Szent Ferenctől a hernyóselyemig

Már kisgyermekkorától meg­mutatkozott, hogy mennyiféle művészeti ág érdekli: imádott festeni és rajzolni, ruhákat tervezni és megalkotni, táncolni és énekelni. Felvették a Kisképzőbe (ott is legszívesebben mindent csinált volna), mellette pedig jazz­ba­lett­órákra járt.

„Emlékszem a felismerésre, hogy mindaz, ami számomra fontos – a képzőművészet, az irodalom, a tánc –, a színházban egyesül, úgyhogy 16-17 éves koromtól arra vágytam, hogy egy színtársulatban többféle művészeti ágat művel­hessek. Érettségi környékén a dzsesszbalettóra után egy profi táncos megkérdezte, van-e kedvem felvételizni Malgot István társulatába, éppen táncost keresnek. Elmentem, felvettek, és gyakorlatilag azonnal megvalósult az álmom: hamarosan már szerepeket kaptam, és amikor kiderült a sokirányú érdeklődésem, megbíztak, hogy jelmezeket is tervezzek és készítsek.

Rendkívül élveztem, országszerte rengeteg meghívásnak tettünk eleget, külföldre is jártunk, mégis, egy idő után világossá vált: muszáj választanom egy irányt, amelyben képzem magam és professzionális szinten kiteljesedhetek. Jelentkeztem a Képzőművészeti Egyetem díszlet-jelmeztervező szakára, és dacára annak, hogy hét évet kihagytam a rajzolásból, nagy meglepetésemre sikerült.”

Azt a hétévnyi kihagyást – amikor élőben láthatta, hogyan működik egy színház – nagy szerencsének tartja, ugyanis az egyetemen fiatal hallgatótársaihoz képest lényegesen több tapasztalattal bírt, sokkal szervesebben tudott a feladatokhoz nyúlni. Korán kapott felkéréseket, tulajdonképpen már az egyetemmel párhuzamosan elindult a szakmai élete.

A jelmeztervezés lett a hivatása, megtalálta benne azt a komplexitást, amire mindig vágyott. Munkája során sokféle szakma ismeretére van szükség: egyszerre kell képzőművésznek, festőnek, művészettörténésznek lennie; elengedhetetlen a textil- és a ruhaipari tájékozottság; ismernie kell a színpadtechnikai lehetőségeket és nem utolsósorban a színpadon játszó művészeket. Mindig egy látványvilágot álmodik meg először, és csak aztán annak a világnak az egymáshoz illő, harmonikus karaktereit, konkrét szereplőit.

„Talán empatikusabb vagyok a táncosokhoz és a színészekhez azért, mert magam is álltam színpadon. A jelmeztervezés nagyon mély beleérző képességet igényel: abban a pillanatban, amikor elkezdek gondolkodni, a művész helyébe, testébe, szerepébe képzelem magam. Fontos, hogy jó legyen ránézni, de az az elsődleges, hogy mit akarunk kifejezni. A táncnál maradva: ott a testet kell hangsúlyozni, az izmok megmozdulását, vagyis mutatni kell, nem eltakarni.

Nyilvánvaló a beszélgetésünk közben, hogy az egész életemet végigkíséri a tánc, az elmúlt harminc évben számos darabnál Bozsik Yvette koreográfus-rendező alkotótársa voltam. Többek között Az Orfeum mágusa című előadásnál is, amelynek a jelmeztervezéséért Az Évad Alkotója elismerést kaptam a Budapesti Operettszínház évadnyitóján. Ebben több mint 80-féle karakter szerepel; például egy karakternek számít az énekkar, ennek harminc-egynéhány tagja kis variá­ciókkal ugyanazt a típusú ruhát viseli. Összesen kb. 300 ruhát készítettünk.

Ez egy vadonatúj nagyoperett, az Operettszínház 100. jubileumi évének díszelőadásaként készült. Nagyon szeretem az ősbemutatók kihívásait, és egyébként sem szoktam megnézni a korábbi előadások ruháit, hanem ösztönösen a saját sugallataimra, belső képeimre hagyatkozom.”

Berzsenyi Krisztina egyedi kézjegyének tekinthető, hogy – ha az előadás és a rendező engedi – szeret a jelmezeivel bátran fogalmazni. Nem specializálódott egyetlen műfajra, a prózai, a zenés és a táncelőadások, a filmek ugyanúgy vonzzák, ahogy a stílusokban, kor­­szakokban, színekben sincs kedvence, mindegyik tetszik neki. Talán csak az anyagok közül emelkedik ki a hernyóselyem.

„Nagyon sokféle formája létezik, vannak rusztikus, nehéz, sűrű, és vannak egészen finom, lágy selymek, amelyek varázslatosan repülnek a levegőben. A könnyű, minőségi anyagnak ez a külön mozgása segítheti magát a koreográfiát is. Az Operettszínház János vitéz-előadásában szerintem földöntúli hatást értünk el a táncoló tündérek hatalmas, köpenyszerű hernyóselyem ruhájával.

A darabok közül is nehezen ­tudok egyetlen kedvencet kiemelni, de az biztos, hogy a Nemzeti ­Színházban Bozsik Yvette által rendezett, Az Úr komédiása című előadás beleégett a szívembe. Szent Ferenc életéről szólt, azzal az üzenettel, hogy a szeretet az egyetlen törvény. Egy rendkívüli össz­művészeti előadás született, amelyben különleges karaktereket kellett megjeleníteni: a szegénységet mint önálló szereplőt, az Urat, angya­lokat…”

Tévedés ne essék: az egyszerűnek tűnő, naturális megjelenésű színházi tervezésekben is ugyanannyi munka van, mint egy pazar operettben, csak máshol vannak a hangsúlyok, más részletet bont ki a szakember. Berzsenyi Krisztina több mint tíz filmnél dolgozott jelmeztervezőként, ott rendkívül érzékeny vizuális megfogalmazásokra van szükség, nagyon finom eszközökkel kell felépíteni a karaktert, hiszen a kamera mindent közel hoz. Míg, mondjuk, egy operettnél az erős hatások érdekében nagy ecsetvonásokkal kell dolgozni, hogy a távolabb ülő nézők számára is ugyanolyan élmény legyen a látvány.

A színházi kollégákon túl a különböző műhelyek munkatársaival, például a varrónőkkel, kalap- és cipőkészítőkkel, fodrászokkal is. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen filmes látványtervezést tanít; ennek a felkérésnek azért is örült különösen, mert összegyűlt tapasztalataival segíthet a leendő alkotóknak komplex szemmel látni, együtt gondolkodni.

„Októberben lesz a Nemzeti Színházban az Esthajnal zenés cigányballada ősbemutatója Vidnyánszky Attila rendezésében, novemberben pedig az Operett­színházban a Hamupipőke ősbe­mutatója Bozsik Yvette irányításával. Ezekben a teát­rumokban a helyemen vagyok. Én ugyanis az olyan színházban hiszek, amely minden érzékszervre: a látásra, a hallásra, a gondolkodásra és az érzelmekre is hat.”