Forradalom után megtorlás

Schrötter Tibor az elmúlt évtizedekben 126 helyszínen járt előadást tartani az 1956-os forradalomról és a saját megpróbáltatásairól. 
– Ennyit tudok igazolni – mondja. Fel is kapom a fejemet, hogy vajon miért hangsúlyozza ezt. Kiderül, hogy tizenvalahány esetben ugyan megköszönték az előadását az iskolaigazgatók, de megkérték arra, hogy ne dokumentálják az ottlétét, ugyanis a történelem hozhat nem várt meglepetéseket, és abból akár még bajuk is lehet. Előfordult az is, hogy azért nem dokumentálták az előadását, mert az iskolaigazgató harminc évvel korábban még párttitkár volt.
– Én a rendszerváltás előtt is elmondtam a megpróbáltatásaimat, ha kérdezték, 1989 után pedig az igazság elmondása vált a misszióm­má – mondja a májusban a kilencvenedik életévét betöltő férfi.

Schrötter Tibor az 1956-os forradalomig már megjárta a poklok poklát. Nagyon alapos indokai voltak arra, hogy gyűlölje a rendszert: miután az édesapja hadifogságba került,  édesanyja négy gyermekkel maradt egyedül. A nővérét tizenhat és fél évesen magatehetetlen állapotban, egy ajtólapon hozták haza a szovjet tiszti szállásról… Mindezek miatt már tizenöt évesen, 1948-ban is részt vett az ellenállási mozgalomban. Ám az egymástól elszigetelt ellenállási sejteket felszámolták, így 1950. január 9-én letartóztatták őket is. A vezetőjüket – aki tiszthelyettes volt – felakasztották. Őt úgy vallatták, hogy a hüvelykujja körömágyába bevertek egy szeget, és néhány fogát kiverték. A fájdalom leírhatatlan volt.

Először nyolc évet kapott, másodfokon – tekintettel arra, hogy 17 éves sem volt – öt évre csökkentették a büntetését, amelyet a ceglédi fiatalkorúak börtönében kezdett letölteni. Amikor betöltötte a 18. életévét, bányászrabtáborba – először a bakonyi Kisgyónba, később Oroszlányba, majd Ajka­csin­gerre – került. 1954 augusztusában szabadult. 
– A fővárosba érkezve rögtön jelentkeznem kellett a kerületi rendőrségen. A politikai tiszt nyájasan fogadott, cigarettával és kávéval kínált. Azt mondta, hogy folytathatom a tanulmányaimat, sőt a segítségükkel diplomát is szerezhetek, feltéve, ha időnként jelentést adok nekik. Amikor azt mondtam, hogy nem vállalom, azonnal megváltozott a hangnem. „Te rohadt fasiszta, takarodj a szobámból!” – ordított rám, nyálát az arcomba fröcsögve. Szigorított rend­őri felügyeletet kaptam, és kényszermunkahelyül a dorogi nyolcas aknát jelölték ki. 
Minden vasárnap délelőtt be kellett mennie a rendőrségre. Eléje tették a Szabad Nép egyheti példá­nyait, át kellett olvasnia a vezércikkeket, melyek tartalmát visszamondatták vele. Újra be akarták szervezni, de mivel ismét nemet mondott, az ország legvacakabb, vizes, sújtóléges bányájába, Tatabánya–Síkvölgybe helyezték át. Gyógyszerszenet bányásztak: 45-50 fokos melegben, térden állva pakolták a kaparószalagot, rövid nyelű lapáttal szórták a szenet a csillékbe. 
Az 1956-os forradalom híre a katonaságnál érte. 
– Huszonketten voltunk egy nagy teremben, mind budapestiek. 23-án este tudtuk meg, hogy forradalom van Budapesten. Egyikünk tudott vezetni, és szólt, hogy beül az egyik teherautóba, felmegy Pestre csatlakozni a forradalmárokhoz. A teherautóval nagy erővel nekimentünk a dróthálónak, így jutottunk ki. Mind a huszonketten! Gödöllőnél elfogyott az üzemanyag, így 25-én hajnalban érkeztünk csak a fővárosba. A Böszörményi úton, egy kiürült rendőrlaktanyában megalakult az első magyar nemzetőrszázad. Volt egy Csepel motorkerékpárom, így összekötő lettem a Böszörményi úti laktanya és a Széna tér között. Október 29-én jött egy telefon, hogy egy Agárdi utcai barokk villából lövöldöznek a pékségbe tartó járókelőkre. Egy Dodge-dzsal elindultunk, hogy leszereljük őket.
A villába behatolva azonban egy golyó eltalálta a csuklóját, felszakította az ütőerét. Egy fregolin száradó inggel bekötötték a sebesülést, és az Alkotás utcai sportkórházba vitték. „Nincsen vérplazmánk, de izmos fiatalember, biztosan túléli” – hallotta még a műtőben, aztán csak másnap tért magához. – Egy gyönyörű, zeneművészeti főiskolára járó önkéntes nővér ült mellettem. Egyre több időt töltött az ágyamnál. Egymásba szerettünk – idézi vissza az akkori eseményeket az 1956-os Magyar Szabadságharcosok Világszövetségének alelnöke budapesti irodájukban. Tibor, bár betöltötte a kilenc­venet, mind a mai napig hetente több alkalommal bejár ide.
S hogyan ért véget a forradalom a számára?
– November 6-án az orvosok figyelmeztették a betegeket, hogy jönnek a pufajkások, és a lőtt sebbel kezelt betegeket hasábfaként lökik fel a teherautókra. Aki tudott mozogni, elmenekült. Decemberig egy ismerős külföldre menekült disszidens család Beethoven utcai lakásában húztam meg magamat. A szerelmemmel megtartottuk az esküvőt. A falakra sok helyütt ki volt írva, hogy MÚK, azaz a  „márciusban újra kezdjük” felhívás rövidítése. Készültünk mi is: gyűjtöttük a lőszert és a fegyvereket. Azonban olyan mélyen megfélemlítették az embereket, hogy nem volt semmilyen újrakezdés. 1958. október 8-ig tartott a boldogságunk, akkor éjjel értünk jöttek. Újból kezdődtek a kegyetlen verések. Közölték velem, hogy fel fognak kötni. Egy hamis fotót mutattak, amelyen épp gépfegyverrel támadom a pártházat. A halálraítéltek zárkájában jutott eszembe, hogy október 29-én kórházba kerültem, így nem is lehettem a pártháznál. Miután meghallgattak, a dühtől vezérelt pufajkások iszonyatosan összevertek. A veréstől a gerincem megsérült, így térdtől lefelé lebénult a bal lábam. A tárgyaláson megtudtam, hogy a börtönbe került feleségem a kihallgatások idején elvetélt. Mivel mindent magamra vállaltam a feleségem helyett, ő szabadulhatott, de elmegyógyintézetbe vitték.
Schrötter Tibor az 1960-as amnesztiával szabadult. Míg ő börtönben ült, a felesége egyedül volt otthon, amikor is két levelet kapott. Az egyikben arról értesítették, hogy kizárták az ország összes zeneiskolájából, a másikban pedig arról, hogy már nem lehet gyermeke. Veronka erre a vonat elé vetette magát.
Emberöltőnyi idő elteltével is nehéz erről beszélni…
– Azóta nem tudom kimondani a Miatyánkban azt a részt: „megbocsátok az ellenem vétkezőknek”. Mindig mindenkiben őt kerestem. Csak tizenhat évvel később nősültem meg. A második feleségem és a lányunk is zenetanár. 
Schrötter Tibornak huszonhat munkahelye volt. Segédmunkásként, kazánfűtőként dolgozott, Pilisvörösváron a latrinákat pucolta. – De egyik munkám sem volt rosszabb, mint a börtönben eltöltött évek – foglalja össze a megpróbáltatásait. 
1990-től egy egyetemi lakatosüzem vezetője lett. Onnantól fogva húsz tablójával járta az országot, és előadásokat tartott iskolásoknak, gimnazistáknak. Küldetésével csak a Covid-járvány és előrehaladott életkora miatt hagyott fel. 
– Átérzik a mai gyerekek mindazt a szenvedést, amelyen ön átment? 
– Bizony, előfordult, hogy a lányok zokogtak, főleg, amikor a relikviáimat is elővettem a bőröndömből. Zászlódarabokat, Molotov-koktél-makettet, ágyrácson csiszolt, élezett kanálnyelet, amely késként vágta a kenyeret, a forradalmat követő megtorlás miatt világgá ment embereket szimbolizáló faszobrot, s egy kötelet, melyhez hasonlóval akasztottak. Sok helyütt mondták: tanultunk erről, de örülünk annak, hogy olyan emberrel találkoztunk, aki ott volt és végigcsinálta.
Schrötter Tibort idén augusztusban a Magyar Érdemrend tiszti­keresztjével tüntették ki hőstetteiért és felvilágosító munkájáért. Megnyugtató a tudat, hogy a hős forradalmár elismerésben részesült és kijut(ott) neki néhány boldog év is.