Gödön, Koncz Gábornál

Évtizedekkel ezelőtt Rotschild Klára (magyar divattervező, akit a szocializmus idején mint a keleti blokk Coco Chaneljét emlegettek – a szerk.) sokszobás villájában forgattunk, és az egyik hatalmas helyiségben, hófehér falak között álltak ezek a gyönyörűen faragott, ébenfa bútorok: különböző méretű és formájú szekrények, asztalok, székek. Kértem, hogy adja el nekem az íróasztalt, mire ő: „Maga túl fiatal, azért mond ilyen baromságot, azt nem lehet kiragadni egy százéves, Kínából hozott garnitúrából, amelynek minden darabjába bele van vésve Rotschild Pál monogramja!”

Aztán sok évvel ezelőtt, este későn fölhívott Klára lánya, hogy érdekelnek-e még az anyja bútorai; ha reggel nyolcig elviszem, akkor jutányos áron eladja nekem egyben az egész garnitúrát. Egy percig sem haboztam. A Bizományi akkori igazgatójától kértem segítséget a fuvarban, még aznap éjjel felpakoltuk és hoztuk őket. Ezek a robusztus, éjfekete bútorok pontosan illenek hozzám; a vágyott íróasztal székébe nem ülhet más, csak én. Valahogy úgy alakult, hogy egész életemben győzteseket meg királyokat alakítottam – innen jön ez a „hóbort” a faragott trónszékkel, amit viszek magammal, ha valahová hívnak, és abban ülök.

A díszes trónszékről anyám egyszerű hokedlije jutott eszembe. Minden héten hazajártam Mezőkeresztesre, hogy az idős anyámat meg apámat látogassam, gyakran előadás után, éjjel, máskor nem volt időm. Halvány fény pislákolt bent a házban, úgyhogy egyszer vittem az akkor már özvegy anyámnak egy tízdarabos csomagban 100 wattos izzókat: „Eleget vakoskodott már varrónőként, édesanyám, ezentúl ezeket használja.” Kicseréltük mindet. Amikor legközelebb mentem haza és kopogtam, anyám kiszólt: „Mindjárt, fiam.” Hosszú percekig vártam, de csak nem nyitotta az ajtót. A függöny hasadékánál belestem az ablakon, és azt láttam, hogy az idős asszony a hokedlin tornázva-imbolyogva sorban csavarta ki a 15-ös égőket, és tette be a 100-asokat. Amikor jól letoltam, így sopánkodott: „Édesfiam, te olyan ideges lettél ott Pesten. Miért nem maradtál itthon?! Ahogy ismerlek, már te lehetnél itt az állomásfőnök…”

Nekem óriási tartást adott a vidéki származásom és a paraszti munka. Aratáskor segítettem apámnak, a szerszámját a mai napig kincsként őrzöm – ha ránézek, lélekben újra ott vagyok a mezőkeresztesi búzaföldeken.

*
Nem lázadtam a kétkezi munka ellen, de a lelkem mélyén úgy éreztem, nekem valami más van megírva. Életemben először akkor jártam Pesten, amikor felvételizni jöttem a színművészetire. Valahogy el sem tudtam képzelni, hogy ne vegyenek fel! Talán a vidéki parasztgyerekekre jellemző mentalitás miatt, hogy nekünk folyton bizonyítani kellett, többnek kellett lennünk másoknál. Dacosan jöttem, de nyitott szívvel és tele ambícióval.

Egyszer régen a két lányom közül a nagyobbikkal elmentünk lovagolni Veresegyháza felé, van ott rejtve egy gyönyörű ibolyamező. A dombról lenézve három parasztembert láttunk, akik kézzel kaszálták a lucernát. Lementünk hozzájuk, üdvözöltük őket, mire az egyik paraszt fölnézett: „Nem olyan könnyű munka ez, művész úr!” Erre leugrottam a lóról, a kezébe adtam a lovam kantárszárát, elvettem tőle a kaszáját, a kővel laza kézzel megfentem, aztán elkezdtem gyönyörűen kaszálni, jöttek utánam sorban a többiek. Nagyot nézett az öreg! „Na, bátyám, most maga jön, üljön föl a lovamra.” „De hát én nem tudok lovagolni!” „Látja, többek között ezért sem vagyunk egyenlőek.” Az eset híre előbb eljutott a csomádi kocsmába, mint én a szomszédos Tüzépre, az ivóból kijöttek üdvözölni. Attól kezdve lett csak igazán respektem a környéken. Merthogy a magyar parasztnak nem számított, akármilyen díjakkal is bírsz, de ha rendesen tudsz kaszálni, akkor Ember vagy!

*
Hatéves koromban tanított meg lovagolni az apám és a nagyapám. Anyám meg nagyanyám a konyhában reszkettek értem, az ablakra szorították az arcukat, hogy lássanak, de szólni nem mertek. Patriarchális családban nőttem fel, ott nem lehetett szava az asszonynak. Apám fölött is ott állt a matyó nagyapám, a hierarchia így működött. Kemény világból érkeztem.

Később négy lovat tartottam Gödön, minden filmet a saját lovaimmal forgattam, és mindig kaszkadőr nélkül. Ennek azért hátránya is akadt: mindenem volt már eltörve. Semmi baj, amibe nem halunk bele, attól erősebbek leszünk.
Régen reggelente fölnyergeltem valamelyik lovamat, és körbementem az utcákon. Borzasztóan jólesett nekem, hogy amikor a kerítésen túllógó faágakról szedtem pár szem meggyet, cseresznyét, szilvát, a gazdák sosem hajtottak el, hanem mosolyogva üdvözöltek – befogadtak, elfogadtak engem.

*

Meghatódtam, amikor nyáron a 85. születésnapomon az Újszínházból úgy negyvenen jöttek ki köszönteni. Két korona másolatát kaptam ajándékba, az eredetiket én viseltem a színpadon: az egyikkel IV. Bélát játszottam, a másikkal Géza fejedelmet alakítottam Szabó Magda Az a szép, fényes nap című történelmi drámájában – Magda kézzel írt köszönőlevelét kincsként őrzöm.

Az ikont Agárdy Gábor barátom festette, akinek A dunai hajós című film forgatásán megmentettem az életét. Ő játszotta a detektívet, aki követett engem; a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig fantasztikusan szép utat tettünk meg. A Vaskapunál forgatott a stáb, amikor Gabi beleesett a Dunába, és levitte egy örvény. A hajón az egész stáb bénultan nézte a jelenetet, én meg sminkben-jelmezben – vérbeli dunai hajósként – utánaugrottam a zavaros folyóba. A fuldokló, ugyebár, ösztönösen kapaszkodik, le akarja húzni az embert, úgyhogy kénytelen voltam tarkón vágni, így tudtam a hajánál fogva kihúzni. Amikor magához tért, azt mondta: ezért kapsz tőlem egy gyönyörű ikont. Én hamar elfelejtettem, de ő állta a szavát.

*

A régi tárgyak által fel tudjuk idézni az emlékeinket. Viselem a gerincműtétem következményeit, nagyapám mogyorófa nyelű fokosával járok, még a színpadon is. És őrzöm édesapám két kézi borotváját is. Hajdanán Londonba indulásom előtt megkérdeztem tőle, mit hozzak neki. Azt válaszolta: esőt. Pontosan tudta, amiből ott sok van, abból Keresztesen kevés. Végül egy borotvát kapott. Később a moszkvai utamról is hoztam neki egy másikat, mindkettőt nagy becsben tartotta. Egyszer félve kérdeztem meg tőle, mert az öreg nagy reakciós volt, hogy melyik borotva jobb. A válasza: „Fiam, nem szívesen mondom, de az orosz.”

A színművészeti főiskoláig szinte ki se mozdultam Keresztesről, aztán harmadéves hallgatóként már Acapulcóban találtam magam, életem első fesztiválján, ahová a Legenda a vonaton című film kapcsán jutottam ki. És utána Nyugat-Európától Moszkván át In­diáig sokfelé jártam. Szívesen kikacsingattam és forgattam külföldi filmekben is, sőt nemegyszer nem csak dolgozni hívtak külföldre, de én elképzelhetetlennek tartottam, hogy Magyarországon kívül másutt éljek. Nem tudtam itt hagyni a szüleimet, a magyar gyökereimet, a hagyományainkat. Ez az én saját döntésem.

A Vígszínház színésze voltam, és épp Karel Reisz cseh származású brit rendező akart leszerződtetni Londonban a következő filmjébe, amikor telefonon hívtak: másnap 10 órakor vár Aczél elvtárs. És a kommunista kultúrpolitikus másnap elvette a szolgálati útlevelemet ezzel az indokkal: „Maga még nem fizette vissza nekünk, amibe maga nekünk került. Úgyhogy mi hivatalosan megtáviratozzuk, hogy nem ér rá erre a filmre.” Nem akartam én semennyi pénzért se disszidálni, de amikor lefelé jöttem a minisztérium lépcsőjén, ömlött a könny a szememből. Ritkán sírok, de ha akkor ott valaki odaszól: „gyere, ülj be az autóba, kiviszlek”, dühömben és csalódásomban talán elmentem volna.

*

Amikor lediplomáztam és a fővároshoz közeli vidéket kerestem a letelepedéshez, nagyon fontos szempont volt a Duna és a természet, ezért választottam Gödöt. Itt aztán mezítláb vízisízhettem – a kis ágban addig nem hagytam abba, amíg négy-öt év alatt meg nem tanultam; akkoriban négyen tudtunk az országban. Hamarabb volt motorcsónakom, mint autóm. Kijárt hozzám a fél Madách meg a Vígszínház! Kivittem a nagy rézüstöm, amiben még a nagyanyám kavarta a szilvalekvárt Keresztesen, abban főztem nekik.

*

Amikor beindult a pályám, kinyílt a világ előttem, lett minden: pénzem, nőm és hírnevem. Ez utóbbival nagyon kellett vigyáznom! Rossz színészpéldák is álltak előttem – Soós Imréé vagy Szirtes Ádámé – arról, mire képes az alkohol, a kábítószer. Én első perctől tudatosan menekültem mindkettőtől, nem akartam, hogy az én sorsom is hasonlóan tragikusan végződjön. Egész életemben meg tudtam őrizni az elhatározásomat. Innen ered a késgyűjteményem: mivel szeszt egyáltalán nem iszom, a kollégáim és a barátaim mindig egy különleges kést vagy tőrt hoztak premierajándéknak.

*

Nagyon régóta vadászom, ez a szenvedélyem. Ülök és gondolkodom. Amikor reccsen a gally, a gondolataimat félreteszem, jön a vad, és vagy meglövöm, vagy nem; aztán folytatom tovább a tűnődést.

Egyszer a Mátrában köszöntöttem az új évet, egy magaslesen, egyedül, a táskámban egy flaska borral. Életemben először történt meg velem, hogy a válásom után nem volt otthonom, úgy éreztem magam, mint egy hajléktalan. Mégis, tisztán emlékszem arra a boldogságra a természetben, ami a mai napig kiszabadít ebből a borzasztó „betonvilágból”.

Megváltoztak az értékrendek, és én ezt nehezen tudom elfogadni. Nemrég, amikor augusztus 20-án megkaptam a Göd Város Díszpolgára címet, megköszönve azt ígértem a helyieknek: olyan becsületes élet áll mögöttem, hogy sosem kell majd szégyenkezniük miattam.

Igazából nekem nem most kellene élnem, hanem egy becsületesebb korban. Mondjuk, Mátyás király idejében, amikor hasznát lehetett venni a talpraesettségnek, a bátorságnak, a lovagló- meg a vívótudásnak.

Én ezt az emberi tartást, sok minden mással együtt, a szüleimtől kaptam, akik ott nyugszanak a mező­ke­resztesi temetőben. Először szegény édesapám ment el, róla másoltam a Fábián Bálint találkozása Istennel című, Fábri Zoltán rendezte játékfilm figuráját. Apám ruhájában játszottam, amit anyám ezerszer kimosott és megfoltozott. És apám kalapja gurult le a lépcsőn az utolsó jelenetben, amikor felakasztottam magam.

*

Ezt a házat én terveztem, ahogy az előzőt is a Duna-parton. Ugyanis építész akartam lenni, de „sajnos” fölvettek a színművészetire. A hatalmas nappali fölött az üvegkupola gerendázatát három erdélyi ács csinálta, ebben szög nincs, csapolással készült. A fentről ereszkedő tölgyfa oszlopról egy 500 éves török lámpa lóg (ajándék volt a Rotschild-garnitúra mellé) a hatalmas asztal fölé. A teraszról egy kis tóra látok, amit halak és vadkacsák laknak be.

Itt élek a gondoskodó feleségemmel. Amikor a nyugati utakról a többiek mind például videómagnókat meg kazettákat hoztak, én apránként barkácsgépekkel szereltem fel a műhelyemet. Most már Katám használja, egyedi madáretetőket készít.

Mi kell még?! Mindent megkaptam az emberektől és a természettől, gyönyörű életem volt.