Vértanúink emlékezete

Immár 172 éve, hogy 1849. október 6-án kivégezték a szabadságharc tizenhárom tábornokát Aradon és Batthyány Lajos miniszterelnököt Pesten. A forradalom megtorlása a polgári személyek között már a világosi fegyverletétel előtt megkezdődött mindenféle hivatalos bírói ítélkezés nélkül, a tábornokok kivégzésére azonban különleges katonai törvényszék alakult Aradon.

Felségárulás vádjával ítélték őket halálra, mivel eredetileg a császári hadsereget szolgálták, majd önálló seregtesttel fordultak királyuk ellen. A vád azonban több ponton sem állja meg a helyét, vagyis koncep­ciós perrel állunk szemben. A megtorlással felruházott Haynau valójában már a törvényszéki végzés előtt döntött a halálos ítéletről.

Ferenc Józsefet nem koronázták magyar királlyá, amikor trónra lépett 1848 év végén, tehát nem volt legitim királya a magyar tábornokoknak sem. Felségárulásról és fegyveres lázadásról amúgy is nehéz beszélni, mert Ferdinánd király még 1848 októberében törvénytelenül oszlatta fel a magyar országgyűlést.

A katonai törvényszék nem aggályoskodott a fentiek miatt, Haynau parancsára a legmegalázóbb kivégzési módot, az akasztást választották. Négy tábornok ítéletét enyhítették: Dessewffy Arisztid és Lázár Vilmos az osztrákoknak tette le a fegyvert, Schweidel József és Kiss Ernő pedig kisebb szereppel bírt a szabadságharcban – nekik „csupán” a golyó általi halál jutott.

A XIX. század történetében példátlan az ilyen mértékű megtorlás, a teljes hatalmi elitet akarták kivégezni a császáriak. Miklós cár is figyelmeztette a túlzott kegyetlenkedés elkerülésére az ifjú Ferenc Józsefet, ám ő példát akart statuálni, és meg is tette. A tábornokok hősként viselték a kivégzés megaláztatását is, utolsó szavaik és leveleik tesznek tanúbizonyságot halált megvető bátorságukról és hazaszeretetükről.

Tizenhárom faág

A megtorlások után csaknem két évtized telt el, az Ausztriával való feszült viszony a kiegyezést követően kezdett enyhülni. Emlékezni azonban még alig mertek az emberek, ráadásul a kivégzések helye szigorúan ellenőrzött katonai terület maradt sokáig.

Országos dalos találkozót tar­tottak 1867-ben Aradon, és a több száz összegyűlt közül néhány a vesztőhely megkoszorúzását kez­deményezte. Végül egy aradi asz­talosmester és felesége hozott egy tizenhárom ágú eperfát, ráírták a vértanúk neveit az ágakra, majd elhelyezték a fát. Ezt követően ­közösen elénekelték a Szózatot, és mindenki vitt magával egy kis ­darabot a fából emlékül. Aradon villámgyorsan híre ment az új ­emlékhelynek, és estére gyakorla­tilag „szétkapkodták” az emberek a fát.

Négy évvel később az Aradi Honvédegylet állított egy emlékoszlopot a kivégzés helyszínén. 1881-ben ennek helyét foglalta el a közadakozásból, Budapesten Jablonszky Vince műtermében készült obeliszk, amely a mai napig látható, és alapjában a vértanúk földi maradványait őrzi.

Az obeliszk egy mesterséges domb tetején áll, egyik oldalán az 1849. október 6. dátum szerepel, a többi oldalon a tizenhárom aradi vértanú neve kivégzésük sorrendjében. Az emlékmű a vár közelében van, a 13 vértanú téren. Méltatlanul sportpályákat alakítottak ki a közvetlen közelében, és a lépcsőket lelátóként használják manapság.

Furcsa megbékélés

Kilenc évvel később, 1890-ben készült el Zala György munkája, a Szabadság-szobor. A magas talapzaton álló emlékmű oldalán a kivégzés dátuma és a tizenhárom vértanú domborműve látható, főalakja a magyar szabadságot jelképező Hungária-szobor. Fején Mátyás király fekete seregének sisakja, egyik kezével babérkoszorút tart a magasba, másik kezével Szent István kardjára támaszkodik.

Az emlékművet fényes ünnepség keretében 1890. október 6-án adták át tömegek előtt a Szabadság téren. Ott voltak a vértanúk családtagjai, például Damjanich János özvegye és Komárom hős védője, a 70 éves Klapka György is.

Mint a legtöbb határon túlra került emlékmű, úgy ez sem kerülhette el a történelem viharait. Trianon után előbb bedeszkázták, majd szétbontották, és az aradi várban raktározták el.

1999-ben a vértanúk kivégzésének 150. évfordulóján állapodott meg Romániával a magyar kormány az emlékmű helyreállításáról, és ennek köszönhetően került közszemlére ismét Aradon 2004-ben. A szobrot azonban új helyen állították fel, az úgynevezett Megbékélési parkban, ahol Hungária szobrával és a vértanúkkal szemben egy 9 méter magas diadalív áll Avram Iancu és a szabadságharcban elhunyt románok tiszteletére.

Igen sajátos ez a megbékélés. Amíg a vértanúk Magyarország függetlenségi harcát vívták a Habsburgok ellen, addig a románok a magyarok ellen keltek fel, szövetkezve a császáriakkal. Avram Iancu és társai számos falu magyar lakosságát mészárolták le 1848 őszén, mintegy tízezer fegyvertelen civil életét oltották ki.

Csakhogy a szabadságharc további szakaszában a magyarok kerekedtek felül Erdélyben, ezért szenvedtek a románok is veszteségeket. Egy kategóriába sorolni az aradi hősöket és Iancu mészárosait elég nehéz, de a románoknak sikerült.

Nehéz megszokni a román emlékezetpolitikát. De a legfontosabb, hogy áll a Szabadság-szobor Aradon, és a magyarok minden év október 6-án előtte emlékeznek meg a hősökről.