A papír illata

Egészen Gutenberg ko­­ráig, alig hatszáz évet döcögtünk csak visszafelé. Ugyan némelyek szerint a nyomdászat feltalálóját leginkább csak az érdekelte: hogyan lehetne az addig kézzel írott kódexeket nyomtatva, iparilag hamisítani – merthogy akkoriban egyetlen kódexért akár egy egész falut lehetett kapni –, mindenesetre, miközben megteremtette a jó 580 éven át működő Gutenberg Galaxist, vagyis a könyvnyomtatás korát, megalkotta fő művét, egy kódex tökéletes másolatát, a róla elnevezett Gutenberg-Bibliát. 
Ezzel persze nem ér véget a nyomdászkodás: amikor egy könyv kinyomódik, a lapokat össze is kell fűzni, kötni. Ráadásul a könyvkötés jóval régebbi a nyomdászatnál, vagy 4-5 ezer éves foglalatosság. Nos, mi azért indultunk Siófokra, hogy találkozzunk ez ősi mesterség egyik hazai művelőjével, a 80 éves Várnagy Miklóssal. 
Az már csak hab a tortán, hogy Várnagy úr házi könyvkötőnknek számít: hosszú évek óta formálja méretes kötetté a Szabad Föld egybekötött számait. A kiadványok színe egységesen zöld, s rajtuk arannyal a név, és az aktuális évjárat. A mester tizenhét éve ütötte fel főhadiszállását Siófokon: itt lakik, a mű­­helye pedig a vasútállomás szomszédságában található. Hogy miért pont Siófok – ez egy előzményes történet. 
– Eredendően pesterzsébetiek vagyunk, ott éltünk a nejemmel, a két ­fiam­mal, lányommal. De majd húsz évvel ezelőtt, 2006-ban egy doktor párás le­­vegőt, helyváltoztatást javasolt nekünk. Addig Gárdonyba jártunk nyaranta, ezért kezdtünk új otthont keresni valahol, vízparton, így jutottunk el Sió­­fok-Sza­badifürdőre, ahol is cseréltünk egy házat, s azóta balatoni polgárok vagyunk. 
– És a műhelye hogy került ide, a vasútállomásra? 
– Hosszú ideig a házunkban dolgoztam, de a lányom a férjével hozzánk költözött, a házat nagyobbítani kellett, s az átalakításnak áldozatul esett a műhelyem is. Szerencsére befogadott egy kitűnő fiatalember: Mezei Szabolcs, aki ugyan a szakma legmodernebb vívmányával, digitális nyomdával rendelkezik, de úgy látom, szívügye a hagyomány tisztelete. Úgyhogy amikor na­­­pon­­ta beugrik hozzám, sok száz évet repül vissza az időben. 
– Most már csak azt mesélje, hogyan lesz az ember könyvkötő? A kis Várnagy Miklós egyszer csak bejelentette: ha nagy leszek, én bizony könyvkötő leszek? 
– Nem egészen. A kis Várnagy Miklós, ahogy az ’50-es években minden normális kisfiú, autószerelő akart lenni. Az utcánkban egyetlen autó volt, egy kesztyűkészítő mesteré, megbolondultam érte. Nyolcadikban ezt is írtam az ellenőrzőmbe: autószerelő-iskolába megyek. Igen ám, csakhogy apám telefonműszerész volt, s az akkori rendnek megfelelően, tiszta, fehér köpenyben dolgozott. Ami nem mondható el egy autószerelő kisinas viseletéről… Anyukám barátnőjének a férje oktató volt egy nyomdaipari szakiskolában, elhívott, s amit ott láttam, egy életre eldöntötte, könyvkötő leszek. 
– Mit lehetett ott látni, ami ilyen hatással volt egy 14 éves gyerekre? 
– Nehéz ezt röviden elmondani; engem, úgy látszik, nem a mozdony füstje, hanem a papír illata csapott meg… A világ egyik legszebb, s talán legsokrétűbb munkája ez. Érteni kell a papírhoz – van néhány ezerféle –, a ragasztókhoz – legalább háromfélével dolgozom –, a különféle fóliákhoz, a cérnához, a spárgához, a fűzéshez, a vászonhoz, a bőrhöz, ha fatábla készül, a fához, ha veretes a kötet, akkor a rézhez, az aranyozáshoz… Ajánlani tudom mindenkinek, hogy nézze meg a Tótfalusi Nyomdász Iskola honlapján látható 12 perces kisfilmet, amelyen egy középkori kódex készítésének valamennyi mozzanata látható – de csak óvatosan, mert a végén majd még mindenki könyvkötő akar lenni… 
– Ezek szerint a szakma él, köszöni, jól van? 
– Pontosan. Jómagam 1958-ban iratkoztam be az akkori Nyomdaipari Tanintézetbe mint könyvkötőtanuló. Három évvel később megnyertem az országos szakmai versenyt. Nem tudta elvenni a kedvem az akkori igazgató sem, aki hallott valamit harangozni a számítógépekről, s azzal biztatott minket, hogy, na, maguknak már nem lesz munkájuk… Mint segéd, a Kossuth Nyomdában helyezkedtem el, 15 év után a Vízügyi Kiadó munkatársa lettem. (A Vízügynek volt Gárdonyban az említett üdülője.) Amikor aztán lehetőség nyílt rá, önálló kisiparos lettem – volt idő, amikor három alkalmazottal is alig bírtuk a munkát –, 62 évesen nyugdíjba mentem, s azóta, igaz, már csak napi 4 órában, vállalkozóként folytatom, amit 64 éve elkezdtem. 
– Kik a megrendelői? 
– Szerencsére sokan ismernek, s évek óta visszajárnak. Például egy özvegyen maradt férfi, aki magányát enyhítendő, a Füles keresztrejtvényeit fejti. Minden számot megvesz, minden rejtvényt megfejt belőle, majd év végén jön, hogy kössem be a ceruzával kidekorált Füleseket. Szóval újságokat hoznak, szakdolgozatokat, padláson talált öreg bibliát, önkormányzatok a jegyzőkönyveiket, könyvtárak rendelnek átkötést, van, aki a saját könyvtárát igyekszik évek óta egyre jobb állapotba hozni – nem unatkozom. 
Ugyan mi, ha nem is kisfilmet, de jó sok képet készítettünk a munkafolyamatokról. Szereplők: egy hatalmas vágógép, egy 150 éves aranyozóprés, ragasztott, cérnafűzött gerincek, többféle sajtó – ilyesmit foglaltak le a márciusi ifjak is ’48-ban –, és különféle ólom- és rézbetűk. 
– Három helyről szedtem össze ezeket a címbetűket – mielőtt kidobták volna… Ha kérdezik, milyen betűk ezek, általában azt mondom: Bodoni félkövér… Ugyan van ilyen, de hogy ezek valóban azok, nem tudom. Szerencsére, vagy inkább sajnos, nem csak én vagyok így ezzel… 
– Én meg azért vagyok szerencsés, mert még együtt dolgozhattam egy mára kihalt szakma utolsó mohikánjaival, akik még tudták, mi a klisé és mi a klocni, és nem néztek ijedten szótár után, ha azt hallották: egy kvirt beütéssel szedjed. Boldog vagyok, hogy egy pillanatra még megadatott látnom mindezt, még érezhettem a Gutenberg-édenkert „egy késői sugárát”. Most új idők járnak, sehol nem olvad ólom, sehol nem olvasnak kefelevonatot, s igaza van: ki a fene tudja már, mi az a 24 pontos Bodoni félkövér kurzív… 
Várnagy uram időre és pontosan szállít – tanúsíthatjuk. Ha csak egy-két kötetet visz, akkor vonatra száll, ha komolyabb tételről van szó, autóba ül. Hozzánk éppen a napokban készült, vonattal, a 2023-as, két darabba kötött termetes évfolyamunkkal. Most e terhet levettük válláról, mi hoztuk haza új köteteinket. 
Búcsúzunk a könyvkötőtől, akinek már négy tanulója volt, s most is van egy, az ötödik. Jól látom? A sarokból mintha Gutenberg integetne utánunk…