Egy nógrádi cigánytelepen nevelkedett, ahol csak a bűnözésre tanították. Oláh Attila összesen kilenc évet ült börtönben vagyon elleni bűncselekményekért. A 34 esztendős fiatalembernek a Mesekör és működtetői segítségével sikerült kitörnie a mélységből. Ma már a sorstársainak próbál segíteni. Elrettentő és felemelő példaként meséli el történetét.

Van, aki meg akar kapaszkodni az életben...

Visszagondolva a gyermekkoromra, tulajdonképpen egyenes út vezetett a bűnözés és a börtön felé. A szüleim csúnyán éltek, fűvel-fával csalták egymást. Négyéves koromban váltak el; apám csak az édesbátyám nevelését vállalta, mi hárman – én és a két féltestvér húgom – maradtunk anyámmal. Nagyon csórók voltunk, nem volt hol laknunk, anyám hivatali lakásokat tört fel, azokban húztuk meg magunkat, amíg ki nem dobtak minket. Ha anyám férfiakat hozott haza és pénzért lefeküdt velük – előttünk, mindent végignéztünk! –, akkor másnap volt kenyér meg tej.

Ez így ment addig, míg egy napon az anyám teljesen ki nem borult. Hajnalban kivitt minket az erdőbe. Csak később értettem meg: azért volt nála egy balta, mert ki
akart nyírni bennünket, és aztán magával is végzett volna. Nem látott más kiutat a nyomorból. Az anyai nagymamám, aki a közelünkben lakott, valamit megérzett, mert utánunk jött és megakadályozta.

Arra emlékszem, hogy anyám másnap felvitt minket a hivatalba, hogy végleg lemondjon rólunk, neveljenek fel minket egy gyerekotthonban. De a másik, apai nagyanyám nem hagyta, hogy engem elvigyenek. A két lány ment a zaciba, nekem pedig ő lett a törvényes képviselőm. Nem, mindezt nem szeretetből tette!

Mentem vele a Nógrád megyei falujába, Nagylócra, ahol egy fedél alatt éltek a nagyszüleim, az egyik nagybátyám meg a pulyái. A felnőttek mind ittak körülöttem,
és ha bepöccentek, sanyargatták egymást – ha ez már kevés volt nekik, jöttem én, engem vertek. Négyéves koromtól kezdve rabszolgaként tartottak, nem kíméltek, mindent nekem kellett csinálnom a ház körül: takarítottam, mosogattam, elláttam az állatokat, és kukoricán térdepeltem, ha nagyanyám úgy gondolta, hogy rossz vagyok.

Az iskolában természetesen ismerték a hátteremet, a zűrös családomat. Szégyenkezve jártam, tudtam, mások hogyan gondolkoznak rólunk. Kezdetben imádtam tanulni, jó jegyeket is szereztem, de cigányként kiültettek a szamárpadba. Kiközösítettek. Nem vártak tőlem semmi jót, és egy idő után már nem is akartam jó lenni. Kinek, minek?!

Otthon csicskát, betörőt, tolvajt neveltek belőlem. Hat-hét évesen a nagyanyám elküldött lopni. Eleinte „csak” zöldségeket, kukoricát a szomszéd faluba, Rimócra,
aztán házakba is betörtem. Majd loptam az iskolából, később a munkahelyeimről is. Minden bevételt, szajrét le kellett adni a nagyanyámnak, ha kevesellte, kaptam. Nem kicsit, hanem nyújtófával, seprűnyéllel, a kést vágta a fejembe, combomba…

Annyira belém nevelték a rosszat, hogy idővel már nem a nagyanyám kedvéért, hanem magamért loptam. Elhittem, hogy ilyen ember, egy tolvaj vagyok. Tízévesen a nagyanyám kivett az iskolából, hogy még többet dolgozhassak. Még több pénzt akart, pedig a házban már román albérlők is laktak. Kőkemény férfimunkát végeztem, például aszfaltoztam a felnőttekkel.

Ha valami nem tetszett neki, megütött. Megesett, hogy elszöktem apámhoz, rokonokhoz, de a nagyanyám mint a törvényes gyámom mindig értem jött rendőrökkel és visszavitt. Ahogy egyre nőtt bennem a lázadás, elkezdtem a fizetésem egy részét eldugni, félretenni rosszabb időkre. Aztán egyszer, úgy 12 éves lehettem, a fizetésnaponmegint kevesellte a pénzt, amit hazaadtam.

Fáradt voltam és éhes, kértem enni, de ő mindenki előtt megalázott, pofon vágott. Ott és akkor elpattant bennem valami, annyit mondtam: ha még egyszer ezt teszi, nagy baj lesz. Megtette. Végképp elfogyott a türelmem, fojtogatni kezdtem. Nem tudom, mi lett volna, ha nem fognak le. Akkora düh gyűlt össze bennem, alig bírtam féken tartani.

Nem tűrtem tovább, és a dugipénzemből feljöttem Pestre. Anyámat akartam megkeresni, aki egyszer, évekkel korábban értem jött és elvitt. Pontosabban egy számomra vadidegen nő (nem emlékeztem, így nem tudtam, hogy az anyám) azt mondta, vásárolni megyünk. Emlékszem az örömömre: életemben először valaki vesz majd nekem valamit! Ilyen előtte sosem történt velem, nekem mindig könyörögni kellett mindenért. Vagy egyszerűen ellopni. De nem egy boltba vitt, hanem magához, Pestre.

A nagyanyám persze napok múlva értem jött és hazavitt. Napokon át ismeretlenül kóvályogtam a fővárosban, kerestem azt az utcát, amire emlékeztem, vadidegen cigányoktól kértem segítséget, alvási lehetőséget. Végül megtaláltam őt, egy kétmilliós városban. Pár napig nála húztam meg magam.

Az anyám és az új férje keményen drogozott, láttam, ahogy jöttek a dílerek az anyaggal, ahogy belövik magukat – a lábfejükön, mert a karjukon a véna már teljesen
szétment –, aztán mentek bűnözni, kurvulni. Gyűlölöm a drogot, amióta közelről láttam, mit tesz az emberekkel! Aztán egy alkalommal lefogtak, anyám be akart drogozni engem is.

Valószínűleg új, függő vásárlót akartak csinálni belőlem a dílernek. Nem hagytam magam, úgyhogy innen is lépnem kellett. Elkezdtem bandázni a VIII. kerületben. Hatan együtt jártunk rabolni, betörni, lopni, surranni, szakítani. Pénzt csináltunk mindenből, amiből lehetett, éjjel-nappal az utcákat róttuk. Ha le is buktam, 12-13 évesen valahogy mindig elengedtek végül.

Azévek során sokkal sunyibb, rafináltabb, bevállalósabb lettem a többieknél, idővel már egyedül csináltam a balhékat, sikeresen. Aztán egyszer megjelentek vidékről a bátyáim, hogy vegyem be őket is a buliba. Lebuktunk, ráadásul ellenem akkor már országos körözési parancs volt érvényben. Lecsuktak, életemben először 17 éves koromban.

Oláh Attilát tettre készteti, amikor önsorsrontó fiatalokat lát. Fotó: Sámpár Anna

Legfiatalabbként négy év hat hónapot kaptam Tökölön, a fiatalkorúak börtönében, a többiek ennél többet. Sokszor voltam előzetesben, 72 órát rendőrségi fogdában – ahol, bizony, a sírástól az öngyilkosság gondolatáig minden lezajlik az emberben –, de a bezárástól nagyon rettegtem. Csak Tökölre ne, kértem a bírót. Ez nem kívánságműsor, mondta.

Tudja, a fiatalkorúak a legelvetemültebbek, tele bizonyítási vággyal. Nincs még mögöttük feleség, gyerek, akik esetleg kontrollt jelentenének. Kőkemény verekedések és bandázások zajlanak, mindenki valaki akar lenni bent. Tudtam, az életben maradás egyik záloga, hogy a szekrény tele legyen kávéval meg cigivel, amivel seftelni lehet.

Bármennyire vigyáztam magamra és nem kivagyiskodtam, az ember önvédelemből olykor mégiscsak átlépi a határt. Néha elgurult a gyógyszer nálam is, olyankor a legnagyobbnak is nekimentem. A smasszereknek megvannak a kifinomult büntetési módszereik. Az egyik balhém után betettek egy nagydarab pszichopata srác mellé, aki kegyetlenül sanyargatta a társait a 12 fős cellában.

Vérrel íratta ki a nevét a falra, meg azt, hogy ő a király. Ha a vécére ment, a csettintésére valamelyik csicskájának kellett lehúznia utána a szart. Éreztem, hogy itt kemény élet jön. Másnap már kóstolgatott, világosan látszott, hogy be akar törni. Gyorsan elkezdtem szövetkezni ellene a csicskáival: miért tűrnénk némán tizenegyen egyetlen állat szadizmusát?! Nagy nehezen ráálltak, hogy támadjuk meg éjjel, mikor alszik. Szétaláztuk, majdnem egy hónapot töltött a gyengélkedőn.

Megtanítottam a cellatársaimnak, hogy álljanak ki magukért. Például miért kellene csak úgy lemondaniuk az erősebbek javára a családtagjaiktól kapott csomagokról, amiket otthon nagy szegénységben, kínkeservesen állítanak össze nekik?! Emlékszem amikor valaki kapott egy kis Snickers csokit, azt mi 12-felé vágtuk.

Hogy mi lett a királlyal? Persze, hogy revansot kért. Egyetlen rúgásától hat métert repültem. A börtöntörvények szerint kvittek voltunk. Huszonegy évesen jöttem ki a sittről. Anyám hiába ígérte, hogy az újabb pasijával majd várni fognak a kapuban, senki sem állt ott. Elmentem hozzájuk, de nem maradhattam. Visszamentem a mamához Nagylócra.

Az építőiparba jártam dolgozni, összejöttem egy lánnyal, akitől lett három gyerekem, albérletbe költöztünk. Nem bűnöztem, a fizetésből lakást fizettem és eltartottam a családomat. Csakhogy a harmadik gyerekünk, Milánka betegen született. Sokat hordtuk vizsgálatra, orvosokhoz, egyre többet hiányoztam a munka -helyemről.

A főnököm döntés elé állított, de egy apa csak a gyerekét választhatja. Nem volt semmilyen bevételem, miközben Milánkát hetente négyszer Budapestre hordtuk; később már haza sem engedték, nem maradhatott orvosi felügyelet nélkül. Senki, de senki nem segített. Újra betörtem, a szomszédba, de rajtakaptak. A Balassagyarmati Fegyház és Börtönbe kerültem.

A szigorított részen tartottak fogva, mégse paráztam úgy, már tudtam, hogyan kell okosan fellépni – sokkal inkább a családot féltettem. Hát, utólag kiderült: Klárit (nevezzük így) nem kellett volna. Amikor két hónapnyi csend után eljött beszélőre a kislányommal, elmondta, hogy közben férjhez ment. Próbáltam valahogy túlélni az egészet, kártyáztam és sefteltem.

Meseköri előadás elítéltekkel a nyári egyetemen. Fotó: Protzner György

A Feldmár Intézet és a Tévelygőkért Alapítvány által működtetett Mesekör alapjaiban változtatta meg az addigi életemet. Emlékszem, 2011-ben egyik nap munka után szólt a smasszer, hogy menjek a börtönkápolnába, mert ott lesz valamilyen program, és én is fel vagyok írva a listára. Sosem vettem részt semmilyen programon, de fogdát kaptam volna, ha ellenállok.

Ötven-hatvan elítélt ült ott, hatalmas, kigyúrt, balhés srácok. Büky Dorottya, a program vezetője közölte velünk, hogy itt Mesekör lesz, nyomta nekünk a rizsát arról, mit szeretnének – mi pedig kinevettük. Aki nem akart részt venni, jelezhette. Nekem is indult a kezem a levegőbe, de egy haverom megállított: öcskös, neked ez jó lesz. Neki lett igaza.

Végül ott maradtam tizenhárom másik elítélttel együtt. Már az első Mesekör úgy kezdődött, hogy Dorka és Mari (Kóródi Mária, a program másik vezetője – a szerk.) megöleltek, megpusziltak bennünket. Azt éreztették, hogy szeretnek minket. Számomra ez ismeretlen érzés volt. Jól éreztük magunkat, egy héten egyszer két órára el tudtuk felejteni, hogy börtönben vagyunk. Nem kész színdarabot tanultunk be, hanem saját színjátékot készítettünk, a saját élményeinket raktuk bele, a traumáinkat, az álmainkat. Például valaki azt az élményét hozta be, amikor a TEK-esek hajnalban a családja előtt rontottak rá a lakásában…

Egyre többen csatlakoztak. A Mesekör egyik törzstagja, Columbo korábban komoly ellenségemnek számított – később ő lett a lányom keresztapja. A kasztok közötti különbségek eltűntek, a gyengébbek védelemre találtak az erősebbeknél.Amikor visszamentem a cellámba egy-egy foglalkozás után, egyre erősebben éreztem, hogy én más akarok lenni, nem akarom azt az utat járni, mint azok a„droidok”, akikkel össze voltam zárva.

Ha nincsenek Dorkáék, én biztosan a sitten rohadnék. Előtte csak a düh, a konfliktus, az agresszió feszített. A Mesekörön kezdtem máshogy látni a világot. Az
idő múlásával sokat változott a magaviseletem. A szigorítottból lekerültem a „Rózsadombra”, onnan szabadultam.

Amikor közeledett a szabadulás, Dorkához mentem: baj van, szabadulok! Akkor indult a börtönviseltek társadalmi visszailleszkedését támogató B-terv programjuk, ennek keretében egy erdélyi családdal közösen költöztünk egy lakásba – mindannyian új életre vágytunk. Hiányoztak a gyerekeim, úgyhogy újra megpróbáltuk Klárival. Nem sikerült.

Elüldöztek, és beláttam, hogy nem ott van a helyem. Visszajöttem Dorkáékhoz, csak beléjük tudtam kapaszkodni. Az egyetlen esélyt ők jelentették nekem. A vendéglátóiparban dolgoztam, le akartam érettségizni, így elkezdtem suliba járni. A Hősök Tere kezdeményezés segítségével támogatókat találtak nekem, akik segítettek anyagilag. Közben született még egy kislányom egy új kapcsolatból.

És ezek mellett a Tévelygőkért Alapítvány keretében rengeteget hívtak beszélgetésekre, érzékenyítő előadásokra, iskolákba is. Három mesekör vezetésére is felkértek; olyan állami gondozottakkal, balhés fiatalokkal dolgoztam együtt, akiknek a fél lába már bent van a börtönben. A tanáraik nemigen értettek szót velük, míg engem a kilencévnyi börtön megtanított arra, hogyan kell bánni ezekkel a srácokkal.

Én abból a közegből jöttem, ahonnan ők, beszéltem a nyelvüket – bár sokszor éreztem, hogyinkább a szüleiknek kellene mesekört tartani! Ezek a problémás gyerekek csak másolják azt, amit az apjuk meg a bátyjuk csinál. Egészen a sittig. Valószínűleg a múltam miatt hitelesebb voltam számukra.

Az alapítvánnyal tudtunk mutatni egy másfajta lehetőséget is számukra, mint a bűnözés, a hajléktalanság, a prostitúció és a börtön. Elszomorít és tettre késztet, amikor önsorsrontó fiatalokat látok! Kell egykapaszkodó nekik! Ahogy annak idején engem is támogattak. Például egy zűrös srác is dolgozott velem az építőiparban. Amikor fél ötkor letelt a munkaidő, mi rendszeresen ott maradtunk és beszélgettünk. Elmeséltem neki többek között, milyen az élet Tökölön, és láttam, hogy bármennyire menősködik, eleinte megszívlelte azt, amit mondtam neki…

Alakulóban vannak új kismesekörök is. Így nevezzük, amikor problémás vagy állami gondozott gyerekekkel, utcagyerekekkel foglalkozunk. Egy vállalkozás beindításán is dolgozom a barátnőmmel, Annával, akivel az egyik Feldmár-féle nyári egyetemen ismerkedtünk meg. Volt elítélteket és volt állami gondozottakat szeretnének összefogni és dolgozni velük az építőiparban, egy olyan fajta pluszt adva nekik, amit én is kaptam a Feldmár Intézettől.

Olyan biztonságot nyújtó emberek szeretnénk lenni nekik, amilyenek nekünk Feldmár András, Büky Dorottya és Huszár Annamari. Reményeink szerint ebben társul hozzánk a Tévelygőkért Alapítvány, indulatkezelő tréningeket és kommunikációs tanácsadást tartanak majd nekik. Nagyon ingatag ez a talaj! Van, aki tényleg meg akar kapaszkodni, és van, aki még tévelyeg az életben.

Bevallom, sok év múltán is, még mindig kínoznak beteges kísértések. Hogy verekedjek, lopjak. Sokszor hazudok is, néha nem kis dolgokban is. Én nem tértem meg, napi szinten nagyon sok döntést kell meghoznom, hogy „jó” vagy „rossz” leszek-e éppen. És néha rosszul döntök. Az agresszivitást nehéz féken tartani magamban, hisz ebben nőttem fel. Még én is kapaszkodom.

SZÁM SZERINT. 65-70 olyan ember van, aki szabadulása előtt részt vett a Mesekör-programban, és ebből csak négyen kerültek vissza a börtönbe. Ezzel szemben áll az 50 százalékos arány: szabadulásuk után ennyien szoktak visszakerülni a büntetés-végrehajtásba. Ennek ellenére az ingyenesen végzett Mesekör működését a börtönben évekkel ezelőtt felfüggesztették.

 

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.