később érik a levendula, mint Tihanyban, a gyógynövényes kert jó része még mindig lilába borulva pompázik. Mögötte gyümölcsfák magasodnak, balra pedig több száz éves ősfák hajladoznak. A somfa háromszáz éves is meglehet, talán a legöregebb az országban, de még mindig bőven terem, gyümölcséből lekvár készül.

A levendulaszüretbe Bálint is besegít, aki hivatástisztázó időre jött a szerzetesekhez. Most fejezte be az egyetemet, pár hónapot tölt itt, az életéről szeretne gondolkozni. Felveszi az itteni életritmust, része a monostor mindennapjainak. Mindig van egy szerzetes, akivel elbeszélget, aki segít irányt mutatni ebben a kusza világban.

Anzelm testvér képzett lelki gondozó, a kezdetektől itt van. A pannonhalmi bencés gimnáziumban tanított történelmet és irodalmat, de amikor lehetőség nyílt arra, hogy Bakonybélre jöjjön, kapott az alkalmon. Azt mondja, neki könnyebb ebben a törékeny, kicsi rendszerben léteznie, mint egy nagyban. A bronzműves műhely a birodalma, 37 évesen, autodidakta módon tanulta meg, mi fán terem a fémművesség. Éppen zarándokkeresztet készít, a mintát a középkori ötvösművészetből vette.

Az egyik oldalon az Istenszülő, vagyis Mária, a másikon pedig nem a szenvedő, hanem a megdicsőült Krisztus látható. – Egyházi berkekben is sok a giccs, ezért mi olyan régi és kortárs szakrális műalkotásokat választunk alapul, ahol a szépség és a keresztség misztériuma összhangban vannak – s máris mutatja a korpuszokat, majd a tárgyakról áttérünk a lélekre.

– A gyógyításnak mindig fontos szerepe volt a szerzetesi hagyományokban, így a lelki gyógyításnak is. Olyan emberek keresnek meg bennünket, akik Isten mélyebb megtapasztalására vágynak vagy elakadás van az életükben. Sokan nem gyakorolják a vallást, mégis itt várnak segítséget. Mert mi meghallgatjuk őket, nem sietünk sehová, van időnk. Nem akarunk tőlük semmit, önzetlenül adunk bátorítást ahhoz, hogy megleljék az életükhöz az önmagukban lévő erőforrást.

Hamarosan ebédidő, Bori néni éppen szabadságon van, és mint mindig, most is János testvér ugrott be helyette, akinek nagy affinitása van a szakácsművészethez, hosszú ideig főzött magára, szeret jókat enni. A szegedi egyetemen végzett ógörög–francia–hittan szakon, a pápai gimnáziumban tanított évekig, majd 36 évesen határozott úgy, hogy a bakonybéli monostorban a helye.

– Az élet olyan, akár egy puzzle, nekem ez volt az utolsó, hiányzó darabja – mondja, miközben megkeveri a gombapörköltet, ami a vega vendégeknek készül. Lesz hozzá bulgur, a leves mindenkinek gyömbéres zöldségkrémleves, és még rántott karaj van a napi repertoárban. Számol, méri az adagokat, meglehetősen rutinosan. A lekvár és a szörp készítésénél mindig itt van, de alapvetően a vendégfogadás és a vendégház üzemeltetése, valamint az adminisztráció a feladata.

– A szellemi és a lelki munka teljes összhangban van a monostorban, a cél az, hogy jó legyen nekem, a többieknek és a monostornak is, hogy itt vagyok.

Sietni kell, mindjárt kezdődik a déli zsoltározás a templomban. A testvérek és hívők közül néhányan már elfoglalták helyüket, gregorián dalokat énekelnek. A templom fala visszhangzik, akár több száz évvel ezelőtt. A szerzetes „szíven talált” ember, olyan valaki, aki Isten meghívására nem tud máshogyan válaszolni, csak egész életével.