Tetőtől talpig harcművész felszerelésben

Magyarországon egyedüliként foglalkozik szamurájpáncél-készítéssel az egykori hivatásos rendőr. Míves alkotások kerülnek ki a keze alól, melyek elsősorban a japán kultúra elkötelezettjeinél kötnek ki. Ha valaki e mesterség megszállottjává válik, annak kü­­lön­leges okai lehetnek.

– Harmincöt éve kezdődött a távol-keleti küzdősportok iránti szenvedélyem, jómagam a kyokushin karatét műveltem – erősíti meg feltevésünket tabi otthonában Kodák Csaba. – Egyik barátomnál fogtam először kézbe eredeti japán kardot. Elvarázsolt, mindent tudni akartam róla, de alig találtam információt az interneten. Később egy budapesti kiállításon láttam életemben először szamurájpáncélokat, s megfordult a fejemben, hogy magam is csinál­hatnék egyet.

Előbb azonban még visszatértem a japán stílusú kardokhoz. Sokat tanultam a híres kard­kovácstól, Kovács Andrástól. Egy idő után kiállításokon is megmutattam a munkáimat. Valamilyen dekorációval fel akartam dobni a látványt, ezért saját kútfőből kreáltam egy sisakot és egy maszkot. Folytattam tovább fél­pán­céllal, majd egésszel.

Csaba álmában sem gondolta volna, mekkora sikert arat élete első szamurájpáncéljával. Sokfelé hívták japán témájú rendezvényekre. Egy debreceni kiállításon a harcművészet neves személyiségei szó szerint egymás kezéből kapkodták ki a viselhető, de még igencsak törékeny konstrukciót. Ekkor fordult komolyra a dolog. Persze nehéz úgy fejlődni, hogy mindent autodidakta mó­don kell megtanulni, a munkafázisokat pedig csak gyakorlat és kísérletezés útján lehet csiszolni.

– Egyik harcművész megrendelőm Japánban hozzájutott egy 450 éves szamurájpáncélhoz. Mivel az illető majd’ két méter magas, nem volt jó rá az eredeti darab, megkért, hogy cserébe készítsek neki egy személyre szabottat – meséli Kodák Csaba, miközben megmutatja féltett kincsét.

– Ez a másfél méteres, huszonöt kilós remekmű számos apró trükköt rejteget, így például a sisak, a maszk kivitelezésében, ami egyébként is a legnehezebb része a munkának. Több mint tizenhárom darabból van összeállítva, egy milliméter eltérés is befolyásolhatja a végeredményt. Az egészet egyetlen fémből alakítom ki domborítással, nem kü­lön hegesztem rá az elemeket.

A munka kezdetén a mester és a vevő megegyeznek a részletekről, például, hogy milyen színű és formájú legyen a páncélzat. Aztán méretvételezés következik, pontosan úgy, mint a szabónál, csak itt a fej átmérőjének és az arc arányainak adatai is szükségesek. Menet közben akár három-négy próbát is kell tartani, hogy a páncél jól álljon az illetőn és kényelmesen mozoghasson benne. A tulajdonosának nem ajánlatos híznia, mert a fémet utólag nem lehet a testvonalakhoz igazítani.

Az eltelt négy év során nyolc teljes fémlemez páncélzat került ki a tabi mester keze közül, most dolgozik a kilencediken, miközben restau­rálással is foglalkozik. Ez idő alatt szerzett némi rutint, ugyanolyan kézi módszerekkel formálja meg a japán szamurájviseletet, mint ahogyan azt a XV–XVI. században tették. Manapság a lemezolló, a lemezvágó, a kalapács, a domborító szerszám mellett modern eszközök (flex és fúró) is szükségesek, mivel a lyukasztás vagy a sorjázás így gyorsabban halad.

Az alapanyagok között megtalálható a fém, a bőr, a szaru, a selyembrokát, utóbbit a fűzőszalagokkal együtt Japánból vagy Kínából kell beszerezni. A főbb elemek egy milliméteres acéllemezből készülnek, összeillesztésük szövetanyagokkal történik, a karvértek hatezer láncszemet is felvehetnek.

– Főleg a régi japán harcművészeti tárgyak gyűjtői keresnek fel, sokan dísznek vesznek szamuráj­páncélt a lakásukba – árulja el Kodák Csaba. – Egyre többen gyakorlatoznak is benne, ami a súlya alapján elég nagy kihívás, a páratartalom miatt pedig tíz perc alatt bele lehet izzadni. Nekem is van egy öltözetem, amit a bemutatókon bárki felpróbálhat.

Szamuráj­pán­célzatot birtokolni életérzés, egy-egy díszes példány képes az egész teret uralni, mintha az ősi harcművészek szellemével élnénk együtt. Tavaly egy karateedző barátom járt a tokiói sza­muráj­mú­zeum­ban, ahol megmutatta az igazgatónak a közös videónkat, amelyen az én munkáim is láthatók.

Talán furcsa, hogy valaki Európa közepén ilyesmivel foglalkozik, de megtisztelő visszaigazolása a tevékenységemnek, hogy lehetőséget kaptam egy referencia­videó elkészítésére, amely majd a japán főváros múzeumában mindenki számára elérhető lesz. Ennél nagyobb elismerésre nem is vágyhatnék.