Miből készül a facsavar?

Nagyon kár, hogy nem hangos újság vagyunk, és nem hallják olvasóink Dallos Szilvia senkiével össze nem téveszthető hangját. De a róla írt portré végére érve bizonyára sokan fel tudják idézni magukban a „szinkronkirálynő” kristályosan csilingelő orgánumát. Nehezen hihető, hogy nem volt mindig ilyen jellegzetes a beszéde, pedig igaz. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán 1953-tól a legendás Fischer Sándorhoz járt beszédórára. Amikor először belépett az osztályterem ajtaján, cérnavékony hangon, csicseregve köszönt: „Jóóó napot kííívánok!”, mire a tanár úr befogta a fülét és hamarjában megjegyezte: „Édes gyerekem, maga ezzel a hanggal soha nem lesz színésznő!” A lelkes növendék ott állt leforrázva, miközben a fonetikus azt tanácsolta neki: „Ezentúl mindennap olvasson hangosan négy órát, lemélyített hangon. És ha bemegy egy boltba, ugyanilyen mély hangon szólaljon meg: »Jó napot kívánok, kérek egy kiló kenyeret!«” Szilvia szót fogadott. Minden üzletbe bement, kért egy kiló kenyeret, otthon pedig éjszakába nyúlóan tréningezett, őrületbe kergetve ezzel a szüleit. Fischer tanár úr fél év után vette észre a változást, kíváncsi lett, mi történhetett, tanítványa pedig így válaszolt: „Én minden áldott nap négy órán át hangosan olvasok, és már annyi kenyér van otthon, hogy nem tudunk vele mit kezdeni.” Hogy micsoda?! Kiderült, ő csak azért mondott négy óra gyakorlást, hogy ha abból csupán tíz perc valósul meg, már az is valami. A történet az egész főiskolán elterjedt, az érintett felek pedig még később is felemlegették egymás között. 

Nem mindennapi 

Megérte a nagy áldozatvállalás, hiszen Dallos Szilvia hangja akkoriban nyerte el végső formáját, amelynek következtében a sors nem mindennapi színészi karrierrel ajándékozta meg. A táncrendezői szakkal párhuzamosan másodévtől a színész szakra is járt. Majd amikor megjelent a főiskolán Lőrinc György, az Állami Balettintézet igazgatója, aki őt is kiválasztotta egy négyéves balettmesterképzésre, immáron három kurzuson vett részt. Mint mondja, soha nem okozott számára dilemmát, hogy melyik pályát válassza, hiszen az élet mindig a legjobb pillanatban sodort elé lehetőségeket. Egyébként is úgy volt vele, szeretné magát minél többféle műfajban kipróbálni. Először egy évig balettet tanított, majd elfogadta a Budapesti Operettszínház táncosi szerződését, de hamar belátta, nem az lesz az útja. Mivel hívták az egri Gárdonyi Géza Színházba, örömmel ment oda színésznek. 

– Mozgalmas és változatos pályát futottam be, mégis van olyan dolog, ami főiskolás korom óta töretlenül jelen van az életemben. Ez pedig az írás. Ha bárhol elcsíptem egy érdekes párbeszédet, vagy láttam egy izgalmas gesztust, grimaszt, akkor azokat leírtam egy kockás füzetbe, azzal a céllal, hogy ha majd színész leszek, ezt a figuratáramat hasznosíthatom egy-egy szerep megformálásában. Szerencsére rájöttem, hogy ezek a látványfotóim semmit sem érnek, ha nem mesélem el a hozzájuk kapcsolódó teljes történetet. Amikor a Magyar Rádióban dolgoztam, bátorkodtam megmutatni egy szerkesztőnek azt a bizonyos füzetemet, aki, elolvasván a benne foglaltakat, megjegyezte, hogy azok kész novellák. Később aztán kisebb rádiójátékok születtek belőlük. A Forgatások mosolya, illetve a Magyar hangja című könyveimben pedig a filmtörténet és a szinkronizálás emlékezetes történeteit sorakoztattam fel. 

Drámák és hangok 

Utószinkron – ez Dallos Szilvia kétfelvonásos drámája, amelyet először húsz éve adott ki a Nap Kiadó, és a Budapesti Kamaraszínházban előadás is született belőle. A darab az 1950-es évek időszakát idézi, azt a kort, amelyben a szerző is élt. Csakhogy nagyon fiatal volt még akkor, főiskolásként a táncon és a színészeten kívül semmi nem érdekelte. Nyilván a szülei másként élték meg a Rákosi-korszakot, édesapja főmérnökként sok nehézségen ment keresztül. A művésznő akkor kezdett el mélyrehatóbban foglalkozni a „hurráoptimizmus” időszakával, amikor felmerült nála a dráma ötlete. Levéltárakban kutatott, könyveket olvasott, visszaemlékezéseket hallgatott. Barátai között voltak, akik hajdanán a Hunnia Filmgyárban dolgoztak és megőrizték a dramaturgiai tanács által írott jegyzőkönyveket, melyek a filmötletek elbírálását tartalmazzák. Valamennyi döbbenetes olvasmány, egyszerre lehet rajtuk sírni és nevetni. Az Utószinkron cselekménye kitaláció – persze meg is történhetett volna –, amelyben egy orosz munkásokból álló színjátszócsoport előadását magyar színészeknek kell élőben szinkronizálniuk, ami káoszba fullad. 

Nem tévedek nagyot, ha ezernél többre becsülöm azon filmek számát, melyekben írásom főszereplője szinkronizált. Először Annie Girardot-nak kölcsönözte a hangját a Rocco és fivéreiben, addig azt sem tudta, mi fán terem ez a tevékenység. Akkor még járták a szinkronrendezők a vidéki színházakat, keresték-kutatták a különleges hangú művészeket. Vas János egy egri előadáson figyelt fel Dallos Szilviára, akit be is hívtak próbafelvételre. A helyszínen kérdezte meg a várakozóktól, mit is kell csinálnia. A végén mondták neki a szervezők, majd értesítik az eredményről. Mehetett a következő héten is, ekkor már csak ketten voltak – és őt választották. 

Aztán zsinórban jöttek az újabb és újabb felkérések, lehetőségek. Például az Onedin családból Sarah Onedin vagy a Dallas sorozatból Ellie Ewing, két olyan szerep, melyek magyar hangja az ő közreműködésével telitalálat volt. Akkoriban a művésznőt poénból vagy kedvességből elnevezték Dallas Szilviának. Egyébként a lánya, Ágika hasonló pályán mozog, szinkronrendező lett, a férjével, Kálloy Molnár Péterrel pedig egy közös munka során ismerkedett meg. Bár filozófia szakon végzett az egyetemen, mégis inkább a filmművészet egyik sajátos műfaját, a szinkront választotta. Ami nem véletlen, hiszen kiskora óta bejáratos volt a stúdiókba, édesanyja vitte magával, ha a filmrendező férje sem tudott rá vigyázni. 

Csak írni szeretne 

Dallos Szilvia sokféle műfajban alkotott, keze alól színdarabok, filmforgatókönyvek, rádiójátékok, kisregények, novellák kerültek ki, egymás után jelentek meg a kötetei. Úgy tervezte, hatvanéves kora után már csak írással szeretne foglalkozni, ezt azonban a rengeteg felkérés miatt csak később tudta megvalósítani. Megállás nélkül hívták szinkronizálni, jobbnál jobb szerepekkel csábítgatták, egy idő után azonban mindenkinek nemet mondott, megkönnyítve ezzel a helyzetét, hogy bárkit is visszautasítson. Büszke lehet elismeréseire, köztük az 1969-es Balázs Béla-díjra, a 2017-es Életműdíjra, valamint a szép magyar beszédért járó Kazinczy-díjra, amit nemrég vehetett át. 

– Nagyon sokat köszönhetek a szinkronnak, hiszen ennyiféle karaktert, színészi lehetőséget egyik színházban sem kaptam volna. Akkor sikerül jól a szinkronizálás, ha képes vagyok azonosulni a „vásznon” látott külföldi színésszel. A rendező legtöbb esetben eleve úgy oszt szerepet, hogy ne csak hangban, hanem külső megjelenésben is legyen hasonlóság köztünk. Attól kezdve ő vagyok és minden rajtam múlik. És ebben a vetített világban még a legapróbb gesztusokat, mozgásokat is csak a hangommal tudom kifejezni. Erre nem mindenki képes, „szinkronmentes” hang kell hozzá. Valami csoda folytán az enyém ilyen, úgyhogy nemcsak egyféleképpen, hanem a lehető legváltozatosabb módon tudom megszólaltatni a figurákat. 

Egy történettel kezdtük, fejezzük is be azzal. Dallos Szilvia a Magyar Rádió riportereként gyakran megfordult vidéken. Egyik alkalommal ellátogatott egy facsavargyárba, hogy ne mindig csak kulturális témákkal jelentkezzen. Az igazgató a felvétel során megkérdezte tőle: „Miből készül a facsavar?” És ezzel máris sarokba szorította a riporternőt, aki magabiztosan azt válaszolta: „Szerintem keményfából.” Az igazgató jót nevetett, majd ahelyett, hogy ajtót mutatott volna neki, felvilágosította, hogy a facsavar, bizony, fémből készül. A rádióban a szerkesztő ki akarta vágni ezt a részt, Szilvia azonban ragaszkodott hozzá, jó viccnek gondolván a tájékozatlanságát. Attól kezdve minden riportjára alaposan felkészült.