Magamnak tartozom ezzel

Azért választottam ezt a hivatást, mert nem akartam sohasem egyedül maradni. Aki ugyanis nyitott mások felé, az sosem lehet egyedül. Annak a magány feloldásában rengeteg tennivalója akad, csak észre kell vennie a társai gondját-baját. Talán hatéves korom óta tudom, hogy papként tehetek a legtöbbet az emberekért. Ez a korai felismerés befogadó, keresztény családomból és szülőfalum, Győrzámoly hitbéli közösségéből ered. Másfél éves koromban édesapám meghalt egy balesetben; ezután fiatalon megözvegyült édesanyám visszament a családi fészekbe, ő lett a kenyérkereső, a nagyszüleim neveltek. Családunkban mindig sok ember megfordult, és a velük való találkozás során megtanultam: sokaknak még kevesebbje van, mint nekünk. Azt láttam otthon, hogy édesanyám és a nagyszüleim mindenkinek segítettek: a sze­­gényeknek, a cigányoknak, a fogyatékkal élőknek egyaránt. Ezenkívül olyan összetartó faluközösségben nevelkedtem, ahol az emberek magatartását a keresztény értékrend határozta meg, hajlíthatatlan, a papi szolgálatot küldetésnek tekintő plébánossal az egyházközség élén – mindez sok rossztól megvédte a közösséget.

Ezekre az erős lelki alapokra építkeztem, de aztán fiatal papként Dorogbányán szembesültem az addig számomra is elképzelhetetlen mélyszegénységgel. Ráadásul a háromezer általános iskolás diák közül mindössze egyetlen gyerek járt hittanra; az első vasárnapon az öt szentmisén összesen 57 személyt számoltunk meg a plébánosommal. Erre senki sem készített föl, úgyhogy igyekeztem föltalálni magam. Elhatároztam, hogy én mindig papi ruhában fogok járni, és mindenkinek köszönök, akivel szembetalálkozom. Ez az egyszerű döntés új helyzetet teremtett: pár hónap múlva már nem tudtam megelőzni a köszöntéssel az embereket. Idővel megállítottak, beszélgettek velem, aztán beinvitáltak az otthonukba is.

Megtapasztaltam, hogy a mérhetetlen szegénységben mindenki mindenkivel összetartozott, ott nem volt elmagányosodott ember. Két évet szolgáltam Dorogon, és amikor eljöttem, 800-900 ember járt szentmisére és pár száz gyerek hittanórára. Ott hoztam meg életem legfontosabb döntését: egész életemben a szegényekért akarok élni.

Munkálkodásaim során újra és újra megerősítést kaptam arról, hogy a közösség mekkora hatalmas hordozóerővel bírhat – nem véletlen, hogy a kommunista érában kiemelt feladat volt a közösségek szétverése. Keresztény örökségünk elsősorban abban rejlik, hogy meg tudjuk-e jeleníteni a közösségi gondolkodást, mert az életünk értelme az odaadás és az elfogadás. Amikor hittanórákat tartottam, mindig megkérdeztem a gyerekektől, mi a bűn. A lehető legizgalmasabb válaszokat adták. Egy nyolcéves kisfiú például azt mondta: 

 Nincs ennél pontosabb megfogalmazás.

Azt is megtapasztaltam számtalanszor, hogy míg az intézmény szolgál, addig a közösség szeret – ez nagy különbség. Az ér­telmi fogyatékos gyermekek és szüleik szorongá­sára és magányára 1971-ben a franciaországi Lourdes-ban életre hívták a Hit és Fény mozgalmat. Amikor 1977 és 1997 között, húsz éven át a Zugligeti Szent Család Plébánián szolgáltam plébánosként, ott is megalakítottuk ezt a katolikus közösséget. Az áldott emlékű gyógypedagógus, Molnár Ili néni – hívő közösségünk tagja – nem szűnő noszogatása kellett ahhoz, hogy „kötélnek álljak” és tartsak hittant értelmi fogyatékosoknak és szüleiknek. Felkészületlenségemre hivatkozva szerettem volna kitérni. Ő győzött meg, hogy nem módszerekre van szükség. Úgy tanítsam őket, mondta, mint a többi gyereket, és szeressem őket, ez elegendő lesz. Alig telt el fél év, és ezektől a gyerekektől kaptam a legmeggyőzőbb választ hitoktatói munkámra. Nyitott tenyérrel fordultam feléjük, és arra a kérdésemre, mi van a tenyeremben, ez volt a válasz: tele van szeretettel!

Zugligeten felépítettem azt az egyházközséget, ami a lelkemben élt. Ennek a legfőbb üzenete az volt, hogy a kereszténységet nem lehet a templom falai közé beszorítani. Isten háza a hívők gyűjtőhelye és kegyelmi forrás, ám a hit karitatív cselekedetek nélkül halott. Többek között hétvégente körülbelül ötszáz egyetemista ült vonatra, és hatalmas hátizsákjaikban gyógyszereket vittek ki Erdélybe a rászorultaknak – szerencsére az esetek többségében a magyar határőrök szemet hunytak fölötte, a románokat meg különösebben nem érdekelte a dolog.

Majdnem ötvenéves voltam, amikor 1989-ben először szabadon azt tehettem, ami miatt pap lettem. Ekkor hívtuk életre a Magyar Máltai Szeretetszolgálatot: a szovjet blokk országai közül csak nálunk működött ez a bátor, elhivatott keresztény közösség, amely gyakorlatilag létrehozta az első szociá­lis hálót Magyarországon.

Alighogy megalakultunk, jöttek a keletnémet menekültek, majd kitört a délvidéki háború. Nem tettünk különbséget, minden rászorulónak segítettünk: az egyik máltais kamion az adományokkal ment a horvátokhoz, a másik pedig a szerbekhez.

Emlékszem, egyszer jött egy telefonos kérés Amerikából: hét ferences szerzetest tartanak fogva Vukováron a templom pincéjében, segítsünk kihozni őket. Visszakérdeztem: „És a többi ember pusztulhat?! Vagy mindenkiért megyünk, vagy senkiért.” Ugyanis tudtam, hogy mintegy 4500 idős ember rekedt a szerbek által ostromlott és már rommá lőtt városban, ők nem tudtak vagy nem voltak hajlandóak elmenni. A frontvonal onnan hét kilométerre húzódott, meg is állították a máltais járművünket a szerb katonák. Nem engedtek be a városba, mondván, arra csak a generálisuk adhat engedélyt. Kértem, hogy vigyenek hozzá. Egész éjjel úttalan utakon autóztunk, végül egy föld alatti bunkerban fogadott Raseta tábornok. Kérdeztem tőle, tudja-e, hogy ki vagyok. Valami pap, válaszolta. „Igen, egy katolikus pap vagyok, akinek a szövetségesét még soha senki nem győzte le.” Mégis, ki az, érdeklődött. „Úgy hívják, hogy Jézus Krisztus.” Erre megjelent egy könnycsepp a szeme sarkában. Abba a bunkerba belépve én nem hittem, hogy onnan élve távozom, de ekkor tudtam, hogy Jézus Krisztus ismét győzött. A hét ferencesen kívül a 4500 civilt is kimenekíthettük buszokkal.

Tudja, az én erőm egyben a gyengeségem is: nem térek ki a bajok, feladatok elől. Ember vagyok, magamnak tartozom ezzel. Aki állandóan csak önmagára gondol és félti magát, az soha nem fog csinálni semmit.