Köztünk élő Dessewffy

Zsoltot mindig is érdekelte a történelem, de apai nagybátyja, Dessewffy Sándor „vitte bele” komolyabban a családi örökség őrzésébe. Ő hívta életre 2002-ben az Aradi Vértanúk Öröksége Egyesületet, amely sok éven át a leszármazottakat fogta össze a tizenhármak emlékének ápolása ünnepségeken, rendezvényeken való részvétel céljából. Éppen a 800 éves Dessewffy-jubileumra készültek, amikor elhunyt – akkor Zsoltnak át kellett vennie a stafétabotot a szervezésben.

– A család 2010-ben már nyolc évszázados múltra tekinthetett vissza: a legrégibb, dokumentumokkal is igazolható ősünk 1210-ben született, és 1241-ben a muhi csatában esett el – meséli a fotósként is dolgozó Zsolt. – Sokáig, Csernek várára utalva, Cserneki családként tartották számon az őseimet. Később a család több ágra szakadt, és az egyik ág, Cserneki Dezső leszármazottai fölvették a Dessewffy nevet, és az 1470-es évektől mint Dessewffy családnévvel élünk.

Igen kiterjedt famíliáról van szó, melynek egyik ágát a XVIII. században grófi rangra emelték. Náluk mindig akad ünnepelni való; például jövőre lesz 500 éve, hogy 1524-ben II. Lajostól Pozsega Vármegye örökös főispáni címét kapta meg a család összes férfitagja – ennek apropóján terveznek egy családi találkozót.

– Kiterjedt, összetartó család a miénk, laza kötelékkel. Évekig nem találkozunk, de amikor igen, ugyanott tudjuk folytatni a beszélgetést, ahol abbahagytuk. A jelenleg 110-120 fős Dessewffy család négy­ötöde Magyarországon él, a töb­­biek szétszórva a nagyvilágban.

Tavaly is volt egy évforduló, merthogy akkor 220 éve, 1802. július 2-án született Dessewffy Arisztid, a (Trianonig) felvidéki család talán legismertebb tagja. A remek huszártiszt hírében álló honvédtábornokot a 13 aradi vértanú egyikeként őrzi az emlékezet.

– Tudni kell róla, hogy húsz évig szolgált a császári hadseregben, majd kapitányi rangban nyugalomba vonult. De a szabadságharc hírére önként szolgálatba lépett, őrnagyi rangban részt vett Sáros Vármegye nemzetőrségének kiképzésében. A kassai és a tarcali ütközetek után ezredessé, a váci csatában tanúsított hősiességéért a lovashadosztály parancsnokává, később a IX. hadtest parancsnokává nevezték ki. Hosszan lehetne sorolni az érdemeit. Egy kortársa így ajánlotta felettese figyelmébe: „bátor, vállalkozó, nyugodt katona, s mint ilyen, a haza és ön becsülésére érdemes” – meséli Zsolt, akinek az apai szépanyjának a második unokatestvére volt Dessewffy Arisztid. – A tábornoknak lehetősége lett volna Törökországba menekülni, de a világosi fegyverletétel után Karánsebes mellett ő is letette a fegyvert.

Kötél általi halálra ítélték, de barátja, Lichtenstein herceg közbenjárására az ítéletet golyóra enyhítették. A legyőzők döntése alapján a vértanúknak nem járt a méltó végtisztesség, többük csontjai csak évtizedek múltán kerültek elő.

Az agyonlőttek holttestét jóval nehezebb volt elvinni, hiszen a kivégzés az egyik várkapu mellett, a falak tövében történt meg, a várfalakon pedig állandóan őrjáratok cirkáltak. Dessewffy Arisztid holttestét csak 1850 tavaszán tudta megszerezni a vértanú öccse, Kálmán, valamint két unokatestvére az őrség megvesztegetésével. Mivel koporsót nem vihettek a vár sáncai­ba, a halottat kettévágva, két kis ládában szállították el Sáros vármegyébe az özvegyéhez. A tábornokot a család margonyai sírboltjában helyezték örök nyugalomra.

– A sírboltot a XX. század folyamán többször feltörték, és szinte mindent elvittek, a csontokat szétszórták. A sírboltot csak 1988-ban hozták rendbe, Magyarország támogatásával megtörtént a sírbolt teljes felújítása is. Falán egy dombormű ábrázolja a tábornokot, alatta magyar és szlovák nyelvű felirat, tőle idézték ezeket a sorokat: „A haláltól nem félek. Sok ezer halál lebegett körültem a csatában.” A sírbolt március 15-én és október 6-án a felvidéki magyarok egyik zarándokhelye.

Szomorúan emlegetjük azt az esetet is, amikor 2015-ben vandál kezek feldúlták a tiszavasvári római katolikus temetőben található Dessewffy-kriptát, összetörték a koporsókat, szétszórták a csontokat, aztán a maradékot felgyújtották. (Tiszavasváriban vannak eltemetve a grófi ág jelesei, köztük Dessewffy József, Emil, Aurél – a szerk.) Szerencsére a Nemzeti Örökség Intézet védetté, a nemzeti sírkert részévé minősítette a családi nyugvóhelyet; a kriptát azóta felújították, a halottakat pedig a csontok azonosítása után újratemették.

– Az ország egyik legnagyobb múltú családjának életéről érdemtelenül keveset tud a közvélemény. A haza oltárán is sokat áldoztunk: a törökök ellen vívott csaták idején volt olyan ütközet, amikor egyszerre három Dessewffy is életét vesztette, és a vértanú honvédtábornokon kívül 16-18 rokonról tudunk, aki szintén részt vett az 1848–49-es szabadságharcban mint harcoló katonatiszt, orvos vagy hadbíró. Sok információt köszönhetünk Hermann Róbert történésznek, aki számos, a korszakkal foglalkozó könyv szerzője. Tudom, hogy a név kötelez, de nem jelent előjogokat. Büszkén viselem azért is, mert a családunk nagy tudású, művelt férfiak sorát adta a hazának, például József pozsegai örökös főispán a Magyar Tudományos Akadémia alapító tagja, író, költő, műfordító, nyelvújító is volt egyben - megjegyzem, Emil nevű fia pedig a második elnöke. Az Akadémia budapesti épületének egyik sarkán látható domborművön az alapítók között ott ül az asztalnál ő is, szemben Széchenyivel. A legnagyobb magyarral ugyan éles szócsatákat vívott, de Széchenyi mindig elismerően szólt a szabolcsi vitapartneréről, mert mind­­ketten egyet akartak: a nemzetet szolgálni.