Erő lakozik a hagyományban

Ahhoz, hogy otthon érezzük magunkat a világban, tudnunk kell, honnan jöttünk és hová szeretnénk eljutni. Gyökereink megőrzéséhez azonban szükség van olyan emberekre, akik szívükön viselik lakóhelyük és a magyar haza hagyományainak éltetését. Dulai Sándorné, Éva éppen ilyen: nyugdíjasként is aktívan alkotó pedagógus, népművelő és tanító, a szadai közösségi élet egyik lelke. 

– Titkon tudtam a felterjesztésről. ­Augusztus első napjaiban óvatos reménnyel gondoltam a szakmai elismerésre. Alkotótársaimmal hímzőszakkört tartottunk a Tájházban, amikor megszólalt a telefonom. Tájékoztattak, hogy megkapom a Népművészet Mestere díjat. Sírtam és nevettem a boldogságtól, hiszen nincs ennél nagyobb szakmai dicséret – mesél Éva meghatódva a felemelő pillanatról. Augusztus 16-án, a Pesti Vigadóban vette át ünnepélyes keretek között az életmű-elismerést, amely megkoronázza hosszú évek lelkiismeretes munkáját. 

Izgalmas kezdet 

Gödöllőn született, és édesanyjától leste el a hímzés és a varrás tudományát. A keze egykettőre ráállt a kézimunkára. A gimnáziumban megtanult kötni, ő készítette a lányok akkoriban igencsak kedvelt viseletét, a horgolt vállkendőket is. 1969-ben tett érettségi vizsgát, melyet követően nem éppen könnyű időszak következett az életében. Szülei elváltak. A fiatal lány, hogy segítse édesanyját a boldogulásban, tizennyolc évesen a továbbtanulás helyett munkát vállalt.

Rövidesen ezután ismerkedett meg Sándorral, akivel 1977-ben egybekötötték az életüket. Éva első fiukat, Zoltánt szíve alatt hordva, háziasszonyi és egyéb kötelezettségei mellett végezte el Esztergomban a tanítóképzőt. Oktatni Zsámbokon kezdett. Ekkor találkozott Iglói Évával, a Gödöllői Táncegyüttes alapítójával, aki bátorította őt, hogy csinálja meg a Népművelési Intézet néptáncoktatói képzését. Az egyik órán megismerkedett Cziberéné Szító Máriával, Szada kulturális és közéletének meghatározó személyiségével, aki hívta őt tanítónak a községbe. 

Értéket kell menteni 

1982-ben került a helyi Székely Bertalan Általános Iskolába, ahol egészen nyugdíjba vonulásáig dolgozott. Nyitott szívvel érkezett a Pest megyei településre, s a helybéliek hasonló szeretettel fogadták az érdeklődő tanárnőt. Jó kapcsolatot alakított ki a gyerekek családjával, rajtuk keresztül is egyre többet megtudott lakóhelye jellegzetességeiről, múltjáról. Az intézmény pedagógiai programjában kiemelt helyen szerepelt a néphagyomány oktatása, amit ő fogott össze. Munkájában az a belülről jövő szemlélet vezérelte, hogy az értékeket éltetni kell és továbbadni a fiataloknak. 

– Szada – a főváros közelsége ellenére – a XX. század közepéig sokat megőrzött hajdani paraszti világából. Az 1970-es évek közepétől helyi pedagógusok gyűjtésekkel igyekeztek tenni azért, hogy a település múltjának emlékei ne vesszenek feledésbe. Éva lelkesen bekapcsolódott a hagyományokat feltáró, éltető törekvésbe. Belépett a szadai népi együttesbe, 2017-ben újjáélesztette az asszonykórust, részt vett a tájház létrehozásában. 2003-ban társaival megalapították a Népi Mesterségek Pest Megyei Egyesületét, melynek a titkára lett, 2015-től a szervezet elnöki tisztét tölti be. 

Fiával, Zoltánnal, aki már hétévesen zenekarban hegedült, eljárt fellépésekre, hangversenyekre. Mindinkább kinyílt előtte a népművészet sokszínű világa. Rendszeresen részt vett Petrás Anna népi iparművész kézimunkaszakkörén, akitől sokat tanult a különféle tájegységek díszítőkultúrájáról, motívumkészletéről. Mind közül a lakóhelyén jellemző fehérhímzésbe szeretett bele legjobban, amelyet csak így jellemez: egyszerű, praktikus és szolid. Gyűjtőmunkája és előadások, kiállítások, táborok alkalmával igyekezett elmélyíteni tudását a sokak számára nem ismert Galga menti hímzésekben. Azt is érezte, hogy ezek az utolsó pillanatok az értékmentésre. 

„Ezt neked tovább kell adnod, tanár vagy!" – csengtek fülébe Anna szavai, amikor összegyűjtötte a helyi motívumkészlet viseleten, lakáskultúrában ma is használható elemeit. Munkája – melyet férjével együtt írtak – Hímzés keresztöltéssel címmel 2005-ben a Szabad Föld Könyvtár kiadásában látott napvilágot. Nyugdíjas éveiben eltökélte, hogy dokumentálja a térség hímzőhagyományát. Fehérhímzések Szadán című – 2011-ben megjelent – monográfiájában elődei munkáját gazdagítva, felfrissítve tárt az olvasók elé sok-sok új mintát és helyi specialitást. 2022-ben kiadott Nyomódúcok a Galga mentén című kötetében pedig az előbbinél nagyobb merítésben adta közzé lakóhelye és a környező falvak kulturális kincseit. 

Életadó közösség 

Nemcsak kutatta a tradíciót, fáradságos munkával elsajátította a fehérhímzést. Időközben a kézi és a gépi hímzés oktatója címet is megszerezte, a Hagyományok Háza tanfolyamán megtanulta a csipkekészítés technikáját. Az ezredforduló óta zsűrizteti mun­káit, amelyek több pályázaton első helyezést kaptak. Rendszeresen részt vesz kiállításokon, példának okáért a Százrózsás Hímzőpá­lyá­zaton, a békéscsabai Országos Textiles Konferencián is megmutatta alkotásait. 2012-ben munkásságáért megkapta a Népi Iparművész megtisztelő címet. 

S itt az elismerések sora korántsem ér véget. 2017. augusztus 20-án átvehette a népművészek között rangos elismerésnek számító Király Zsiga-díjat. 2019 májusában a helyi hímzésvilág megmaradásáért végzett munkájáért megkapta a Szadáért díszpolgári címet. Az idén kiváló gyűjtőtevékenysége elismeréseként a Magyar Néprajzi Társaság a Sebestyén Gyula-emlékéremmel tüntette ki. 

Sosem elégszik meg azzal, hogy önmaga művészi kiteljesedéséért alkot, hanem közösséget teremt maga köré. A Szadai Tájházban ez év augusztusában már huszadik alkalommal szervezett hímző-szövő tábort, illetve ő vezeti a hímzőszakkört, a 2015-ben alakult Szadai Varrókát. Kezük munkáját dicséri a Szada feliratú, Galga menti fehérhímzéses, monogrammal ellátott előke, amelyet minden újszülött megkap a településen. Igyekezetükkel öregbítik a község hírnevét: több díjat nyertek, és számos kiállításon megmutatták már hímzéseiket. Nem utolsósorban a közös szenvedély mentén barátságok, támogató kapcsolatok is születnek. 

A szadaiak Éva nénije férjével már több ízben részt vett a Lakiteleki Népfőiskola értékfeltáró kollégiumainak kutatómunkájában, Magyarországon és Erdélyben is, ahol szintén hasznát vette népművészeti tudásának. Két fia – Zoltán népzenész, Péter bűnügyi újságíró – és három unokája van, akiknek a lelkébe szintén igyekszik elültetni a népművészet szeretetének magocskáját. A két kisebb, Anna és Sári például tagja a Bagi Muharay Elemér Népi Együttesnek. 

Törekvéseiben a tánc, a viselet, a hagyomány folytonosan összefonódik, nincs egyik a másik nélkül. A hímzésre sem csak kézimunkaként tekint, annak múltja, teljessége érdekli. Kíváncsiság és tudásvágy hajtja őt, s ad energiát neki a következő feladatra. Vallja, hogy a hagyomány pótolhatatlan érték. Tanítani kell az embereket, hogy lássák ezt a kincset. Őriznünk kell, éltetni és továbbadni, mert ez tart meg minket, és visz előre szüntelen.