Az élmény a legfontosabb

Sokan úgy vélik, hogy a jó képhez drága, profi gép kell, ám a főállásban általános iskolai tanárként dolgozó művész már többször bebizonyította, hogy ez nem így van. 
„Az egyre fejlettebb eszközök csak a lehetőséget növelik meg, a képességet nem. 2022-ben kihívásként csak telefonnal és GoPro kamerával fotóztam, így lettem a  Magyar Természetfotó Nagydíjasa. Amikor elkezdtem a fotózással foglalkozni, még filmre dolgoztunk. Úgy emlékszem, hogy egy tekercs film 600, az előhívása 500 forint körül volt. Az akkori – tízezer forintos – fizetésem minimum tíz százalékát költöttem a hobbimra, de minden egyes gombnyomást meg kellett fontolni, hiszen tudtam, hogy azzal 150 forint ugrik ki a zsebemből. Nagyon tudatosan kellett fotózni. Most sokkal bátrabban kattintanak az emberek – főleg, hogy a mobiltelefonok is egyre jobb minőségű kamerákkal vannak felszerelve –, hiszen kevésbé kell gondolkodni, mert bármennyit lehet „ingyen” kattintani. Ezért, amikor a gyerekeket tanítom, akkor szigetelőszalaggal eltakarom a gépen a visszanézés lehetőségét, hogy minél tudatosabban fotózzanak.” 

A sokszoros díjnyertes fotós autodidakta módon sajátította el a képalkotás tudományát, amikor rájött, hogy ez az ő útja. 
„Szegeden végeztem a felsőfokú tanulmányaimat, földrajz–testnevelés szakos tanár vagyok. A földrajz szakon mindig voltak terepgyakorlataink, ahol fényképeznünk is kellett dokumentációs jelleggel. Így szükségem volt egy fényképezőgépre – azt hiszem, egy orosz Zenitet vettem. Gépem már volt, lelkesedésem még nem. Azt egy természetfotó-kiállítás hozta meg, ahová az albérlőtársam csalt el. Ez a kiállítás eldöntötte az életemet: kijöttem, és tudtam, hogy én ezt akarom csinálni. Felkerestem a kiállító művészt, hogy segítsen megtanulni, hogyan lehet ilyen képeket csinálni. Barátság lett belőle, én pedig nagy igyekezettel, szorgalmasan tanultam.” 

A tanár-fotós a főiskolán megismert matematika szakos feleségével költözött Soltvadkertre: itt kaptak lehetőséget és szolgálati lakást, itt nevelték fel a gyerekeiket. A Kiskunság lett a természetfotós fő témája. 
„Szerencsés vagyok, hogy ezen a csodás helyen élünk. Itt 30-40 kilométeren belül megtalálhatók a legkülönbözőbb élőhelyek: a szikes pusztától a mocsaras, turjános területen át a homokbuckás vidékig. Olyan változatosság ez, amelyből építkezni tudok. Szívesen járom ezt a vidéket, biztos, hogy hetente minimum 3-4-szer kijövök töltekezni. Engem gyerekkorom óta a természetjárás tölt fel, szeretem az élményt, amit nyújtani tud, ha nem születik belőle fotó, akkor is boldogan térek vissza. Az élmény a lényeg, a fotó a melléktermék. Közben kialakul az emberben egy képesség, békésen és nyugalomban szemlélődve meglátja azokat a dolgokat, amelyekhez idő és türelem, olykor szerencse kell. De minél többet vagyunk kinn a természetben, annál valószínűbb, hogy a szerencse ránk talál. Nekem a természetjárás, a figyelés életformámmá vált.” 

Így már érthető az is, hogy a számtalan díj és elismerés ellenére miért nem a fotózást választotta fő hivatásának. 
„Azért nem ebből élek, mert az számomra egyet jelent a kényszerrel és az elvárásokkal. Nem szeretném ezt csinálni főállásban, mert ha a megrendelő mondja meg, mit kell fotóznom, rabszolgamunkává válik az egész. Egy időben kaptam megrendeléseket, de nagyon hamar rájöttem, hogy nehezemre esik virágokat fotózni egy színpalettához, ha én éppen a búbosvöcskök táncát szeretném megörökíteni. Az a jó, ha az ember a maga ura. Szoktam esküvői fotózást is vállalni, de csak abban az esetben, ha nem támasztanak elvárásokat, hagyják, hogy a saját elképzeléseim szerint fotózzam az eseményt, mert csak így tudom örömmel csinálni. Így tudtam például észrevenni a násznéppel együtt táncoló pillangót is.” 

 Ráadásul a tanár úr szeret tanítani, szívesen adja át tudását a fiataloknak. 
„A helyi evangélikus iskola művészeti képzésében részt vevő gyerekek nyitottak és meglepően jó szemük van, meg tudják állapítani, hogy melyik a jó fotó. Az én dolgom megtanítani azt, hogy miért az, és hogyan kell hozzáállni, hogy jó képek szülessenek. A gyerekeknek először élményeket kell adni, meg kell őket tanítani látni. Aztán le kell fordítani a nyelvükre a képalkotás szabályait. A kompozíciós készségüket személyre szabott gyakorlatokkal lehet fejleszteni. Kimegyünk a pusztára, a tópartra, beszélgetnek, témát keresnek. A fotózáshoz találékonyság is kell. A krea­tivitást is lehet tudatosan fejleszteni. Ha látom benne a fantáziát, én képes vagyok mindent bevetni egy jó képért. Ha van egy megoldandó probléma, apró kérdésekkel bombázom magamat: mit szeretnék látni, milyen eszközzel tudom elérni a látványt, hogyan használjam ehhez az eszközt? – mindig jön válasz. Így esett, hogy ahhoz a képhez, amelyen egy galamb iszik, a víz fodrozódását úgy értem el, hogy infúzióból csöpögött bele a víz.” 

Azt mondják, hogy a fotózás a pillanat művészete. 
„Igaz. Jó kép születhet az egyszeri és megismételhetetlen pillanatokból. De hány elmulasztott pillanat van, mert nem volt kéznél gép! Szükség van türelemre, a természet ismeretére, és a szerencsére is. Ritka az, hogy valami csak úgy szembejön, kattintok, és kész, ehhez valóban nagy szerencse kell. Vagy türelem és kitartás: 2018-ban például 72 napon keresztül fotóztam nyulakat, sok száz jó kép született róluk. Azok is izgalmas képek, amelyek olyan szempontból mutatják meg a világot, amilyenből még nem láttuk. Amíg nem volt drónom, sárkányrepülővel emelkedtem a táj fölé, ami, bizony, egész mást mutat száz méter magasból, mint másfél méterről. Most már drónt használok: a kócsagok és gémek még mindig tartanak tőle, a többi madár és a földön járó állatok már megszokták, nem zavarja őket, igaz, mindig ügyelek arra, hogy óvatosan közelítsem meg őket. És van még valami! Hívő ember vagyok, főiskolás koromban, felnőttfejjel tértem meg. Hiszek a kegyelmi pillanatokban: ha valamit nagyon akar az ember, sokszor segítségére jön a Teremtő. Az ember a szellemi energiájával képes csatlakozni a magasabb szellemi energiához." 

A díjakról és versenyekről is sajátosan gondolkozik Csaba. 
„Nyilván, amíg kezdő az ember, nagyon fontosak a visszajelzések, az elismerések, ez adja a megerősítést, hogy jó úton jár. Mostanra már nem a díjért, hanem a verseny kedvéért nevez az ember. Jó látni egymás munkáit, örülünk egymás sikerei­nek. Minden jó kép, amit látok, új lendületet ad. Arra inspirál hogy újabb útra induljak jobb és jobb képekért. Nem egyszerű kiválasztani azt sem, hogy mit küld be az ember egy pályázatra, hiszen közrejátszik a készítés körülménye is: ha van mögötte élmény, azért, ha nincs, azért. Más munkáját megítélni meg aztán végleg nem szeretem, ezért nem szívesen zsűrizek, nem szeretem felvállalni a konfliktusokat. A díjátadókat szeretem, ahol beszélgethetünk, eszmét cserélhetünk.” 
Mindig van tovább. Kíváncsi voltam arra, hogy mit fotózna még szívesen. 
„Nagyon szeretem a sivatagi formákat. Szívesen megörökíteném a Szahara vagy az Atacama-sivatag dűnéit, vagy éppen az Antarktisz gyönyörű fényeit.”