Vágtázó lólábak és beszédes fogas

- Több mint negyven éve érdekel a fotók világa. A kamera másik oldala sosem izgatott igazán, sőt, az idő elő­re­ha­ladtával még a hobbifényképezéssel is felhagytam, amikor egyre mélyebben beleláttam, miféle adottság, tehetség, egyedi látásmód szükségeltetik ahhoz, hogy valaki kiemelkedjen a többiek közül. Az én képeimből ezek hiányoztak.

A bölcsészdiploma után a Műegyetemen művelődésszervező lettem, kiállítások szervezésével akartam megfogni a hallgatókat. Egyszer a rádióban hallottam valakit – később kiderült, Féner Tamás fotóművészt – arról beszélni, hogy a világban léteznek fotógalériák, ahol csakis fotográfiákat állítanak ki; ez rendkívül felcsigázott. Aztán a sajtóban dolgozó férjem révén megismerkedtem Szalay Zolival, és amikor a szakmabeli fotóriporterek számára kiírt pályázatokról, díjakról beszélgettünk, adta magát az ötlet: ki kellene állítani legalább a díjazottak képeit. Így született meg a magyar sajtófotó-kiállítás 42 évvel ezelőtt. Nekem pedig a hobbim idővel a hivatásom lett.

Elképesztő, hogy ez idő alatt honnan hová jutottunk! A fotografálást nálunk sokáig nem vették komolyan, a nagy elődöket – André Kertésztől Robert Capán, Brassain és Munkácsi Mártonon át Moholy-Nagy Lászlóig – itthon nemigen ismerték. Kétségkívül a sajtófotó-kiállítás is formálta a közízlést, a médiában a fénykép egyre inkább rangot szerzett a betűk mellett. De csak a rendszerváltás után kapott igazi lendületet a folyamat: emlékszem, ahogy az egész szakma összefogott, én magam is egyhavi fizetésemet felajánlottam annak érdekében, hogy Kecskeméten működni tudjon a Magyar Fotográfiai Múzeum. Aztán a fővárosban megnyílt a Magyar Fotográfusok Háza (Mai Manó Ház), ösztöndíjakat hoztak létre, mindez vonzotta a fiatalokat. Mára a világ első állandó Capa-kiállítása vonzza Budapestre a turistákat, jövőre pedig megnyitja kapuit a Nemzeti Fotóművészeti Múzeum a Városliget mellett.

Csupa világklasszis magyar fotográfus nevét említettem a múltból, de igazából már 20-25 évvel ezelőtt érzékeltük, hogy egy új generáció jön felfelé. Emlékszem, amikor a természetfotó-pályázat zsűrijében rácsodálkoztunk arra, hogy ifjúsági kategóriában mindent ugyanaz a srác nyert meg. Kíváncsian kerestük a díjátadón, erre fölállt egy házaspár, mint kiderült, a gimnazista Máté Bence szülei, ugyanis a fiukat nem engedték el az órákról. Elájultunk a zsűritársaimmal: ha ilyenek a gimnazisták, akkor itt valami nagy dolog készül, és hát így is lett. Daróczi Csaba arra csodálatos példa, hogy nem kell egzotikus vidékekre utazni – ez a tanárember a Kiskunságban járkál egy bizonyos sugarú körben, és évtizedek óta zseniális képei születnek.

Hogy mennyire rengette meg a fotózás világát a digitális technológia megjelenése? Közel sem annyira, mint amikor a XIX. század végén, a nyersanyagok és a kamerák fejlődésének köszönhetően, végre valódi pillanatfelvételt lehetett készíteni. Nem kellett azt mondania a fotográfusnak, hogy tessék nyugton maradni, ott repül a kismadár, hanem el lehetett kapni a mulandó pillanatot. Ahogy azt Eadweard Muybridge tette világhírű fotósorozatával, amivel bebizonyította, hogy igenis van olyan pillanat, amikor a vágtázó ló egyik lába sem éri a földet.

A munkám során rengeteg jó fotót látok, de az igazi rácsodálkozás ritka. Kiállításokat szervezek, írok. Bújom a régi történeteket, a XX. század második felének dokumentarista és sajtófotói a kutatási területem, itt igyekszem menteni az értékeket. Legelőször Hemző Károly kért fel, hogy foglalkozzam az életművével – az első fényképkockától az utolsóig mindet ismerem, ez majdnem egymillió képet jelent. Halála után özvegye, Lajos Mari alapítványt hozott létre, a Hemző-díjjal 35 év alatti dokumentarista fotográfusokat jutalmazunk: többek között egy önálló kiállítással a Capa Központban – ez a „szívem csücske” feladat az életemben.

Tíz éve vezetem a MÚOSZ fotósiskoláját. Mindig azt mondom a diákoknak, hogy két nehéz helyzet adódhat egy dokumentarista fotográfus számára. Az egyik, ha ingerszegény a téma. Erich Salomon egy zseniális képet készített az első világháború utáni béketárgyalásokról, miközben nem engedték be a szobára. A bejárat melletti fogast fényképezte le, amelyre a különféle nemzetiségű politikusok könnyen azonosítható kalapjai voltak felakasztva. Az a fogas mindent elmondott arról, hogy odabent mely nemzetek képviselői döntenek éppen a vesztesek sor­sáról.

A másik nehézség abból fakadhat, ha túl izgalmas a téma. Mint amikor egy gazdag svédasztalról nem tud választani az ember. Ilyenkor bizony dönteni kell, és ehhez kell megint csak az a bizonyos egyedi látásmód.

Tolsztoj azt írta, hogy a boldog családok unalmasak. A fotókra ez igaz is meg nem is. Szerintem nem kell mindig túl nagyot gondolni, és, mondjuk, leereszkedni a lélek sötét bugyraiba, a társadalom legmélyebb zugaiba a megkapó felvételekért. A fotósok egyébként nyomorpornónak hívják azt a sajnos terjedő tendenciát, amikor valaki folyton na­­gyon sötét szociális témákkal jön. Én öröm­­mel látok pozitív kicsengésű anyagokat, pláne a diákjainktól! Szajki Bálint tavaly a nagyszüleiről készült képsorozatával nyerte el a legjobb emberközpontú fotográfiáért járó André Kertész-nagydíjat. Bődey János a Kazári Népdalkör tagjait kísérte el a nyugdíjas Ki mit tud?-ra, közben brillírozott. A tavalyi Hemző-díjas Melegh Noémi Napsugár érdeklődésének fókuszában a roma fiatalok állnak – a képei annyira színesek és életszagúak, hogy szinte érzem és tapintom a lényeget.

Kedves néhai kollégám, Habik Csaba mondogatta gyakran, hogy háborúban könnyű megrendítőn jó képeket készíteni. Igaz. A téma minden pillanatban ott van az orrunk előtt – azt észrevenni és jól elkapni, na, ott kezdődik a kreatív fotográfia.