Helytállás és mérlegelés

A könyv soproni bemutatóján idéztük fel életének jelentősebb állomásait.
Bella Árpád a Sopron melletti sváb községben, Bánfalván gyerekeskedett. Szülei és még inkább a nagyszülei meghatározó életstratégiával ruházták fel.

– Mindkét nagyapám úgy beszélt háborús élményeiről, hogy a helytállás és a bajtársiasság fontosságát emelték ki. Nem kímélték őket a történelem viharai sem, vagyonukat elvették vagy elvesztették, de nem panaszkodtak, hanem nekigyürkőztek, és újrakezdték az életüket. Mindig. Megjegyeztem, hogy „kibírjuk” és „meg tudjuk csinálni”.

A jó eszű fiatalember a soproni Berzsenyi Dániel Gimnáziumba járt. Jól focizott, szerette a természetet, érdekelte a botanika. Pályaválasztását mégis a véletlen, vagyis inkább a gyerekkori barátja befolyásolta. Kiss József – aki a rakétás bátyja nyomdokaiba lépve katonatiszt akart lenni – beszélte rá, hogy kísérje el a felvételi vizsgára.

– Figyelj, legyél határőr! Te úgyis szereted az erdőt, ott lehetsz majd, meg lovagolhatsz, vadászhatsz – mondta. Meggyőzött, úgyhogy elmentünk a három­napos felvételire. Engem felvettek, őt nem, mert valami szív­problémát találtak nála. El is végeztem a katonai főiskolát, de a határőr tanszéken nem volt kívánságműsor, úgy döntöttek határforgalom-ellenőrzést kell tanulnom, úgyhogy a terepmunka meg a lovaglás elúszott. Reménykedtem, hogy legalább nem az ország másik végébe kerülök. Szerencsém volt, a soproni forgalmi ellenőrzési ponton (FEP) kezdhettem a pályafutásomat.

Szép karrier vette kezdetét. Árpád szépen haladt előre a ranglétrán, 1979-ben már a határőrség soproni régiójának helyettes parancsnoka volt. Miután visszaérkezett Sopronba, megnősült, egy brennbergi lányt vett feleségül – később két lányuk született. Viszont már a nősülés évében egyéves nyelvtantanfolyamra kellett utaznia Bécsbe.
A nyugati határszélen változatos volt az élet. A technikai eszközöket folyamatosan korszerűsítették. 1965–1970 között az aknamezőt fokozatosan felváltotta az elektromos jelzőrendszer.  A határforgalom pedig egyre növekedett. A turizmus szempontjából fontos volt a zökkenőmentes be- és kiléptetés. 1970-ben további új feladatot jelentett, hogy a határátkelőknél a vízumkiadást is a határőrség hatáskörébe utalták.
Ma már a schengeni határokon belül utazva észre se vesszük a határokat, de akkoriban nemcsak az útlevél- és vámvizsgálat állította meg az utazót a határon, hanem sorompó is. Előfordult, hogy valaki ezek ellenére is megpróbálkozott az áttöréssel.

– Az egyik legemlékezetesebb eset 1980. május 30-án történt. Három siketnéma fiatal egy lopott kamionnal akart áttörni. A parancs szerint fegyverrel pró­báltuk megakadályozni a tiltott határátlépést. A kamion teljes sebességgel nekirohant a belső sorompónak, és áttörte azt. A tü­zelőállás a külső sorompónál volt, ám tüzelni csak akkor lehetett, amikor olyan helyre értek, ahol a lövedékek másokban nem tehettek kárt. A kamionfülkét több találat is érte, de a fiatalok így is nekihajtottak a külső erős sorompónak, amely ugyan eltört, de a kocsit visszafogta. A kamion kettétört, a jármű egyik része az osztrák, a másik pedig magyar területre került. A súlyosan sérült sofőr osztrák felségterületre zuhant, két társa enyhébb sérülésekkel úszta meg az ütközést, de magyar területen maradt.

Az efféle tűzparancs a páneurópai piknik idején már nem volt érvényben. 1988. november 30-ig lehetett csak célzott lövést is leadni a figyelmeztető lövést követően, ha az illegális határátlépő a járőr figyelmeztetésére nem áll meg. Mivel a küszöbön állt már akkor a genfi konvencióba való belépés, ezt eltörölték. A rendészeti szervek tagjai azonban – hogy kellő jogi védelemben részesüljenek – az ellenük irányuló erőszakos támadás esetén használhatnak fegyvert.

– A tervek szerint a páneurópai piknik fő attrakciója az lett volna, hogy kitárjuk a szögesdrótos kaput nyugatra, átengedjük a százfős magyar delegációt, akiket Margitbányán fogadnak, aztán az ünnepség után visszasétálnak. Csak 1-2 nappal az esemény előtt tudtam meg, hogy én leszek a helyi parancsnok. Nem voltam boldog, hiszen nem akartam azon a szombaton dolgozni, aznap volt a házassági évfordulónk. Reggel még azt hittem, legfeljebb nem ünnepi ebéd lesz, hanem ünnepi vacsora. Meg sem fordult a fejemben, hogy – történelmi határ­áttörés miatt – csak késő éjjel érek haza – emlékszik vissza a kritikus napra az alezredes. – Kiderült, hogy korábban kell bemennem a laktanyába, mert fogadnom kell a Budapestről idevezényelt kollégámat. Azért jött, hogy ellenőrizze, a soproni átkelőhelyre megérkeztek-e a központ által kibocsátott intézkedések, amelyeket az NDK-állampolgároknak a nyugati határ térségében megnövekedett megjelenése miatt adtak ki. Amikor próbáltam ennek utánajárni, senki nem mondott semmit. Pontosabban csak annyit, hogy nyugodtan menjek ki 19-én. Majd amikor megérkeztek az osztrák kollégák, Johann Göltl barátommal megbeszéltem a delegáció átléptetésének általunk tervezett rendjét. Aztán a kapura csak rátettem a lakatot, és nem zártam be. Milyen szerencse! A 15 órára tervezett érkezés előtt néhány perccel a mintegy százméteres távolságra belátható útszakaszon feltűnt egy nagy gyalogoscsapat. A terepviszonyok miatt először csak fejeket láttam, de ahogy közeledtek,  kiderült, hogy bizony nem a delegáció, hanem vélhetően egy NDK-s csoport. Éreztem, hogy csapdába kerültem. Az már csak hab volt a tortán, hogy sem a kerületi ügyeletes parancsnok, sem a törzsfőnök nem volt elérhető. Tudtam, hogy nekem kell vállalnom a felelősséget – mesél szorult helyzetéről a parancsnok. – Pár másodperc alatt döntöttem, hogy nem használhatunk fegyvert. Az erőszak erőszakot szül, az pedig pánikot, és mint tudjuk, az kezelhetetlen. Ha összeütközik a fegyvertelen és a fegyveres, óhatatlanul mindig a fegyvertelen húzza a rövidebbet. Az osztrák oldalon már ott állt a sajtó és a rokonok. Megindult a tömeg, lendületük nemcsak a kapuszárnyakat döntötte be, az osztrák parancsnok sapkája is messze repült. Legjobb tudásom szerint döntöttem, és nem bántam meg. A következmény persze nem maradt el: a törzsfőnök – amikor  egy óra múlva megjelent – azt mondta, hogy eljárást indít ellenem. Ez nem volt játék! A kötelességszegés szolgálatban bűncselekménynek számít, akár öt évet is kaphattam volna. Volt egy álmatlan éjszakám, de nem lett az ügyből eljárás. Tíz év múlva pedig Göncz Árpád a Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztjének Katonai Tagozata kitüntetést adományozta nekem.

S hogy miért született meg a Határeset című könyv? Bella Árpádot nem hagyta nyugodni,  hogy a határon 1989. augusztus 19-én történteknek legalább négyféle olvasata van. Másképpen emlékeznek rá a bal- és a jobboldali politikusok, másként a rendészettudomány és a határőrség.

– Akkor és ott én voltam a parancsnok, senki más. Nem volt parancs. Senki nem adott nekem semmiféle utasítást, de időközben annyi parancsnok született, hogy úgy gondoltam, ezt az ellentmondást azzal lehet feloldani, ha le­írom a magam változatát. Nekiálltam a levéltári kutatásoknak, rengeteg hiteles, tényekkel alátámasztott adatot gyűjtöttem össze. A kézirat elkészült, de nem találtam kiadót. A Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár (Retörki) felfigyelt a kéziratra. Így Bandi István szerkesztő köz­reműködésével elkészült végre az interjúkötet, amely a személyes be­­szélgetések mellett tartalmazza a hiteles dokumentumokat is.