Az eredmény fejben dől el

Csak tenni kell az egyik lábat a másik után, kitartani, mert mindig lesz jobb – vallja a nagykanizsai ult­ra­maratonista, aki soha nem adott fel versenyt, pedig húsz év alatt már több mint száz ultramaratont futott. Lábaiban meg­közelítőleg százezer kilométer van, amellyel a földet az egyenlítő mentén már jó párszor megkerülhette volna. Szereti a hivatását, és a fiai – Olivér (24), Botond (22), Kolos (18) –, a családja jelenti számára a legtöbbet. De talán az élete egyik területén sem tudna olyan eredményes lenni, ha nem lenne életében a futás, amelyet szeretetből, szenvedéllyel űz.

Szilvia azért választotta ezt a mozgásformát, mert tudta csinálni hajnalban, este, amikor a családja aludt vagy valaki vigyázott a gyerekekre. Végigfutotta a nyarat, de aztán kellett egy cél, amely a téli hidegben is mozgásra motiválja. Kezdetben fél­ma­ra­to­no­kon, majd maratonokon indult, 2006-tól pedig már ultratávokat futott. Jól mentek neki ezek a versenyek, szinte mindig dobogóra állt. Az első extrém versenye a 320 kilométeres Bécs–Budapest szupermaraton volt. Ott tapasztalta meg először, milyen küzdelmes és felemelő egyben az ultra­ma­ra­to­ni táv – megélni a holtpontot, azt, hogy hogyan kell onnan felállni, folytatni és érezni a semmihez sem hasonlítható ka­tar­zis­élményt a célban. Az akkori élményből sokáig töltekezett, az sodorta magával, és további futásra ösztönözte.
A 200 kilométer feletti távok közül a Görögországban, Athén és Spárta között futott 246 kilométeres Spartatlon futóverseny az egyik legemlékezetesebb a számára, ahol 2010-ben a női versenyzők közül utolsóként ért célba, majd rá egy évre megnyerte. A kettő között eltelt időben annyi történt, hogy rájött, miként érdemes edzeni egy ilyen megmérettetésre, például más intenzitással és erőbeosztással. Ekkor már edzővel dolgozott, és mentálisan is sokat készült. Hiszi, hogy egy versenyeredmény főleg fejben dől el.

Hogy az ember jól csináljon valamit az életében, ahhoz az összes részének rendben kell lennie. Sok dolgom akad a hétköznapokban: állok a rendelőben, mosok, takarítok, a családommal vagyok, edzek, készülök a következő versenyre. Tudatosan igyekszem mindig csak arra figyelni, amivel aktuálisan foglalkozom, és megtartani az egyensúlyt – avat be Lubics Szilvia. – Nem csüggedek akkor sem, ha egy verseny nem úgy ment, ahogy szerettem volna, hiszen az életemnek van sok más szelete, amely boldoggá tesz. A futás a hobbim, amit azért kezdtem el, hogy jobban érezzem magam, és lendületet adjon a mindennapokhoz. 
Hosszú évek kitartó munkájával jutott el odáig, hogy például háromszor megnyerte a Spartatlont (2014-ben pályacsúcsot állítva), és több ízben a hazai Ultrabalaton versenyt. Az aszfaltos pályák csúcsát számára a világ legkeményebb futóversenyeként emlegetett Badwater Ultramarathon (217 km) jelentette, amely 135 mérföldes futás az USA Kalifornia államában. De ezt követően is kellett egy újabb, egészen más cél, amely motiválja. 
2017-ben kezdett bele egy sivatagi sorozatba. A chilei Atacama-sivatagban teljesített első versenye közben azt érezte, mintha minden eddigi megmérettetés ide vezette volna. Később futott Namíbiában, sőt a Bigfoot 200-on, vagyis a Cascade-hegy­ségben lévő 330 kilométeres hosszúságú terepultrán, ahol 13 ezer méter szintemelkedéssel, sziklás tereppel és folyóátkelésekkel is meg kellett birkóznia. Négy futamból álló versenysorozatból kettőt teljesítve már indulhatott az Antarktisz Ultrán. 
– A sivatag és a jeges föld annyiban hasonlít, hogy a futáson túl rengeteg dolgot kell menedzselni egyszerre: alvás, evés, tájékozódás, alkalmazkodni a szélsőséges időjáráshoz. El kell fogadni, hogy ez kényelmetlen, megőrizni a tiszta gondolatokat, és csak a futásra fókuszálni – taglalja az ultrafutó, aki szerint a siker jobbára azon múlik, hogy akkor is ki kell tartani, amikor mások feladják. A térde jól bírja, de a cipőválasztáson sok múlik – árulja el. 

A terepfutamok további nehézsége, hogy az indulók magukon visznek mindent egy zsákban, amire a többnapos versenyen szükségük lehet. A fejlámpa, a hálózsák, a derékalj a felszerelés kötelező része. Egy heti élelem gyanánt általában expedíciós ételeket fogyasztanak a futók, de Szilvia igyekszik minél több természetes ételt is bevinni a szervezetébe: útközben kekszet, müzliszeletet, a frissítőpontokon pedig levest, tésztát és szendvicseket is eszik.
– Az extrém helyzetnek is megvan a maga varázsa. Pár napig része vagy a természetnek, kiszolgáltatva minden erejének, és közben megszűnik minden más – mondja mosolyogva. – Csak futok, csodálom a tájat, amin az utam keresztülvezet, miközben átjár a nyugalom. Jó újra és újra átélni ezt az élményt. 
Versenyválasztásainál nem a kilométerszám motiválja, hanem hogy minél többet lásson a világból. A sivatagok, vörös kanyonok szerelmese. Régóta dédelgetett álma volt a Moab 240 verseny. A nevében szereplő szám a teljesítendő mérföldet jelenti; az indulóknak 386 kilométert kell futnia az Egyesült Államok Utah államában. Ez óriási élményt jelentett számára.  
Az odáig vezető út munkás és megterhelő, mentálisan és fizikailag egyaránt. – Kell hozzá egy nagy adag  érzelmi töltet, amely mindennap erőt ad, és meg tudok hozni olyan áldozatokat – például rendszeresen kelni hajnalban –, amikre szükség van a sikeres felkészüléshez – mesél az ösztönzőiről. 
Az éves versenynaptárában mindig szerepelnek magyarországi versenyek is, hiszen kikapcsolódásul vagy edzés gyanánt szívesen indul hazai terepen is. 
Sportbéli élményeit, versenybeszámolóit örömmel osztja meg a blogján, és 2012 óta motivációs előadásokat is tart. Izgalmas kalandjaiból, értékes tapasztalataiból két könyvet is írt. 2017-ben jelent meg a Másfél nap az élet – ebből már csaknem tízezer példány fogyott –, 2020-ban pedig A homokdűnén túl című könyve is a boltokba került.

A sport megerősíti őt a mindennapokban, és a fiainak sem kellett sohasem magyarázni, hogy minden álom elérhető, csak kitartóan kell küzdeni érte. Idén augusztusban a Race Acros Scotlandon úgy indult, hogy nemrégiben melanomával (rosszindulatú bőrdaganattal) műtötték. A férje, Lubics György támogatásával így is teljesítette a 200 mérföld fölötti távot. A gyermekei felnéznek rá, de magának is bizonyítani akarta, hogy képes rá, hiszen eddig a futóversenyei alkalmával már száznál többször mindig fel tudott állni a legmélyebbről is.