Örökre börtönben marad

Donászi Aladár és Bene László párosa a kegyetlensége miatt vált hírhedtté a bulvárújságokban. Kisstílű bűnözőként kezdték pályafutásukat: cigarettát és fegyvereket csempésztek. 1992 nyarán megkísérelték a Skála Áruház bevételét szállító taxi kirablását. Eközben Donászi fejbe lőtte a pénzt szállító egyetemistát, aki a helyszínen életét vesztette. Bene a taxi sofőrjét lőtte le, aki túlélte a támadást. Ekkor ragadt rájuk a „Skálás gyilkos” név.  Pechjükre azonban nem a pénzzel teli, hanem az üres pénzeszsákokat vitték magukkal. 
Néhány hónap elteltével a páros újra összeállt, és 1992. november 8-án Sárszentmihály külterületén újabb bűncselekményre készülve a lövészetet gyakorolták. Eközben zavarták meg őket: vadászok tűntek fel, akik azt hitték, hogy végre rábukkantak a környék vadállományát tizedelő orvvadászokra. A kialakult tűzpárbajban mindkét vadász meghalt, agyonlőtték őket. Utoljára 1993 őszén Donászi Budapesten kirabolta a Soroksári úti postát, miközben Bene kint egy kocsiban várakozott. Ez a rablás nem követelt emberéletet, és el is tudtak menekülni a helyszínről a zsákmánnyal. Benéék bűnözői pályafutása 1994 májusában ért véget. A párost közös ismerősüknek az a barátnője buktatta le, akinek a meggyilkolását már tervbe vették.  
Bene Lászlóval a börtön könyvtárában beszélgettem, egymással szemben ülünk a félhomályban a hosszúkás asztal két oldalán. Nézem a börtönlakókra jellemző, napfénytől régen megfosztott, szürke arcot. Ráncokkal barázdált vonásai a régiek,  küllemén lényegében semmi sem változott az elmúlt évek alatt. Kezei között zörög a papír, ahogy beleolvas a kék színű tollal odavetett szövegbe.

Úgy tűnik, készült, jegyzettel érkezett, hogy a zárka magányában összeállított gondolatok közül biztosan ne maradjon ki semmi sem – értelmezem a helyzetet. 
– Kérem szépen, sehol se lennék szívesebben, mint ahol most vagyok. Itt, a Csillagban – kezdi mondandóját Bene, aki szerint az intézmények általában szerepre kényszerítik az embert. Rövid hatásszünet után hozzáteszi, hogy ez a szerep idővel aztán identitássá válik. – Így lett mára a nevem brand! Igen, kérem, a Csillag lényegében én vagyok. Ikon és fogoly is egyben. Ez ténykérdés – hangzik a zavaros végkövetkeztetés.
– Kiszabadulhat valaha? – kérdezem.
– Nézze, a szabadlábra helyezésem kapcsán állandóan nemet mondanak. Huszonnégy év eltelte után immár kilencedik éve, most kezdtem meg a tizediket. Gondolhatja, hogy számomra a szabadság érzése mennyire fontos. A legfontosabb! Nehezemre esik, hogy mások kénye-kedve szerint éljek. De hol van a szabadság? Itt bent vagy odakint? Kérem szépen, a rám kiszabható szabadlábra helyezés csak feltételes lehetne, 10-15 évig tartó és nagyon szigorú feltételekhez kötött.
– Mit csinálna, ha kiengedték volna?
– Szabadulásom után Sopronba mentem volna a húgomhoz és az exsógornőmhöz. A pártfogó közölte a bírósággal, hogy nem támogatható a feltételes szabadságra bocsátásom, mert felfordítanám a várost. Ha ennek ellenére egyszer mégis kilöknének innen, akkor annak a szemébe kell majd néznem, aki nem támogatta a szabadulásomat, a pártfogómnak. Úgy érzem, azon mesterkedett volna, hogy mennél hamarabb visszake­rüljek.
– Szóval önmagától fél! Kiengedik, elmegy Sopronba, meglátogatja azt, aki tiltakozott a szabadlábra helyezése ellen és bántja…
– Na, ne mondjon ilyeneket! Ne csinálja ezt velem, már nem vagyok ilyen. Az illető már a puszta jelenlétemtől félt volna. A szabadlábra helyezésem folyamatos elutasítása lényegében a félelemből fakadó gyengeség jele. A tárgyalásokon évente elmondom a személyi adataimat, ki vagyok, mi vagyok, aztán egyébként már meg sem szólalok.
– Ezek szerint nem is akar kiszabadulni. Jó itt maradni Bene úrként, a börtöntölte­lék-ranglista élén, az ön szavaival élve, a Csillag brandjeként, amíg él.
– Hát ez az! Gyakorlatias és a hatékony megoldások érdekében a valós problémákra összpontosító, pragmatikus em­ber vagyok – mondja ismét a jegyzeteibe merülve. – ­Augusztusban betöltöm a 72. életévemet. Láthatóan ki vagyok lökve a tisztességes emberek társadalmából. Rossz vagyok. Mert aki lebukott, az rossz ember. Aki meg még nem bukott le, az a jók asztalánál foglalhat helyet. Ahova én nem mehetek! Következésképpen, ha feltételesen szabadulnék, kivel tudnék kapcsolatot tartani, kik tudnának se­gíteni? Csakis a veterán bűnözők. Nagyon őszintén mondom, hogy nem akartam bántani egyik áldozatot sem… Ha otthon maradtak volna, nem esik bántódásuk – hallom a múlt kissé furán hangzó magyarázatát.
– Vagy ha maguk otthon maradnak, és nem lövöldöznek, akkor se lenne most miről beszélgetni. 
– Így is fel lehet fogni, csak azt szeretném érzékeltetni, hogy nem kívántam egyiknek se a fájdalmát, pláne nem a halálát.
– Beszélgettünk már korábban is, de még sohasem kérdeztem meg, milyen érzés, amikor az ember rájön arra, hogy megölt valakit? Mikor döbbent rá a történtek súlyára? Másnap, úgy, hogy előtte nyugodtan végigaludta az éjszakát?
– Ne gondolja, hogy így történt. Amikor leterítettem a két vadászt, egyszerre töltött el büszkeség és szomorúság. Hogyan tudtak ilyen hülyék lenni, pancser módon odajönni? Egyáltalán, mire gondoltak? Mire számítottak? A rendszerváltás után azt hitték, hogy majd olyan orvvadászokat találnak, akik fölteszik a kezüket és megadják magukat? Nem is tudom, mire számítottak… Visszagondolva az eseményekre, akkor egyedül az jutott eszembe, hogy győztem, hiszen tűzharc volt. A Legfelsőbb Bíróság is kimondta annak idején: „szabályos tűzharc volt, egymás felé kölcsönösen lövéseket adtak le”. Nekem átlőtték a vállamat.
– Ha így folytatja, lassan kezdem azt hinni, hogy jogos önvédelem volt. Magára lőttek, maga pedig önvédelemből visszalőtt.
– Hát a mai világban, valószínű, ez lenne. Én egyelőre nem így kezelem. Győztem! Így kezelem az egészet. Én nem engedhetem meg magamnak, hogy gyenge legyek.
– Mert akkor mi lesz a branddel? A csillagbeli brandjével?
– Mondom, hogy nekem a szabadság nagyon fontos. Nem másnak kénye-kedve szerint akarok élni, hogy megmondják, hova menjek, mit csináljak, hogy csináljam.
– De hát a börtönben is így él!
– Dehogy élek így!
– Dehogynem! Vagy nem szabályozzák az életét?! Nem mondják meg, hogy mit csi­náljon, mikor jöjjön ki vagy menjen be valahova?
– Nem érti, látom. Ha nem akarok, nem megyek ki, nem teszem, amit mondanak! Hát nem ez az igazi szabadság?! A szabadság itt kezdődik! Igen, megkapom az esetleges belső büntetést, mert mindennek ára van. A szabadság azt jelenti, hogy nem kell megtenned azt, amit nem akarsz! Ezért aztán szabadság számomra már csak a börtönben van. Higgye el nekem! Igen. Szeretnék itt bent élni. Remélem, még belefér egy újabb életfogytiglani idő. Tíz év már eltelt belőle. Remélem, a többit is megélem. Kétszeres életfogytiglan. Hm! Olyan még úgysem volt.
 

Vissza a halálbüntetést?

Rémtetteikkel mély nyomot hagytak a magyar társadalomban. Donászi Aladárt és Bene Lászlót elrettentő példaként felhozva kezdett aláírásgyűjtésbe a halálbüntetés visszaállításáért az egyik, általuk meggyilkolt vadász édesapja, Tóth Tamás. 165 ezer aláírást gyűjtött össze – az Országos Választási Bizottság viszont nem hitelesítette a kérdést, mivel az az alkotmányba ütközött. 
2014-ben az SMS (Seres Mária Szövetségesei) nevű párt kampányolt a halálbüntetés visszaállítása mellett a választások során – ugyancsak Bene és Donászi esetéből kiindulva.