A lélekre mindig szükség lesz

Miközben a tanszéken beszélgetünk a professzor úrral, kérésekkel, kérdésekkel jönnek a hallgatók. Közvetlen, családias a hangulat, látszik, hogy nem a tekintélyelvűségen alapszik az oktatás. A kommunikációból érzékelhető, bármikor bátran fordulhatnak hoz­zá a diákok. 

– A tanítás egyik legjobb módszere az, ha eszközöket adunk a tanulók kezébe, megmutatjuk a lehetőségeiket és felkeltjük az érdeklődésüket. A hallgatókat rá kell vezetni, hogy tanuljanak. A saját érdekükben, mert a szakmai ismeretek adják a biztonságot ahhoz, hogy kibontakoztathassák a tehetségüket. Az oktatásban nem az idomítás, hanem az inspiráció a lényeg. Nem követőket akarunk képezni, hanem egyéniséggel bíró művészeket. A tankönyvek csak azért születtek, mert sokadszorra kellett elmagyaráznom ugyanazt az anatómiai problematikát – egyes testtájak elemeit, formai tulajdonságait bemutatva –, ami egy idő után nagyon fárasztóvá tud válni, az ember téveszteni kezd. Az ötven-hatvan fős anatómia-előadásokra ezért először fénymásolt segédleteket – ábrák kevés szöveggel – készítettem, amelyek aztán év végére kiadtak egy egész egyetemi jegyzetet. 

Nagy tisztelettel nézem, ahogy a diákok rajzolnak, közben felmerül bennem a kérdés, vajon a művészi teljesítményt hogyan lehet mérni, egyáltalán, honnan lehet tudni egy felvételizőről, hogy tehetséges-e? 

– Minden művészeti terület tehetségalapú. Valakinek különösen jó a hallása vagy a hangja, jól lát és kever színeket, ügyesen hoz létre formákat. A művészethez azonban nem elég a tehetség. A szabadságunk abban áll, hogy képesek vagyunk egy általunk elképzelt alkotást létrehozni. Ha ennek még hatása is van és átmegy az üzenet, ez a művészet. Azt kell megértetni a művészpalántákkal, hogy az üzenet a fontos. Sokan lázadnak és azért jönnek létre új művészeti irányok, mert valamely hagyomány ellen tiltakoznak. De be kell látni, hogy a tiltakozás kevés, és létre kell hozni valami értéket. Nem könnyű, mert bizony előfordulhat, hogy az új médiumok ellehetetlenítik az alkotás szépségét, gondolok itt az élcsiszolókra, a 3D-nyomtatókra. A gyorsaság elveszi a művészet értékét. A jó húslevest is sok órán át kell főzni, és a hozzáértő még véletlenül sem téveszti össze azzal, amelyik fél óra alatt készült. A képesség, az, hogy mélységében elsajátítunk egy készséget, az adja meg az alkotás erejét. Bele kell tennünk a lelkünket! Zenei párhuzammal élve: azt mondjuk, hogy a hegedűművész játszik a hangszerén, mert már nem okoz neki nehézséget a megfelelő húrokat lefogni. De ezt meg kellett tanulnia a művésznek, hogy aztán tényleg játszhasson a hangokkal, és minőségi élményt adjon a játéka. Tanárként az a felelősségünk, hogy a nyers tehetséget az intellektussal és a hagyományokkal szintetizálva teremtsünk új értékeket. Ezért én osztályzáskor például nemcsak az alkotást nézem, hanem azt, hogy mennyit fejlődött a hallgató önmagához képest, hiszen nem egyenlő tudással érkeznek az egyetemre. 

Nem véletlen a zenei hasonlat. A professzor úr édesapja zeneiskolát vezetett, sok művész megfordult náluk, pezsgő szellemi élet jellemezte a családi életüket, és természetes volt, hogy zenélni is tanult. 

– Édesapám zeneiskola-igazgató volt, de képzőművészettel is foglalkozott. Megjárta a frontot, fogságba került, hazatérte után pedig azzal kellett szembesülnie, hogy osztályidegen lett. Kodály Zoltánt követve – akivel személyes kapcsolatban is volt – Várpalotán hozott létre a barátaival egy zeneiskolát, majd Székesfehérváron tanított. A három évvel idősebb Róbert bátyámmal – aki sajnos már nincs közöttünk – zenéltünk, rajzoltunk, festettünk, rendesen fogyasztottuk a papírt és az ecsetet. Dolgoztam betegek szociális otthonában is, ami csak kezdetben töltött el félelemmel, aztán megtanultam figyelni és jól kommunikálni. A katonaságot is könnyedén átvészeltem, én voltam a kürtös. Aztán jöttek a főiskolás évek – hét év hasonló gondolkodású szellemi társak között: húszan voltunk, oda tudtunk figyelni egymásra. A főiskola után templomokat restauráltam, abból éltem és közben azzal foglalkoztam, ami igazán érdekelt. Szenvedélyes rovargyűjtő vagyok, csodás az anatómiájuk és nagyon érdekeltek a várak is, könyv is készült a rajzaimból. A főiskolára úgy kerültem vissza, hogy valaki megkérdezte, nincs-e kedvem ott tanítani. Egy nap gondolkodási idő után igent mondtam, és azóta itt vagyok. (mosolyog) 

Nyolc évig volt az egyetem rektora, most pedig a Doktori Iskola vezetője, és az Anatómia, Geometria és Rajz Tanszék tanszékvezetője. 

– Sok minden történt ezalatt a több mint három évtized alatt. Változtak a körülmények, mások a hallgatók is. Rengeteget fejlődött a technika. Felgyorsult a világ. Annyi minden zajlik körülöttünk, és számos olyan jelenség van, ami gyakorlatilag felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan. A felegyorsulás miatt van a torzulás, ami bizonytalanságot kelt az emberekben. Hogy legyünk okosak, amikor megjelenik valaminek egy olvasata, és majdnem egyszerre megjelenik egy ellenértelmezés is. Az embernek nyilvánvalóan kell, hogy meglegyen a hite, és nem árt, ha ahhoz valamiféle tudás is kapcsolódik, hogy mindenképpen a realitás medrében tudják tartani ezeket a dolgokat. Sokfélék az egyéni adottságok, és mindenki különböző terhet visel, illetve különböző módon ragadja el a sors. Régen a művészettörténet jóformán csak Európáról és annak közepéről szólt, aztán ez egy picikét tágult. Ma már a hallgatók hallanak, látnak, értesülnek arról is, ami Dél-Amerikában vagy az Amazonas mellett történik, tehát az egész nagy világ élményét átérzik. Az a változás, ami a mi generációnk életében történt, az az előttünk élő más generációk életében nem fordult elő. Ezt egyrészt átélni, megélni, majd pedig ebből átadni azt, ami még talán egy utánunk lévő generációnak is érdekes és fontos lehet, az nagyon nehéz. Én részt veszek az oktatásban, és vannak gyerekeim is: három lányomból kettő is művészeti beállítottságú. Az, hogy mit beszél az ember arról, amit tapasztalt életében, az igencsak egy olyan lecke, ami tele van olyan sarkalatos kérdésekkel, amikre egy ember nagyon nehezen találja meg a választ. 

És nyakunkon a mesterséges intelligencia is, amiről igazából még nem is tudjuk, mi mindenre képes. 

– Nem tudok általánosságban beszélni, csak az én élményeimről, amit a gyerekeim és az egyetemi oktatás által tapasztalok. A fiatalokban ösztönösen ott van valamiféle természettől fakadó reakció lehetősége, ami teret enged annak, amit mi romantikus módon emberinek nevezünk. Az a kialakult kép, amit az ember, mondjuk, a tömegközlekedésben tapasztal, hogy csak a telefonjukat nyomogatják, az is jelen van, de ebben a generációban már azokkal is találkoztam, akik mondják, hogy abból ők már kiszálltak. Nyilván, az olyan újdonságra, mint például a Chat GPT, az emberek többsége ráröppen, mert úgy érzik, hogy az majd mindent meg fog oldani – akár helyettük is –, de aztán egy idő után valószínűleg rájönnek majd, hogy ez valójában mire jó. Ezek a dolgok utólag szoktak csak kiderülni. Jelenleg van, aki euforikusan örül az új lehetőségnek, más talán retteg tőle, de aztán az élet majd elrendezi a dolgokat. Egy biztos, az emberi lélekről nem lehet lemondani. Lényeges az is, hogy az ember a résztvevője és ne csak elszenvedője legyen a saját életének. Kicsit riasztó, amikor a zónázó vonattal jövök Gárdonyból Budapestre és az utasok kilencven százaléka mobilozik. A virtuális térben aztán minden van. Ez egyrészt egy csoda, másrészt borzalmas, de szerencsére az ember intelligenciája, tanultsága határozza meg azt, hogy egy ilyen eszközzel hogyan bánik. 

Kőnig Frigyes amikor nem tanít, akkor a nagyapjától örökölt velencefürdői házának tetőterében kialakított, hangulatos műtermében alkot. Számára sosincs hiány inspirációból. 

– Attól a perctől, hogy kinyitom a szemem, látom, hogy a világ tele van fantasztikus dolgokkal, csak a napi kötelezettségek elvonják az emberek figyelmét. Én úgy vélem, hogy az élet önmagában is képes csodákat produkálni, és én nyitott vagyok ezekre. Úgy érzem, ha engem egy ilyen élmény ért, akkor azt kötelességem megosztani.