Ha jön a rövidzárlat

Esténként a színpadon a „látható hősök” a színészek, de a szürke délelőttök és kivilágított esték „háttérhősei­ről” a nézők többsége nem tud semmit. Pedig többen vannak ott hátul, mint elöl, a reflektorfényben. Díszítők, kellékesek, fodrászok, öltöztetők, világosítók, asszisztensek, ügyelők, súgók… Fontos, kihagyhatatlan részei ők minden színházi estének, annak a megismételhetetlen csodának, amit színháznak hívunk.

Úgy tartják, ha beszippantott, megbabonázott, magához ölelt a színház, akkor nem enged el többé. Bizony, így járt Lovass Ágnes is. Minden azzal kezdődött, hogy édesapja segítségével 1986-ban kellékesként bekerült a Thália Színházba. Azóta kipróbálta magát művészeti titkárként, asszisztensként, ügyelőként is, de elsősorban súgóként vált szakmája mesterévé és megszállottjává. Dolgozott a Katonában, az Új és a Bárka Színházban, aztán két évtizeddel ezelőtt Jordán Tamás a Nemzetibe szerződtette.

Az eddigi mérlege: „Harminchét bemutatóm volt kellékesként, súgtam 77 darabot, amelyek közt 33 olyan szerepelt, ahol ügyelő és/vagy asszisztens is voltam, majd újabb 76 előadásnak én voltam az ügyelője, továbbá 6 filmben, 10 tévéjátékban és 3 sorozatban vettem részt. Valamint a Színház- és Filmművészeti Egyetemen indított első három évfolyam rendezőasszisztens-hallgatóinak én tanítottam a színpadi súgást.”

Gyakorlatilag ez utóbbinak köszönhetően született meg az Európa Könyvkiadó gondozásában megjelent, rendkívül jól tagolt Súgókönyv: a kötetnek volt már egy 25 oldalas kivonata, amelyet óravázlatként használt, tankönyvként adott oda a diákoknak. Aztán a Covid-járvány idején jutott ideje a vázlatot hosszabban is kifejteni.

Lovass Ágnes könyvében végigvezeti az olvasót a premierig tartó összes próbafajtán. A teátrumok látható és háttérhős munkatársai általában két hónap alatt, napi négy–nyolc órában készülnek fel arra, hogy eljátsszanak egy új darabot a nézőnek.

„Ha például Mohácsi János rendezővel hoz össze a jó sorsod, előre aludj gyorsan és sokat, mert két hónapig erre nemigen lesz lehetőséged, annyi dolgod lesz. Az is igaz, hogy olyan élményben lesz részed, amit sosem fogsz elfelejteni. Máskor Székely Gábor rendezte az Új Színházban Csehov Ivanovját, és délelőtt tíztől délután kettőig négy, azaz 4(!) mondattal foglalkoztunk. Soha-soha nem gondoltam volna, hogy egy mondattal ennyi gondolatot lehet megfogalmazni. És lehet!”

A próba hetei alatt a súgóra rendkívül nehéz szerep hárul: együtt tanulja a darabot a színésszel. Nincs két egyforma szövegtanulási szisztémája a színészeknek. Ahány ember, annyi változat. 

„A színészeknek az átlagembernél sokkal jobb memóriájuk van, de bármelyikük, a legokosabb, a legfelkészültebb vagy legjobban improvizáló színész is kerülhet bajba. Akármi megzavarhatja, kizökkentheti – felborítja a poharat, zajt hall, téveszt a partner –, de ilyenkor tudják, hogy rám mindig számíthatnak. Rám leginkább a próbákon van szükség, előadáson már csak biztonságérzetet nyújtok azzal, hogy ismerem a darabot, ismerem a színészt, tudom, miben bizonytalan.”

Azt gondolnánk, hogy a súgólyukból érkezik a segítség – de kiderül, hogy ennek nincs már helye a színházban, valahogy kimarad a tervezésnél. Lovass Ágnes egyetlenegyszer ült súgólyukban, Székesfehérváron (ott még maradt egy), de akkor sem dolgozott. Nagyon kényelmetlen, úgy ül benne a súgó, mint egy űrhajó pilótája, viszont látja az egész színpadot, meg van világítva, a hangja a színészek felé megy, a nézőtér irányába pedig elfogja a kagyló.

„A díszlettervezők soha nem gondolnak ránk, harcolni kell a helyért. Ültem én már hintában a nézők között; a Csirkefej című darabban bal elöl villanyórában; galérián a színészek feje fölött; két méter magas emelvényen a zenekarban, zenekari tagként; vagy a saját kis sámlimat hoztam-vittem, ahány felvonás csak volt. Egy Brecht-darabban pedig a színpadon jelmezben, súgópéldány nélkül – ott jöttem rá igazán, hogy milyen nagy dolog a színészet. Mi, földi halandók nem tudjuk azt, amit a színészek, úgyhogy minden tisztelet kijár nekik.”

Honnan tudja a súgó, hogy mikor kell segíteni? „Legelőször is tudni kell megkülönböztetni a művészi csendet a közönséges leblokkolástól.” Mivel a súgó együtt tanulta a színészekkel a darabot, tudja, hogy mikor van baj. Ennek lehetnek előjelei, például a színész felcserél szavakat, húzza az időt, improvizál, feláll, ahol ülnie kellene, szaporább a lélegzete, kétségbeesetten néz a partnerére vagy kipillant a súgóra. A súgó pedig megvárhatja a „szakszervezeti tíz másodpercet”, amíg a partner kisegíti a színészt, vagy kihagy egy mondatot és a következőre ugrik, esetleg a leírt jelző helyett másikat talál ki. Erre szabad várni, de sokat nem. Nincs szabály, dönteni kell.

„Básti Juli valamelyik összpróba kezdése előtt megkért, hogy akármi történik, aznap délelőtt egyáltalán ne súgjak neki. Ha miatta leáll a próba, akkor álljon le. Ez az utolsó alkalom, amikor még tét nélkül derülhet ki, hogy ő nem mondott valamit, ő nem válaszolt egy végszóra, ő nem jegyzett meg valamit. »Úgy el fogom szégyellni magam, hogy soha az életben ezen a ponton többé nem hibázom« – mondta. És úgy is lett. Básti Julinak bevált, nem is hibázott többé. Sosem hibázik. Szerintem bátor, remek taktika.”

 Mert nincs olyan, hogy minden szombaton ebédre várod a családodat, vagy beiratkozol nyelviskolába, és nem tudsz kimenni Bécsbe a karácsonyi vásárra. Nyaralni csak főszezonban fogsz, a lehető legdrágábban. Ezenkívül szedj vitamint, ne fázz meg és föl, vigyázz magadra.

„Nem is olyan régen történt: két órakor, a próbán térdszalagszakadás, többé lábra nem állás, mentő, sürgősségi, bokától combig gipsz, betegszállító lefizetése annak érdekében, hogy a rengeteg, öklét rázó, várakozó beteg előtt toljon be a gipszelőbe. Hatra már bent voltam a Bánk bánon, én voltam az ügyelő. Kétszáz néző, ugyebár, nem vár. Lencsés István ügyelő kollégámat megkértem, hogy jöjjön be a szabadnapján nekem segíteni, legyen ő a lábam, azonban az előadást csak én tudom. Nem is lehetett más opció. Ha meghaltam volna, akkor is beértem volna kezdésre.”