A gyűlölet nem pálya!

Nem akartam sohasem egyedül maradni, ezért választottam a papi hivatást. Aki ugyanis nyitott mások felé, az sosem lehet egyedül. Annak a magány feloldásában rengeteg tennivalója akad, csak észre kell vennie a társai gondját-baját.

Talán hatéves korom óta tudom, hogy papként tehetek a legtöbbet az emberekért. Ez a korai felismerés befogadó, keresztény családomból és szülőfalum, Győrzámoly hitbéli közösségéből ered. Másfél éves koromban édesapám meghalt egy balesetben; ezután fiatalon megözvegyült édesanyám visszament a családi fészekbe, ő lett a kenyérkereső, a nagyszüleim neveltek. Családunkban mindig sok ember megfordult, és a velük való találkozás során megtanultam: sokaknak még kevesebbje van, mint nekünk. Azt láttam otthon, hogy édesanyám és a nagyszüleim mindenkinek segítettek: a szegényeknek, a cigányoknak, a fogyatékkal élőknek egyaránt.

Ezenkívül olyan összetartó faluközösségben nevelkedtem, ahol az emberek magatartását a keresztény értékrend határozta meg, hajlíthatatlan, a papi szolgálatot küldetésnek tekintő plébánossal az egyházközség élén – mindez sok rossztól megvédte a közösséget.

Húsz éven át, 1977 és 1997 között, a Zugligeti Szent Család-plébánián szolgáltam plébánosként. Felépítettük azt az egyházközséget, ami a lelkemben élt. Ennek a legfőbb üzenete az volt, hogy a kereszténységet nem lehet a templom falai közé beszorítani. Isten háza a hívők gyűjtőhelye és kegyelmi forrás, ám a hit karitatív cselekedetek nélkül halott. A közösség tagjainak konkrét segítő feladatokat kellett vállalniuk, így kialakult egy önkénteshálózat, gyakorlatilag a későbbi Magyar Máltai Szeretetszolgálat bölcsője. Többek között hétvégente körülbelül ötszáz egyetemista ült vonatra, és hatalmas hátizsákjaikban gyógyszereket vittek ki Erdélybe a rászorultaknak.

Majdnem ötvenéves voltam, amikor 1989-ben először szabadon azt tehettem, ami miatt pap lettem. Ekkor hívtuk életre a szeretetszolgálatot: a szovjet blokk országai közül csak nálunk működött ez a bátor, elhivatott keresztény közösség, amely gyakorlatilag létrehozta az első szociális hálót Magyarországon.

Alighogy megalakultunk, jöttek a keletnémet menekültek, majd kitört a délvidéki háború. Nem tettünk különbséget, minden rászorulónak segítettünk: az egyik máltais kamion az adományokkal ment a horvátokhoz, a másik pedig a szerbekhez. A segélyszervezetünk kórházi osztályokat, bentlakásos intézményeket és nagyszámú civil la­­kosságot menekített át Magyarországra.

Megtapasztaltam számtalanszor, hogy míg az intézmény szolgál, addig a közösség szeret – ez nagy különbség. Amikor a Magyar Máltai Szeretetszolgálat 2018 nyarán átvette a Gödön működő, 200 fős fo­gya­té­kos­otthont, a Gondviselés Háza nevű intézményt, egy olyan súlyos feladatot vállalt magára, amivel négy évtizeden keresztül nem boldogult az állami szociális rendszer. Honnan eredt a bátorságunk hozzá? Abból a sziklaszilárd meggyőződésből, hogy a hit cselekedetek nélkül halott.

Gödön már a harmadik családi házba költözhetett át 12 fogyatékkal élő ember a nagy létszámú Gondviselés Házából. A településen csodálatos példáját látjuk az emberek szolgálatának, egyre inkább a városlakók részéről is; például a fogyatékkal élő lakóink meghívást kapnak a helyi rendezvényekre, és ők el is mennek, jól érzik magukat. Egy településnek rangot, tekintélyt ad, ha nem eldugja a gyengéket, hanem – a városvezetéssel az élen – keresi az együttélés útját-módját, ha a közösség részének tekinti minden egyes lakosát.

Sokat és joggal beszélünk mostanában az elidegenedésről, de ezt a példamutatást is látva, hiszem, hogy a társadalom igenis gyógyul. A sérült emberek az emberiség kitüntetett tanúságtevői. Képesek ledönteni a szívünk körül kialakított falakat, hogy ne az első helyeket keressük, ne győzni akarjunk mindenáron, a versengés szellemében, hanem nyíljunk meg azok előtt, akik gyengébbek nálunk. Ők megtanítanak arra, mi is a szeretet, amely megment.

Amikor a Jeruzsálemi, Rodoszi és Máltai Szuverén Ispotályos Szent János Lovagrend 2013 februárjában Rómában a 900. születésnapját ünnepelte, a a Gregoriana Pápai Egyetemen egy négyszáz tagból álló bizottság vizsgálta a rend segélyszervezeteinek tevékenységét, és a fiatalnak számító Magyar Máltai Szeretetszolgálatot nevezték meg a világ legsokoldalúbb, legrugalmasabb, leg­hatékonyabb szervezetének. Ennek elismeréseképpen én magam köszönthettem a szent­­atyát, XVI. Benedek pápát a máltaiak nevében a Szent Péter-bazilikában a 102 országból érkezett küldött nevében.

A szentatya ezzel az üzenettel bocsátott el: „Vigyázzanak Szent István örökségére, aki Isten előtt vállalt felelősséget a nemzetéért.”

Nem sokkal a megválasztása után, 2013 de­cemberében személyes látogatáson jártam Ferenc pápánál Rómában – akkor ünnepeltem a pappá szentelésem 50. évfordulóját. Elvittem a szentatyának ajándékba többek között a székesfehérvári Videoton FC mezét és egy tablóképet a Vidi futballcsapatának gyerek játékosairól. Akkor már évek óta viselték a mezükön a máltaiak stilizált keresztjét, amely kötelezte őket – jelmondatunk szerint – a hit védelmére és a szegények támogatására.

A labdarúgás csapatjáték, ahol az „egy mindenkiért, mindenki egyért” elvnek meg kell valósulnia a pályán, és természetesen azon kívül is. A labdajáték pedig közösségformáló, az összetartozás élményével örvendezteti meg a résztvevőket, a játékosokat és a szurkolókat egyaránt. Az élet pedig tulajdonképpen erre az összetartozás-élményre épül.

Emlékszem a „jegyet jegyért” mozgalmunk döcögős indulására. A terv szerint ingyen belépőjegyet kapott volna a focimeccsre az a diák, aki egy jegyet javít az iskolában. Körüljártam Székesfehérvár összes iskoláját meg a környékbeli falvakat is a programommal, és azt érzékeltem, hogy a pedagógusok nemigen hittek a sikerben. Szeretek kockáztatni, így hát stratégiát váltottam: odaadtam előre, „hitelbe”, az adott szóra a jegyeket. A tanárok fölháborodtak, hogy micsoda felelőtlenség! Én hittem a gyerekekben, és ezt ők érezték. A végeredmény? Egyetlenegy gyerek se csapott be. Aki elfogadta a belépőjegyet, az mindegyik javított az osztályzatán.

Tudja, az én erőm egyben a gyengeségem is: nem térek ki a bajok, feladatok elől. Ember vagyok, magamnak tartozom ezzel. Aki állandóan csak önmagára gondol és félti magát, az soha nem fog csinálni semmit.