Mindig van tovább

A nagybajomi kislánynak egyenes volt az útja a színház világába, elsőre felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. 
„Már az általános iskolában verset mondtam, néptáncra, kórusba jártam, de nem készültem a színi pályára, orosz–magyar tanárnak szántak a szüleim. Tulajdonképpen véletlenül jelentkeztem. Egyik osztálytársamtól megtudtam, hogy tíz verssel lehet felvételizni a Színművészetire. Jelentkeztem, és akkor ijedtem csak meg, amikor már a harmadik fordulón is túljutottam: hogy mondom meg otthon, ha felvesznek, hiszen nem is tudták, hogy két helyre adtam be a jelentkezési lapomat… Az édesapám élete végéig nem tudta megbocsátani a választásomat, nem dicsért meg soha. Érdekes volt viszont számomra, hogy visszatérve a gyerekkori helyszínre, megkérdeztem a tanáraimat, gondolták-e, hogy színész lesz belőlem, és azonnal rávágták, hogy igen. Előbb tudták, mint én…” 

A főiskola elvégzése után is gördülékenyen mentek a dolgok. Friss diplomásként, 1983-ban a József Attila Színház tagja lett. 
„A tanáraim azt javasolták, szerződjek vidéki társulathoz, mert ott sok jó szerepet lehet játszani, de én nem akartam vidékre menni, hiszen onnan jöttem. Szerencsére a József Attilában is jó szerepek találtak meg, ahogy aztán később a soproni színházban is. "

A színház mellé pedig megérkezett az országos ismertséget hozó szerep. is. A Szomszédok teleregény gazdagréti lakóit egy ország zárta a szívébe. Vágási Jutkát szerették a nézők, levelet írtak neki, tanácsot kértek tőle. 

Másfél évtizedig jó párost alkottak Sebők Péterrel mind a munkában, mind a magánéletben. Ilona volt a művészeti vezető, párja pedig a marketingügyeket intézte. 
„Rengeteget tanultam ezekből az évekből, tökéletesen átlátom a színház működését. Meg kellett tanulnom beleállni a vezetői szerepbe is, annak ellenére, hogy alapvetően konfliktuskerülő vagyok. Nagyon szerettem ezt csinálni, és szépen gyarapodott a társulat, rengeteget dolgoztunk, sok jó előadásunk volt. Szentendre 2015-ben Pro Urbe díjjal ismerte el a munkásságomat.” 

Sajnos nem mondhatjuk, hogy itt a vége, fuss el véle, vagy hogy boldogan éltek, amíg meg nem haltak… Ugyanis a művésznő túl van élete két legkeservesebb esztendején. Egyszerre fuccsolt be a párkapcsolata, és ment csődbe a színházi vállalkozása. Meg kellett válnia a társulattól és el kellett adni a színház ingóságait: a szívéhez nőtt kellékeket és jelmezeket. 
„Péterrel tizenöt évig voltunk együtt, nagyon szép dolgokat építettünk fel. A színház is összekapcsolt minket, ettől bonyolultabb volt minden: a közös munka, az emiatti viták, az, hogy mindketten maximalisták vagyunk. Végül békében váltunk el, nem haragszunk egymásra. Azóta egyedül vagyok. Meg kellett tanulni az elengedést is. Hatvanéves koromig sosem voltam egyedül, mindig volt mellettem valaki. 
Ez az időszak sok mindent helyre is tett: kiderült, hogy kik az igazi barátaim, és olyan emberektől is kaptam megerősítést, akiktől nem is számítottam rá. 
Ami a színházamat illeti, ahogy sok más színházat, minket is padlóra vitt a Covid időszaka. Ráadásul megszűnt a tao, megváltozott a támogatási rendszer, pályázni kell – nem tudok egy színházat működtetni egyedül. Ugyan padlót fogtam, de nem adtam fel. A legnehezebb napokon az erős hitem segített át, türelemmel és sok imával kihúztam magam a kátyúból. Mindig van tovább… "

Ilona főnix módjára feltámadt. Ledobta a súlyfeleslegét, kiváló formában folytatja a munkát, és nem zárkózik el egy új kapcsolattól sem. 
„Úgy érzem, kifelé megyek a rossz szakaszból, elmúlt a szorongásom attól, hogy azt érzem, egyedül vagyok. Sokkal bizakodóbb lettem. A nemrégiben átvett Jászai-díj is kötelez. Színésznő vagyok, ebből a szakmából kell megéljek, így nincs más választásom, mint kreatívnak lenni és keresni az új lehetőségeket. Folytatom a munkát kicsiben. Ezen gondolatmenet mentén született meg a fejünkben kétszemélyes darabok színre állítása. Vincze Lillával és Ábrahám Edittel is van külön műsorunk, melyeken már most látni, hogy sikeresek lesznek, szeretik a nézők. A legfontosabb egyébként, hogy a közönség szeressen minket. Hiszen ezért csináljuk ezt az egészet. Dolgozom a Szegedi Pinceszínházzal is. A Jászi Mari-díj átvétele után pedig tovább erősödött bennem a gondolat, hogy íratok magamnak egy darabot. Amióta saját színházam volt, nem egészen úgy látom a dolgokat, mint egy átlagos szereplő. Rendezői, vezetői szemmel is nézem a darabokat.” 

Egy férfi viszont garantáltan örök a művésznő életében harminchárom éve: a fia, Csernák Bence. Annak ellenére, hogy Bence kilenc évig külföldön élt, számíthatnak egymásra. 
„Kiskorában sokszor vittem magammal a színházba, mert nem volt segítségem, az édesanyám egy hónappal a fiam születése után meghalt. Nem volt ez könnyű helyzet se neki, se nekem, de úgy tűnik, nem okozott nagy törést az életében. Tehetséges, okos, talpraesett, megtalálta a helyét az életben, divatfotós lett. Nagyon büszke vagyok rá! Bár nem volt könnyű, de el kellett engednem, hogy aztán visszajöhessen… Hat évig élt és dolgozott Londonban, majd három évig Barcelonában. Olyan cégeknek készít fotókat ma is, mint a Levi’s, a Mango és a Calvin Klein. De hiányoztak neki a gyökerei, így amikor kitört a világjárvány, hazajött Magyarországra, és jelenleg is itthon van. A munkájában sem jelent ez akadályt, hiszen innen is tudja szervezni a dolgokat. Látom rajta, hogy kiegyensúlyozott, jól érzi magát. Én is boldog vagyok, hiszen egy anyának nincs annál nagyobb öröme, mint amikor a gyereke vele lehet, átölelheti, megpuszilhatja. Nagyon jó a viszonyunk, sokat szoktunk beszélgetni.