Égből pottyant aranyalma

Van Remeteszőlősön, a patak mellett egy barlang, abban élt egy remete. De úgy is lehetne mondani, hogy élt egy remete, és köré nőtt egy barlang, mellé folyt egy patak, majd sokkal-sokkal később odaépült Remeteszőlős is az erdő szélére. A remete idejében ritkán vetődtek arra emberek, Isten szolgája a patakra inni járó teremtményekkel beszélgetett. Hideg időben a sok lábas, szárnyas meg csúszómászó jószág bement hozzá a barlangba melegedni. Ha eljött a tavasz, minden állat megfeledkezett a remetéről, és hónapokig csak szaporodott esze nélkül. Olyankor a remete a kövekkel beszélgetett. Egyszer aztán a tavasz nagyon sokáig tartott, az állatok sokáig szaporodtak, mígnem egy kifáradt baknyúlnak eszébe jutott: meg kéne már nézni a remetéjüket, hogy megy a sora – kezd mesélni Kristóf. 

Ihletet adhat bármi 
Ezen a ponton megszakítom a történetet, de ígérem, írásom végén a csattanós befejezést is közreadom. Úgy voltam vele, ha már egy meseíró-mesemondó portréját rajzolom meg, talán nem érdektelen ennek egyik rövid fabulájával keretet adni. A 42 esztendős Juhász Kristóf batyujában számos elbeszélés található, és messze még a vége, merthogy azt állítja: minden településen lehet egy vagy több mese, monda. Ahol pedig nincs, ott maga találja ki azokat. Ez utóbbit tartja izgalmasabbnak. Elég egyetlen név, egy kődarab, egy jellegzetes motívum, és máris beindul a fantáziája. Így volt ez például a Vas vármegyei Rum–Zsennye–Rábatöttös arany háromszögben álló Árpád-kori templom védőszentje, Szent Cicelle nevének hallatán, rögvest meseírásra ösztönözte a holdban táncoló szűz alakja. Máshol a fennmaradt legendák adják a kiindulópontot. Hajdanában-danában Horpács település közepébe pottyant az égből egy aranyalma, így jelezvén, hogy itt van a világ közepe. A legenda aranyalmája a község címerében is látható, ám ennyiben ki is merült az alapanyag. A meseíró azonban továbbgondolta és izgalmas olvasmányt kanyarított angyalokkal, táltosparipákkal, sárkányokkal, akik addig vitáztak, hogy hová pottyanjon az égig érő almafa gyümölcse, míg az aranyalma maga nem döntött a horpácsi landolás mellett. 
Kristóf eddig 30 mesét írt. Mivel Magyarországon 3155 település van, jócskán akad még dolga. Semmilyen szisztémát nem követ, időkorlátok sem szorítják. Az országjárásai, fellépései során hallott történeteket dolgozza fel. Ahol megfordul, ott elbeszélget a helyiekkel múltbéli históriákról, emlékekről, de maga a településnév is lehet ihletforrás számára. Örömmel tölti el, ha valahol már-már presztízskérdést csinálnak abból, hogy nekik is legyen saját meséjük, amire akár falumarketinget is lehet építeni. Említ is ilyet. Ravazd külterületén Szent Villebald angliai királyi származású bencés szerzetes, – későbbi eichstatti püspök – tiszteletére épült templom, aminek ma már csak a romjai láthatók. Villebald soha nem járt nálunk, csak a kultusza terjedt el. Ennyi neki elég volt ahhoz, hogy mesébe szője a karizmatikus szent életét, aki egyszer kibékíti három falu veszekedő népét, másszor megzabolázza a borissza rókákat, és így tovább. Kristóf előadta ezeket a központban lévő templom előtti téren, lelkesen tapsolt a közönség, úgyhogy a hagyományteremtés jegyében várható a folytatás. Titkos vágya az is, hogy az általa képviselt mesélői szabadsággal és bátorsággal felvértezve egyre több szülő és pe­­dagógus mondjon fejből történeteket a gye­­rekeknek. 

Több vasat tart a tűzben 
Juhász Kristóf, aki magát stílusosan Mesemondó Juhásznak aposztrofálja, egy éve kezdte misszióját. Több helyen fellépett már, Pest, Nógrád, Vas, Győr-Moson-Sopron vármegyékben, bárhová szívesen megy, ha hívják. Sokféle műfajban kipróbálta a tehetségét, jelenleg is több vasat tart egyszerre a tűzben, de a meseírást és -mondást soha nem szeretné abbahagyni. Mindig is a lenyűgöző, hihetetlen fordulatokkal teli sztorik érdekelték. Ennek ékes bizonyítéka legutóbbi két könyve, az általa kitalált „szakrális fantasy” vagy „beavatási fikció” műfajú ­Boldog halottak napját! és a Történelmi ­esemény utáni tabletta, melyek lapjain elvált erdőlakók, önérzetes vérfarkasok, csüggedt óriáspókok, feketemágiával megidézett pálinkadémonok, szerelmes szajhák, magányos lovagok, halott és halhatatlan írók szöve­vényes történetei elevenednek meg. Noha mindig fogékony volt az abszurdra, a groteszkre, azért a lelke mélyén vágyott már arra, hogy kilépjen ebből a bűvkörből. Egyetértek vele: az egymásba csúszó idősíkok és a sötét mélység után valóban felüdülés írni balatoni angyalokról, bolyongó hercegekről, kecskelábú faunokról, gyertyás agancsú szarvasokról vagy csillagszemű juhászokról. Azt is leszögezzük: a mese olyasféle műfaji alap, ami sokféle irányba viheti a tollforgatót. És szabad, időtlen, őszinte; jó benne megmártózni. 

Gitárral járja az országot 
Juhász Kristófnak saját életmeséje is van. Rajzait először a Dörmögő Dömötör hozta le, íróként pedig a Kincskereső ifjúsági lapban publikált először. Napjainkban az Irodalmi Jelen folyóirat kritikai rovatát szerkeszti. Szentendrén nőtt fel, kultúrafogyasztó értelmiségi családban. Édesapja színházi díszletfestő volt, rajta keresztül került inspiráló helyzetekbe. Ha belekezdett valamibe, hamar rádöbbent, mikor kell továbblépni: nem tűrte a monotonitást, és a kompromisszumokat sem szerette. Dolgozott bábszínházban, bábokat, háttereket tervezett, mindet a saját szakállára. Aztán magával ragadta a passiójáték, tanulmányozta annak kultúrtörténetét, és civilekkel előadásokat is létrehozott, ő alakította Jézust. Elmélyülten foglalkozott bolond- és bohócmaszkokkal is. Kisgyerekeknek szervezett betlehemezést, egyetemistáknak pedig work­shopot tartott a témában. Kristóf életében volt egy boldog és kétségbeesett kamaszos lubickolás, amikor punkzenekarban játszott, és szövegeket is írt felkérésre. Mostanában mesemondóként egy szál gitárral járja az országot. Ki ne hagyjam: remekül tud fát vágni és kecskét fejni. Ezeket akkor tanulta, amikor egy hegyi turistaházban leste a vendégek óhajait. Vágyik vissza a természetbe. Erdő, patak, kicsi ház, állatok. Ebből a nyugalomból szeretne útnak indulni a fellépéseire. 

Végezetül álljon itt a remeteszőlősi remete meséjének második fele: 
„El is mentek a barlanghoz, ám a remetét nem találták sehol. Kiáltoztak, keresték-kutatták, még a pókok potroha alá is benéztek, de a jámbor öreg eltűnt, mint a tavalyi hó. Az állatok aztán szomorúan elcsöndesedtek, és könnyeiket potyogtatták. A csöndben pedig meghallották a remete suttogó imáját a barlang tetejéről. Fölnéztek, és egy emberforma követ láttak, ami eddig nem volt ott a barlang tetején. Abból jött a suttogó ima. Az állatok akkor hálát adtak az Úrnak, mert megértették, a remete olyan sokat beszélgetett a barlang köveivel, hogy maga is kővé vált. Teste így nem lett az enyészeté, lelke pedig ott derenghet a szívének kedves erdei barlangban, ahol annyi boldog időt töltött. Halk, suttogó imája pedig ma is megvigasztalhat bárkit, aki a barlangba betér. Ha nem ordítozunk, mint a fába szorult féreg, mi is hallhatjuk.”