Túl sok a kérdőjel

SORSDÖNTŐ NAPOKAT ÉLT Magyarország száz évvel ezelőtt. Az első világháború számunkra elveszett, az országcsonkítás azonban még egyáltalán nem volt bizonyos. Vagy mégis? El lehetett volna kerülni, hogy az ország ne veszítse el területének kétharmadát?

Ország-világHardi Péter2018. 11. 17. szombat2018. 11. 17.

Kép: Premiere guerre mondiale : soldats de l'armee autrichienne en territoire austro-hongrois dans la zone de Tolmino. 1917. Italie Photographie ©Luisa Ricciarini/Leemage, Fotó: leemage

lr3024352
Premiere guerre mondiale : soldats de l'armee autrichienne en territoire austro-hongrois dans la zone de Tolmino. 1917. Italie Photographie ©Luisa Ricciarini/Leemage
Fotó: leemage

A kérdés a közvéleményt és a történészeket azóta is foglalkoztatja. A Történettudományi Intézet által szervezett, Összeomlás, forradalom, kiútkeresés című kerekasztal-beszélgetésbe hallgattunk bele.

L ássuk elsőként a hadi helyzetet. Az olasz front 1918 októberében omlott össze. 24-én megindult az olasz támadás, az északolasz Vittorio Veneto városka közelében pedig lezajlott a Monarchia és Olaszország közötti utolsó ütközet. 29-én az olaszok áttörtek, az egyetlen lehetséges megoldás a megadás volt. A háború végén 20 hadosztályunk harcolt az olasz fronton, a Balkánon egy-kettő, Erdélyben és az ukrán fronton három-négy. Ez összességében 800 ezer katonát jelentett, közülük több, a harcokba soha be nem vetett hadosztályt

A Monarchia fegyverszünetet kért, a szerződést november 3-án írták alá Padovában. Ennek értelmében Magyarországnak a déli területekről le kellett mondania, az ország más részét azonban a megállapodás nem érintette. Az olaszok a 3-án aláírt veronai békeszerződéshez záradékot csatoltak, amely szerint az csak 4-én délután 3 órától lép érvénybe. Így vált számukra lehetségessé, hogy egyetlen nap alatt 360 ezer már nem harcoló magyar és osztrák katonát hadifogolyként őrizetbe vegyenek.

Közben felgyorsult a politikai átalakulás is. Budapesten október 24-én három pártból megalakult a Magyar Nemzeti Tanács, amely a proletárdiktatúra 1919. március 21-i hatalomátvételéig kisebb-nagyobb átalakításokkal gyakorlatilag a törvényhozói szerepet töltötte be. A Monarchia az őszirózsás forradalom következtében felbomlott, József főherceg Károlyi Mihályt nevezte ki miniszterelnöknek. Hadügyminisztere 9 napig az a Linder Béla volt, aki a Parlamentnél november 2-án összegyűlt tisztek előtt kijelentette, nem akar több katonát látni. Bár a történészek szerint elsősorban a frontról hazatérő fosztogató, a közigazgatás alkalmazottjait elzavaró katonákra érthette a kijelentését, az szállóigévé, az összeomlást illusztráló mondattá vált. Lemondását november 9-én adta be.

Helyébe Bartha Albert lépett. Ő határozottabb politikát folytatott, sokat azonban nem tudott tenni, fő tevékenységeként teljesítette a megállapodásokban vállalt kötelezettséget, a még mindig hatalmas hadsereg leszerelését. Igaz, közben az ország számára a november 13-án megkötött belgrádi konvenció által engedélyezett, mindössze hat gyalogos- és két lovashadosztály megszervezésén is munkálkodott. December 12-én azonban ő is feladta és lemondott tisztéről.

Sok legenda fűződik a német Mackensen tábornokhoz, akire a közvélemény egykor elszalasztott lehetőségként tekintett, mint aki meg tudta volna akadályozni a románok erdélyi előrenyomulását. A  tábornok az 1916-os romániai betöréskor a magyarokkal együtt sikerrel szorította vissza az Erdélybe törő ellenséget, és végül teljes vereséget mért rá. A vesztes világháború végén seregével Erdélyen keresztül indult hazafelé, nyomában végig a románokkal. Vajon miért nem szállt szembe velük? Ma már egyértelmű: mert nem kapott rá parancsot. A  németek egyezséget kötöttek a románokkal annak az érdekében, hogy ne támadják a hadseregüket, cserébe nem lesz kifogásuk Erdély román fennhatósága ellen. A német seregben a fegyelem amúgy is egyre inkább lazult, a fegyverek, teherautók egy részét eladogatták. A tábornokot végül Fótra internálták, ahonnan januárban szállították tovább Délvidékre, majd Szalonikibe. Ezzel egy időben szállták meg a cseh legionáriusok a szintén védtelen Felvidéket és Kárpátalját.

A Monarchia számára a legégetőbb kérdés a nemzetiségek együttélésének mikéntje volt. Számos elképzelés született erről a 20. század elején a Ferenc Ferdinánd által megálmodott Dunai vagy Nagy-ausztriai Egyesült Államok eszméjétől a Jászi Oszkár-féle Keleti Svájcig. A vesztes háborút követően a magyar vezetés tárgyalásokat ajánlott a nemzetiségek időközben megalakuló tanácsainak, ám már süket fülekre talált. Végül megelégedett volna az ország azzal, hogy ha a magyar tömbök a határokon belül maradhatnak – Apponyi Albert ezzel a javaslattal érkezett az 1920-as béketárgyalásokra –, ám akkor már ezt sem tudta keresztülverekedni.

És milyen politikai elképzelések léteztek Magyarország jövőjét illetően? Erről természetesen már jóval a háború befejeződését megelőzően tárgyaltak az utódállamok szellemi atyái. Különösen Tomaš Masaryk, a háború után megalakult Csehszlovákia első elnöke volt aktív. Elképzelését a csehszlovák állam megalakításáról 1915-ben a nevezetes genfi beszédében jelentette be, és 1918-ra az egyébként a nemzeti önrendelkezést szorgalmazó amerikai Wilson elnököt meggyőzte ennek szükségességéről. A délszláv állam megalakításáról a tárgyalások a szerbek, a horvátok és a szlovének között szintén még 1915-ben megkezdődtek Londonban. Ennek eredményeképpen alakult meg az úgynevezett Jugoszláv Bizottság, 1917- ben pedig a korfui nyilatkozatban jelentették be, hogy az állam vezető ereje a szerb Karagyorgyevics dinasztia lesz. Az utódállamok a magyar összeomlást érzékelve vérszemet kaptak. A megalakuló északi és a déli szláv állam között például folyosót, korridort képzeltek el, hasonlóan a lengyelek tengeri kijáratához. Ez utóbbi végül létrejött, ám a dunántúli folyosó már a békecsináló nagyhatalmaknak is sok volt.

Számos kérdés vetődik fel persze a harcok beszüntetése és a békeszerződés megkötése közötti időszakról. Ezek egyike például: miért nem ismerte el a győztes antant a sorra alakuló magyarországi kormányokat tárgyalópartneréül? A felelet erre az szokott lenni, hogy egyik sem szabad választás által került az ország élére. Ez igaz, viszont a Huszár-kormány sem, amelyet 1919 őszén mégis meghívtak a tárgyalásokra. A dilemma feloldása az lehet, hogy a kormány tagjait a háttérből ők maguk állították össze. Az bizonyos, hogy a megelőző kormányok meghívását a béketárgyalásokra különböző okok miatt utasították vissza. Károlyi ellen érvként éppen úgy hangoztatták, hogy arisztokrata, mint hogy a vörösökkel játszik össze. A Tanácsköztársaság vezetői ellen is ugyanúgy vád a nacionalizmus, mint a bolsevik internacionalizmus.

Az ismét és ismét visszatérő alapkérdés pedig az, hogy nagyobb katonai ellenállással meg lehetett volna tartani olyan területeket, amelyeket végül a békeszerződés során elcsatoltak Magyarországtól. A tényekből levonhatók bizonyos következtetések. Ilyen például, hogy ahol akár minimális ellenállást tapasztaltak a későbbi kisantant előrenyomuló csapatai, ott megfontolták a támadást, adott esetben meg is hátráltak. A  mérleg másik serpenyőjében természetesen az áll, hogy ha a fegyverszüneti megállapodások ellenére sem szereli le Magyarország a hadseregét, ellen tudott volna-e állni az előrenyomuló szerbeknek, románoknak, cseheknek? A történészek szerint a szerbek kimerültek voltak, a románok gyengék, és a cseh légiók sem mutattak nagy erőt.

Újabb kérdés, hogy a megállapodások felrúgására miként reagált volna az antant. És ha vissza is verte volna az ország a szerbek, románok, csehek támadását, vajon ellen tudott volna-e állni a franciákénak? S ha az antant a katonai erejénél fogva végül összeroppantja a megmaradt magyar haderőt, az így is, úgy is kikényszerített béketárgyalások során az ellenállás miként esett volna a latban? Ez az, ami végképp megválaszolhatatlan kérdés.

Az első világháborút követő események értékelése, az önfeladás vagy kényszerpálya dilemmája a történelmi sorsfordulók elemzői számára bizonyára örök beszédtéma marad.