Vallása a szeretet

„A Szakrális Tér Ashram rekreációs központ és zarándokhely is lesz egyben, amely az öt alapvető emberi értéket – béke, erőszak nélküliség, igazság, erkölcs és szeretet – hivatott képviselni. Az épület körül az öt elem – tűz, víz, föld, levegő, ég – is megjelenik, szimbolizálva az ember és a természet közötti szoros kapcsolatot. A 120 fő befogadására alkalmas főépület ideális helyszíne lehet konferenciáknak, szakrális esküvőknek, oktatásoknak, művészeti kiállításoknak és vallási konferenciáknak. A hely szellemisége tiszteletben tartja a vallási különbözőségeket, és a szeretet jegyében híd szerepet kíván betölteni a különböző vallások között. Egy életfát is ültetünk majd, egy 600 éves erdélyi kocsányos tölgy magonca kerül a földbe, az Isten, a természet és a föld előtt tisztelegve. Hatalmas kertet is terveztünk az épület köré. Nem véletlenül esett a választásunk erre a helyszínre, egy tájsebet kívánunk rekultiválni és a szeretet erejével begyó­gyítani.” 

A helyi óvodások Ildikó óvónéni vezetésével énekeltek, majd homokozólapátjaikkal földet szórtak az alapkő köré. Övék a jövő! De ugorjunk vissza egy kicsit a múltba, hogy megértsük, hogyan vezetett Barbara útja idáig. 
„Nem volt sem kikövezett, sem kényelmes ez az út. Amikor megszülettem, 12 napot adtak. Ha kibírom, megmaradok… 16 évesen méhnyakrákot diagnosztizáltak nálam, de én megtagadtam a műtétet és az onkológiai kezeléseket, mert biztos voltam abban, hogy gyerekeket akarok szülni. Olyan erős volt a hitem, hogy felülírtam a betegséget, meggyógyultam. Ez idő tájt történt az is, hogy nem a fizikai, hanem a lelki fájdalmak miatt nem akartam tovább élni. Bementem a templomba, mert egy osztálytársnőm azt mondta, ott minden szép. Éreztem, kell, hogy legyen valami célja, értelme az emberi életnek. Ekkor kezdtem „beszélgetni Istennel”, ami azóta is tart. 25 éves voltam, amikor ismét méhnyakrákom lett, amikor el kellett temetnem legnagyobb tanítómat, a másodszülött kisfiamat, Bátort. Két és fél év jutott nekünk. Bevallom, padlóra kerültem, de aztán megértettem a tanítást, a feltétel nélküli szeretet és az elengedés lényegét. Megerősödtem a hitemben, így el tudtam fogadni, hogy ez a kis lélek ilyen rövid időre szerződött a földi létre. Megtanultam, hogy a születés és a halál pillanata adja az élet értékét. Lelkek vagyunk, akik segítik egymást. "

Ám Barbara kálváriája még nem ért véget. 
„Egész életemben magamnak kellett erősnek lenni, egyedül építettem fel a házamat, és rengeteg viszontagságon keresztül neveltem fel elsőszülött fiamat, Bencét. Ma már boldog nagymama vagyok. Hét évvel ezelőtt lebénultam, három hét alatt két gerincműtétem volt, és pelenkázni kellett. Az orvosok nem sok jóval biztattak. Egy éven át viseltem a határaimat meghaladó fájdalmakat. Ma pedig járok, sportolok és jógázom. Életem során háromszor voltam a klinikai halálban, ahol láttam, tapasztaltam, de mindig visszatértem. Ismerem a legszörnyűbb fizikai fájdalmakat, a lelki gyötrelmeket, a magány félelmét, az éjben megszülető sötét gondolatokat. Többször láttam a halál arcát, de ismerem Isten arcát is. Látom benne az Apát, aki vezet és az úton tart, az Anyát, aki ölében tart, és érzem, ahogy szerelmesen gyönyörködik bennem, ha méltóan élem a napjaimat. Ismerem benne a szelídséget és a megbocsátást, ha hibáztam. Ismerem a fény és a sötétség törvényszerűségeit, a lemondást és az elengedést, az önzést és az önzetlenséget. Ismerem magamban az Embert. Megtanultam méltósággal viselni a sorsomat. Mindig tudtam, Isten azért adta mindezt, hogy gyönyörködhessen bennem, amikor rá-ébredek. Őrá. Őrá magamban. Még mindig van faragnivaló, de boldog vagyok azzal, amim van, és hogy képes vagyok meglátni még a munkát.” 

Amikor Barbara kiégett, nem lelte már örömét a munkájában, úgy döntött, hogy nem akar olyan dolgot folytatni, amit már csak a pénzért csinálna. 
„Hitelemet vesztettem volna önmagam előtt, ha folytatom a tevékenységemet, ezért vettem egy nagy levegőt és megnyitottam a rendelőt, amelyben lelki konzultációval foglalkoztam, így segítettem a hozzám fordulókat. Harminc éve kutatom a természetes gyógymódokat. A férjemmel, Balogh Barnabással most együtt dolgozunk a sopronkövesdi rendelőnkben, amit folyamatosan fejlesztünk, vettünk egy kvantumfrekvenciás állapotfeltáró készüléket is. Tanulok és tanítok. A szombathelyi ELTE-n komplementer medicinát oktattam. "

Márkus Barbara többször is járt Indiában, és csodálatos élményekben volt része Santhya Sai Baba Ashramjában. 
„Sai Baba a legtisztább lény, akivel valaha találkoztam. Szavak nélkül is értettük egymást. Legnagyobb döbbenetemre megbízott a feladattal, hogy adjunk egy magyar koncertet, és én vezényeljek. Két koncert lett belőle, és a végére megértettem, hogy a saját egómmal való munkára és a vezetői képességemre akart ezzel ráébreszteni. Nagy megtiszteltetés volt, hogy Baba materializált – azaz a semmiből előteremtett – nekem egy nyakláncot, amelyet azóta is (13 éve) nagy becsben tartok, és érzem az általa rám ruházott felelősséget. "

A Covid-járvány idején az online térben folytatódott a léleképítő munka. Barbara létrehozta a Szakrális Tér Közösséget, melynek Online Tudástár klubrendszerében több mint száz előadása és meditációja található. 
„Én tradicionális transzcendens értékeket adok át. A spiritualitás fogalmát kissé elkoptatták az utóbbi időkben, holott egyszerű és tiszta dolog: a spirituális fejlődés az emberi értékekben való fejlődést jelenti, és bárki számára elérhető. Azért hígult fel a fogalom, mert az emberekben rengeteg fájdalom halmozódott fel, ezért a kiutat keresve, az ismeretek hiánya miatt tévutakra kerülhetnek. Éppen a hamis dolgok miatt­ indítottam el a térközösséget, melynek célja, hogy bárki bárhonnan hozzáférhessen a tudáshoz. Olyan virtuális ashram ez, ahol mindenki érezheti az érzelmi biztonságot és az összetartó szeretet-kötelék erejét. Az alapkő letételével fizikai szinten is megindultunk az úton – a Szakrális Tér Ashram rekreációs központ a személyes kapcsolódáson alapuló nagy családi közösségünk otthona is lesz. Amikor megjelent bennem a szakrális geometria szerinti épület víziója, azt mondtam a férjemnek – aki igyekezett felhívni a figyelmemet a buktatókra és nehézségekre –, hogy ne aggódjon, ezt nem mi akarjuk, hanem az Isten, ő rajzolta ecsettel a szívem vásznára ezt a képet. Amikor az emberek az alapkőletételnél odajöttek hozzám, mindenkinek mondtam, hogy nem nekem, hanem Istennek kell gratulálni, mert ő az alkotó, mint minden igazságé, ami szeretetből születik, amentén halad, és abban végződik.”